Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2015. május 14. csütörtök, 14:14

Ma már csak a maradék megy tanárnak1

Ez is egy olyan állítás, amelyet, szubjektív benyomásait nagyívűen generalizálva, sőt városi legendává növesztve széltében-hosszában ismételgetnek nemcsak árnyalatlan gondolkodásúak, hanem komoly emberek is. Mindezt a tényleges helyzet reprezentatív áttekintése, ismerete nélkül teszik, és míg hajtogatják a jól bevált mondatot, a legenyhébb kételyük sincsen.

Amikor valamit nagyon mondanak, és az olyan egyszerűen és jól hangzik, akkor én mindig gyanakodni kezdek. Erről a dohogó, „régen minden jobb volt” típusú állításról azt gyanítom, hogy nem igaz, tendenciájában és részleteiben sem, viszont nagyon kártékony. meg még sért is, hiszen engem igen tehetségesnek szoktak tartani, és én nagyon akartam tanár lenni,meg aztán ismertem a közvetlen baráti körömben még vagy hat ilyen elkötelezett fiatal tanárt.

Nem reflexesen tagadni kezdek, nem. Mert én sem tudom, ahogy senki sem, igaz-e ez. Hanem csak úgy megvakargatni van kedvem, a gyanúm miatt. Az állítás, amelyet nevezzünk eztán fő állításnak, tehát hogy

– a mostanában tanárnak menők és pályán maradók képzettsége, képességei és motivációja, hivatásszeretete alacsonyabb, mint az előző tanárgenerációké („ennyi pénzért”, ugyebár),

– magába foglal, behúz, automatikusan igaznak tekint, „entails”, ez nagyon jó szó az angolban, más állításokat is, amelyek viszont biztosan nem igazak, de a fő állítással együtt elfogadjuk ezeket is.

Az egyik ilyen állítás, hogy a hierarchia meghatározó a pályaválasztásban is: vannak gyengék és erősek, vannak jó és rossz munkák, a jó képességűek és hivatásszeretőek nyilván több pénzt és „jobb” munkát akarnak. Az talán oké, hogy a tehetséges diákok akarhatnak több pénzt, nagyobb eséllyel válogathatnak az egyetemek és az állások, külföldi jobb munkák közül, de az nem, hogy az összefüggés egyirányú és feltétlen.

Esetleg az is benne foglaltatik a fő állításban, hogy aki nem megy több pénzzel járó pályára, az nem jó képességű. Ez viszont nem igaz: az egyetemre kerülés, a pályaválasztás és állástalálás sok-sok faktor által meghatározott események, amelyeket rengeteg esetleges tényező alakít (pl. romantizáló hitek, egyes, nem túl élvezetes vagy előnyös szakmák hivatásnak titulálása és magas presztízse; szerencse és véletlen, teherbe esés, lakóhely, szülők akarata, családi cég).

További behúzott állítás, hogy ezek a jobb képességűek a több pénz reményében mennek más pályára, és nem másért. Ezt nem tudhatjuk, kutatandó. Biztosan beleszól a döntésbe az adott szakma presztízse és a pályáról alkotott sematikus kép is (avagy: tudjuk-e pontosan előre, hogy mit csinál egész nap egy gyógyszertári szakasszisztens? a klinikai főorvosok mindennapjairól vajon Klausjürgen Wussow szuggesztív alakításából van tudomásunk?). A fizetés egy-egy pályán meg nem statikus és nem is mindig tervezhető, különösen ha ez előrelépéssel nagyot ugrik a bér.

Aztán: aki nem áll lustán tanárnak/többet keres/jó jövedelmet nyújtó pályára megy/talál jó állást, az nyilván meg is érdemli, mert kvalitásosabb, keményebben dolgozik, motiváltabb, nem csak teng-leng. Hátööö. Valamint: a tanár keveset keres, mert olyan is, amit csinál, aki tanárnak kényszerül, az nem válogathat az állások közül, egyáltalán: ki az a hülye, aki tanárnak akar menni?… Ezzel, barátaim, magatok rontjátok a tanárság presztízsét, majd sóhajtotok, hogy csak a gyíkok állnak pedagógusnak.

Én azt látom, hogy a szülők sokszor direkten is, meg bizonyos különórákra járatással nagyon is nyomják, hogy mi legyen a gyerek, és ebben a gyerek hajlama, adottsága nem mindig szempont. Az egész kérdés paraként van kezelve. Jaj, kislányom, színésznő ne, szobrász ne, óvónő ne, éhen halsz. Én azért igen hálás vagyok a szüleimnek, hogy békén hagytak e téren: eltartottak egyetemistaként, de nem volt semmilyen nyomás vagy terelgetés. És nem azért, mert annyira jómódúak lettünk volna. Mentem magyar szakra, meg később angolra, és azt a magam erejéből értem el, és eközben mindvégig tudtam, hogy tanár leszek, mert az akarok lenni, és tudtam, hogy ez szar pénz, de nem panaszkodtam, és nem vágytam valami instant életre. Én számoltam azzal, hogy az élet nehéz és keményen dolgozunk, nem finnyogunk. És nem protekciózott be és nyomott be engem senki sehova, se gimnáziumba, se családi cégbe, se tanárnak.

Én ezzel a pályaválasztással egyébként úgy voltam, hogy már kamaszként borzadtam a biztonságos, kockázatot nem vállaló utaktól, a bátorság nélküli létezéstől és a közhelyektől. Akkoriban (1994) még nem közgázra ment az okosabbja, inkább orvosnak, TTK-ra, meg persze jogásznak. Nekem ahhoz képest, hogy légkondis irodában görnyedjek, bónuszom legyen meg előmenetelem, hogy fellengzős angol szavak jelöljék a munkahelyi dolgaimat, hogy tárgyalnom kelljen tárgyalókban és kávéznom automatáknál, étkeznem étkezőkben, hogy nekem megmondják, hogyan öltözzek, meg hogy kötelezően legyek lojális, mindehhez képest nekem nem volt szempont a fizetés. Mert hogy ezeket én mindenképpen el akartam kerülni. Nem is dolgoztam multinál, sem semmilyen cégnél soha. Nem ismerem azt a stresszt, azt a légkondit, azt az elidegenedettséget.

A pályaválasztás amúgy is olyan néha, mint a vak szerelem. Nem racionális. Van, aki társkeresőzik, szempontjai vannak, magasat keres, kék szeműt meg műszaki érdeklődésűt, mérlegel, kiválasztja azt, aki előnyös, vállalható, biztonságos, és ezek szerint alapos döntést hoz. Más meg beleszeret valakibe, akivel liftbe ragadt egy esős csütörtökön, hevesen, máshova nem nézve, és belül tudja, mélyen, ahogy én is tudtam, tízéves koromtól, hogy tanár leszek. Nem aggályos, nem bánja a részleteket, olyan erős ez a tudás és szerelem. Aztán van, hogyne volna, hogy a szerelem elmúlik, vagy a szeretett személyről kiderül, hogy nem olyan, mint amilyennek mutatta magát. Mint ahogy a gondosan kiválasztott szakmát is ott szokták hagyni olykor.

Én nem szerettem ki a tanárságból, nem volt trauma, bár nagyon megterhelt egy-egy jelenség, különösen a kollégáimtól jövők. De én most az élethelyzetem és a közoktatás ismert változásai miatt nem vagyok már tanár.

További bennefoglalt állítás: tanárnak lenni szívás. Tanárnak lenni, igen, szívás egyfelől, másfelől olyan szuverén lét és szabadság (nem a nyári szünetre gondolok, hanem szellemi függetlenségre, alkotó, autonóm létre, a munka megtervezésére, az eszközök és célok választására, a rengeteg emberi helyzetre), amit egy multis, értekezleteken unatkozó, excelt töltögető vagy épp eladási adatokkal szorongatott dolgozó el sem tud képzelni. Én mindig is úgy gondoltam, hogy a havi 100-150 ezer forintnyi jövedelemdeficitemmel ezt fizetem meg, ezt a minden pénzt megérő szabadságot. ennél csak a szellemi szabadfoglalkozás a jobb.

Nem igaz az sem, hogy a tanárok újabban keresnek keveset: a reálbérük az elmúlt húsz évben, a friss szigorítások (ingyen túlórák, ingyen érettségiztetés) ellenére sem csökkent, hanem nőtt. Hogy ez milyen távon és mennyire emeli a színvonalat, és mi más hat még ebben közre, szintén nem könnyű kérdés. Tudtátok, hogy ma már nincsen határozatlan idejű állás, hanem évente szerződnek a tanárok?

Megnézhetnénk még a fluktuációt, az mutatna valamit arról, mennyire megúszós vagy átmeneti foglalkozás a tanárság. Igen, van, aki csak tanárnak kényszerül, van, aki egy-két év után lelép, van, akiről nagy hivatástudat mellett is az intézményben, törött hegyű rotringokon* taposva derül ki, hogy alkalmatlan — szerintem ez más szakmákban is így van. Ugyanakkor első  munkahelyemen harminc vagy talán több százalékban tizenöt-húsz éve ugyanott dolgozó kollégák tanítanak, ami megdöbbentő. (…)

Én általában csodálkozom, mennyi elkötelezett, tehetséges, lendületes, nem nyígó tanár van a pályán még mindig. Aki figyel beszél, egyeztet,adminisztrál, szívesen van a gyerekek között, lelkesen szervez osztálykirándulást, korrekt, legfeljebb kicsit elavult a szemlélete, de szenvedélyes és hiteles tanár — önmaga. Hogy a pékbe’ bírják ezek még mindig, miért nem cinikusak, miért nem isznak, gyomorfekélyesednek, üvöltenek? Jól tanárnak lenni nehéz, és ők jól tanárok. Szerintem a pedagógusok sosem voltak jobban képzettek vagy elkötelezettebbek, legfeljebb a Szabó Magda-regényekben.

Gerle Éva

1Forrás: csakazolvasssa blog

4 üzenet

  1. Anna szerint:

    Nincs középnemzedékünk, s nem azért, mert nem látszanak az iskolákban otthonuk távolából, ahol a jelenlegi vezetés által kívánt számú gyermekükkel élvezik a gyermeknevelés örömeit és a kiterjesztett gyermeknevelési ellátások mindenféle előnyeit.

    A most pályára érkezők nem tervezik, hogy maradnak hosszabb távon.

    "Tanárnak lenni, igen, szívás egyfelől, másfelől olyan szuverén lét és szabadság (nem a nyári szünetre gondolok, hanem szellemi függetlenségre, alkotó, autonóm létre, a munka megtervezésére, az eszközök és célok választására, a rengeteg emberi helyzetre), amit egy multis, értekezleteken unatkozó, excelt töltögető vagy épp eladási adatokkal szorongatott dolgozó el sem tud képzelni."

    Nos, ez a szabadság nagy mértékben csökken(t), miközben ama deficit is. Nyilván valamiféle fordított arányosság képes csak leírni a helyzetet.

    Ja, és már nem bírom: hajlok a cinizmusra, mely páncélként nő rám. Még nem a gyerekek felé, de az excel táblákat, kilóra kitöltendő papíralapú és elektronikus izéket, sehova nem vezető értekezleteket elfogadó kollégák felé. Valamint az intézmény vezetése felé is.
    Most pedig megyek, mert feladatot adtak. Ki kell találni, miként fejezze ki intézményünk vezetése a köznép felé elismerését. Eddig valami dicsőségtábla (McDonlad's -* a hónap dolgozója) vagy oklevél (de szép legyen ám!) között ingadoznak. Eszükbe sem jutott megkérdezni a majdan elismerendőket: számotokra mi az elismerés? Nem, nem az öt szeretetnyelvre gondolok, csak olyan egyszerű dologra, hogy tavaly az iskola nyilvánossága előtt küzdöttem a röhögéssel egy nem esztétikai okok miatt ügyetlen oklevél, és a hozzá fűzött meg- és végiggondolatlan szavak kapcsán.

    Én hajlanék a jó szóra is megoldásként. Szokták mondani: nem kerül semmibe, ahogy a mosoly sem. Ám ezek elvesztek. Vagy tán sosem voltak részei ezeknek az emberi viszonyoknak.

  2. Péter szerint:

    Kedves Gerle Éva!
    Érdekes írást tett közzé, nagyon sok jó megállapítása van.
    Talán amga a cím rejti a tévedésmagvát: "Ma már csak a maradék megy tanárnak."

    Ez ugyan igy volt 20, 40 vagy 60 évvel ezelőtt is.

    Gyenge a bizonyítvány? Nem tanult jól? Nem baj. Majd jó lesz tanítónak…

    Nem újkeletű ez a szemlélet, de nagyon sokat ártott az a néhány év, amikor elégséges érettségivel is be lehetett kerülni a felsőoktatásba, elsősorban a pedagógiai szakokra.

    Egy rokon kislány például nem tudott megfelelő pályázatot beadni, de azért -legnagyobb meglepetésére – arról kapott értesítést, hogy felvették.

    Amellett tegyük hozzá, hogy elhivatott, valóban rátermett pedagógusjelöltek ma is akadnak szép számmal, és az is köztudott, hogy sokakat menet közben a képzés, a felsőoktatásban tapasztalható felületesség és egyéb anomália riaszt el a pályától.

  3. DAnna szerint:

    Egy olyan egyetemen dolgozom, ahol van tanárszak, és van alkalmam beleolvasni a diplomadolgozatokba. Siralmasan primitívek. Ezen kívül volt alkalmam második diplomámat egy olyan évfolyammal megszerezni, melyben zömében tanárok voltak. Az első mérnöki, szóval jó összehasonlítási alapom van a mérnöknek tanulók és a végzett tanárok tekintetében. Az a helyzet, hogy az állítás, mellyel a poszt írója vitatkozik rengeteg igazságot tartalmaz.
    Ezt lehet nem beismerni, szépítgetni, megkeresni az okokat, de ettől még azok az emberkék, akik tanárnak tanulnak (mert más felsőfokú képzésben elbuknának), azok az ilyen magyarázatoktól sem okosabbak, sem kompetensebbek nem lesznek. Hiába dicsérjük őket, vagy takargatjuk a hibáikat, attól ők nem fognak majd jobban tanítani, amikor odaállnak egy osztálynyi gyerek elé. Ebben pedig az a legrosszabb, hogy azoknak a gyerekeknek csak egy életük van, és egyszer járnak iskolába. Ha a képzés rossz, akkor azzal az ő életük romlik el.

  4. Pfeifer Erzsébet szerint:

    A kommenteket olvasva csupán az jutott eszembe: szükség van-e ma egyáltalán pedagógusokra? A pelenkából kinőve rögtön mehetne mindenki mérnöknek, agysebésznek, egyetemi oktatónak, politológusnak vagy papagájszelidítőnek. Kinek amihez kedve van. Aztán versenyben ócsárolhatnák egymás szellemi képességeit, motivációit, attitűdjeit… Bár már most is itt tartunk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.09.30.
„Ha egy gyerek bántalmazóvá válik, annak mindig oka van” – Hasznos tanácsok pszichológusoktól az iskolai bántalmazás ellen
Az összezártság a gyerekekre (sem) volt jó hatással – állítják gyerekjogi szakemberek. Ezen a helyzeten tovább ront, hogy egy végletekig megtépázott oktatási rendszerben kezdődött a tan...
(Forrás: wmn)
--
2020.09.30.
A jelentés és a magyar valóság
Az OECD jelentésére hivatkozva mind az Emmi, mind az ITM kiadta a maga „győzelmi jelentését”. Kár, hogy a közleményekben megjelent adatok jelentős része nem a valóságot tükrözi! Ki a...
(Forrás: népszava)
--
2020.09.30.
Leváltják a Színművészeti kancellárját, katonatiszt kerül a helyére
Távozik a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) kancellárja az intézmény működtetését átvett alapítvány kuratóriumának kezdeményezésére – értesült a hvg.hu egyetemi forrásokb...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.30.
Tíz perc alatt több száz diák bejuthat a hőkapun
A Klebelsberg Központ fenntartásában működő valamennyi intézménybe kerültek testhőmérséklet mérésére szolgáló eszközök, az iskolák felkészültek a csütörtöktől kötelező lá...
(Forrás: infostart)
--
2020.09.30.
Tíz perc alatt több száz diák bejuthat a hőkapun
A Klebelsberg Központ fenntartásában működő valamennyi intézménybe kerültek testhőmérséklet mérésére szolgáló eszközök, az iskolák felkészültek a csütörtöktől kötelező lá...
(Forrás: infostart)
--
2020.09.30.
Tiltakozik a könyves szakma Dúró Dóra mesekönyvdarálása miatt
„A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése megdöbbenve értesült róla, hogy a Magyar Országgyűlés egy képviselője nyilvánosan megsemmisített egy könyvet, – pusztán azé...
(Forrás: Metszéspontok)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep