Unorthodox betlehemes

Kamarás István minden évben megörvendezteti barátait és ismerőseit egy-egy karácsonyi mesével. Bár az alaphelyzet nem változik, az aktuális világesemények és az itthoni történések szervesen beépülnek a több, mint kétezer éves mítoszba. Az OFOE ezzel a mesével kíván nagyon boldog karácsonyt valamennyi kedves látogatójának.

A biztonságpolitikai elnöki főtanácsadó (továbbiakban főtanácsnok), akit már centiméterek választottak el attól, hogy közjogi méltóság legyen, egy nagyon-nagyon elegáns lakóparkban lakott igazgatósági tagok, kuratóriumi elnökök, szóvivők és helyettes államtitkárok közvetlen szomszédságában. Lakhatott volna saját rezidenciában is, de itt − ahogyan mondani szokta −, „a megfelelő erőtérben” sokkal jobban esett neki. A lakóparkot természetesen fegyveres őrök strázsálták, a párizsi merénylet után érthetően megkettőzve: nem csak a nagyon-nagyon elegáns lakóparkot, hanem egymást is vigyázták. Amúgy jól ismerték egymás, mert mint törzsőrmester (a továbbiakban: törzs) és főtörzsőrmester (a továbbiakban főtörzs) nemrégen együtt voltak élesben a déli határon az illegális migránsoktól védeni a szögesdrótkerítést. Amikor a törzsőrmester (egy nyugdíjas kommandós, amúgy becsületes bibliás magyar ember) megtudta, hogy ezután társát is vigyáznia kell, megkérdezte: „Talán őrzője vagyok én testvéremnek?”. Hiába idézte szó szerint az Írást, ezért „kilengésért”egyszeri szóbeli figyelmeztetésben részesült.

Karácsony este volt, szépen sziporkáztak a csillagok, különösen az egyik, éppen a lakópark felett, méghozzá eléggé alacsonyan. Bármennyire is gyönyörűséges volt, a biztonságiaknak azzal is számolniuk kellett, hogy esetleg egy drónnal van dolguk. Figyelték hát, hogy mozog-e rendesen. Ekkor azonban kopogtattak a lakópart kapuján, márpedig ott nem szoktak, mert is csakis kizárólag a kaputelefonon lehetett bejelentkezni. Most mégis kopogtattak. És a képernyőről ki is derült, miért. Egy közelkeleti házaspár álldogált ott, a várandós asszony muszlim öltözetben. Illegális migránsok lehettek volna, ám ezt a lehetőséget teljességgel kizárta az európai kereszténységet mintaszerűen védő határzár.

− Menekültek vagyunk. Nőm Mirjam, én meg Juszuf. A biztonságpolitikai elnöki tanácsadót keressük − mondta férfi kifogástalan angolsággal.

− Mária és József, a nagyfőnököt keresik − súgta a törzs.

Habár a főtörzs is értette őket, mert éppen szorgalmasan tanult angolul, hogy bejuthasson végre-valahára nagykövetségi sofőrnek, de mivel még beszélni nemigen sikeredett neki, a törzset kérte meg, hogy tolmácsoljon, ugyanis ő baptista szeretetszolgálati aktivistaként bejárta a világot.

− Kérdezze meg, hogy regisztrálva vannak-e!

A még azonosítatlan jövevények válaszul a tenyerükre pecsételt kódot mutatták, melyet azon nyomban le is fényképezett a törzs, és a főtörzs máris továbbította Terrorelhárítási Központnak (továbbiakban: TEK).

− És honnan hová menekülnek? − tolmácsolta a törzs a főtörzs keresztkérdését.

− Heródes elől − felelte a férfi, és az asszony ijedten bólogatott.

A törzs mosolyogva fordította, de a főtörzsnek erről csak a Heródes retkes micsodája villant agyába, amit − mivel biztonsági szolgálatban volt − mindjárt el is hessegetett.

A törzs engedélyt kért parancsnokától, hogy hozhasson egy széket a mindenórás asszonynak, de a főtörzs szigorú arccal közölte:

− A kihallgatást állva kell lefolytatni.

Csakhogy már nem igen volt egyebet kérdezni. A törzs azonban engedélyt kapott egyetlen egy kérdésre:

− Mi a foglalkozásuk? Ön, ugyebár, ácsmester, kedves neje pedig háztartásbeli?

− Én magasépítész vagyok, nejem meg nyelvész. Mindketten az aleppoi egyetemen dolgoztunk, amíg 2012-ben el nem foglalták a kormányerők, amikor másfélezer diák tüntetetett a rezsim ellen. Aztán pedig, ugyebár, jött az Iszlám Állam.

A főtörzs úgy döntött, addig is, míg a TEK vissza nem jelez, beviszik őket őrhelyiségükbe.

Kisvártatva csengett a telefon. A TEK-illetékes ingerülten közölte, hogy szórakozzanak a Heródessel, ugyanis ez egyik kód (a férfié) egy bizonyos Ahmed al-Tayyib telefonszáma, aki a kairói Al-Azhar Egyetem főimámja, a másik pedig (az asszonyé) Ferenc pápa közvetlen száma. Szigorúan parancsba adták, hogy amíg meg nem érkeznek, legszigorúbban őrizzék az illegális személyeket.

A lakópark-őrség úgy gondolta, hogy minderről talán az elnöki biztonságpolitikai főtanácsnokát is tájékoztatni kötelesek (úgy is mint egykori elhárító tisztet). Karácsonyeste ide vagy oda, a főtörzs kamerás-képernyős szolgálati telefonján bejelentkezett hozzá. A főtanácsnok már ízig-vérig karácsonyi hangulatban volt, és − szolgálat ide vagy oda − egy tekintélyes adag pohár rumpunccsal fogadta őt, ami nyomban a főtörzs fejébe szállt, olyannyira, hogy csak annyit tudott jelenteni, hogy:

− Heródes!

− Ott még nem tartunk, főtörzsőrmester úr − figyelmeztette a főtanácsnok −, még csak most fogják jelezni az angyalkák a Kisjézus születését, és csak azután indulunk el Betlehembe, ami nálunk az én dolgozószobámban szokott lenni.

Ekkor erőteljes kopogás hallatszott, és máris felbukkant az ajtónyílásban a törzs, méghozzá a legnagyobb zavarban.

− Bocsánat, bocsánat, bocsánat….

A főtörzs erőnek erejével összeszedte magát.

− Ember, mit szerencsétlenkedik? Jelentsen!

A törzs széttárt karokkal szabadkozott:

− Hát az a helyzet, hogy, tisztesség ne essék szólván, van egy kis gubanc: megszületett a Megváltó.

A főtanácsnokban az ünnepi rumpuncsok ellenére is felébredt az egykori elhárító tiszt. Egy pillanat alatt megbizonyosodott arról, hogy a főtörzsőrmester ilyen helyzetekre abszolúte nincsen felkészülve, így aztán saját kezébe vette az ügyet, és célirányosan két kérdést tett föl:

− Honnan tudjuk, hogy megszületett? Honnan tudjuk, hogy a Megváltó?

− Egyfelől onnan, főtanácsnok úr, hogy beteljesedett az Írás, másfelől onnan, hogy a gyermek a Jézus nevet kapta − felelte a törzs, akiből csak úgy sugárzott, hogy ebben a témában ő felettébb otthonos.

A főtanácsnok felkapta házikabátját, odaszólt feleségének, hogy még ne csöngessenek az angyalkák, és az őrjárat élére állt. Amikor odaértek, minden úgy volt, ahogyan arról a törzs beszámolt: megszületett a gyermek, akit az asszony becézgetve csitítgatott, Iszácskának nevezve az újszülöttet. A társalgás ezután angol nyelven folytatódott, ugyanis a főtanácsnok 1988-ban, vagyis még nagyon fiatalon Soros-ösztöndíjjal egy amerikai egyetemen tanult Contemporary Global Securitypolitics-t.

Miután a regisztrálatlan jövevények neki is bemutatkoztak, a főtanácsnok szemmel láthatóan erősen koncentrált, majd megkérdezte:

− Minden rendben van?

Juszuf és Mirjam mosolyogva bólogattak, és Iszára (vagyis európaiul Jézusra) mutogattak, aki a főtanácsnok által vezetett őrjárat felé fordulva lelkesen repesett.

Ekkor újabb kopogás hallatszott a lakópark kapuján. Immár különösebben nem is lepődhettek meg, amikor a kapu előtt három napkeleti illetőséget láttak, valamint azt is láthatták, hogy a közben megérkező TEK-esek a tevéiket hajkurásszák. A főtanácsnok határozottan előre lépve amerikai angolsággal − amúgy pedig seriff-módra − kérdezte:

− Regisztráció?

A napkeleti illetőségek széles mosollyal felfelé mutattak, a gyanúba fogott csillagra.

− Idáig követtük − magyarázta egyikük szíriai angolsággal.

Ezután sorra bemutatkoztak arab neveken (melyekről (később kiderült, hogy nem is arab, hanem asszír, pastu és afgán-perzsa nevek, hacsak nem álnevek). A főtanácsnok odasúgta a főtörzsnek, hogy azonnal hívják oda a külügyből a keleti nyitásért felelős helyettes államtitkárt, és − a tevékből ítélve hátha mégis csak királyok − a főprotokollost. Addig is igyekezett becsülettel megmaradni a helyzet magaslatán − ahogyan mondogatni szokta − „európaiak között fehérnek és keresztény-nemzetinek”.

− Felséges urak! − kezdte, de a napkeleti illetőségek elhárították.

− Mi kérem, elnöki biztonsági főtanácsnok úr, csupán csak napkeleti tudósok vagyunk − szabadkoztak.

− De hát a Bibliában ugyebár… − kockáztatta meg a főtanácsnok, immár némiképpen karácsonyi hangulatban.

− A Bibliában csupán annyi szerepel, főtanácsnok úr, hogy „bölcsek jövének napkeletről”. Sem a „három”, sem a „királyok” nem szerepelnek a Szentírásban. Én amúgy szíriai vallástörténész vagyok, asszír etnikumú és nesztoriánus keresztény. Iraki kollégám vallásszociológus, arab etnikumú és szunnita muszlim. Afganisztáni kollégám vallásfilozófus, etnikumát tekintve afgán, más néven pastu, vallására nézve pedig imámita siita muszlim.

− Ezek szerint csak egyikük szíriai menekült − állapította meg a főtanácsnok.

− Nem vagyunk menekültek, főtanácsnok uram. A csillagot követtük egészen idáig, ahogyan az meg van írva − felelte a szíriai vallástörténész.

− És Heródes? − szegezte neki a főtanácsnok.

− Mindenkinek megvan a maga heródese − felelte titokzatosan az afgán vallásfilozófus.

− Államtitkár és protokoll lefújva, külügy helyett TEK! − súgta a főtanácsnok a főtörzs fülébe, aki azonnal intézkedett.

Több kérdés nem lévén a napkeleti illetőségek sorra Iszá elé járultak, leborultak előtte, úgy imádták, ahogyan az meg van írva. A főtanácsnok hosszasan vacillált, majd felülkerekedett benne a kegyes karácsonyesti hangulat, és komótosan fél térdre ereszkedett. Ebben a pillanatban lépett be a TEK operatív törzstiszt (a továbbiakban: operatív), és amikor látta a főtanácsnokot fél térdre ereszkedni, ő is így tett, amennyire golyóálló védőöltözete és gépkarabélya megengedte.

− Huszonegy pásztort és negyven angyalt vettünk őrizetbe, főtanácsnok úr − súgta az operatív.

− Előbb regisztrálják, utána engedjék el őket! − utasította az operatívot a főtanácsnok, akinek mostanra már nagyon-nagyon elege lett a nyilvánvalóan unorthodox betlehemesből, és már csak arra várt, hogy a hagyományos csengettyűszóra megjöjjön a hagyományos keresztény-nemzeti Kisjézus.

Ezután a napkeleti illetőségek körülállták a szentcsaládot és asszír, arab vagy pastu nyelven, vagy mindegyiken egyszerre énekelni kezdtek. Az szíriai vallástörténész odasúgta a főtanácsnoknak angolul, hogy ők most Tatianus Diatessaronjából az első szír bibliafordításból éppen azt éneklik, hogy „Dicsőség mennyben az Istennek, békesség a földön a jóakaratú embereknek”. Az operatív közben kiadta a parancsot: regisztrálni és elengedni. Eztán kérdőn nézett a főtanácsnokra, hogy akkor most mi legyen ezekkel. A főtanácsnok csak a vállát vonogatta, aztán hátba veregette a derék operatívot, majd egészen emberi arcot vágva odahunyorított neki:

− Nekem most mennem kell, mert nálunk már minden percben megérkezhet a Kisjézus. Rakja föl a napkeletieket a tevéikre, menjenek Isten hírével, a szentcsaládot pedig tegyék föl egy Rómába induló repülőgépre megfelelő nemzetbiztonsági kísérettel, akik ott majd átadják őket a Szentatyának. Utána maga is mehet karácsonyozni.

A lépcsőfordulóból visszapillantva a főtanácsnok már azt láthatta, hogy az immáron regisztrált pásztorok és angyalok beszivárognak a lakóparkba, a lakóparki gyerekek, nagy-nagy örömére. Néhányan a közjogi méltóságok közül is leszivárogtak a gyerekek után, és valósággal belekábultak a megbékélés és megemelkedés roppant furcsa érzéseibe. A pásztorok juhsajtot és juhtúrót osztogattak, az angyalok meg zengették az éneket mindenféle nyelven. Mindent összevetve az unorthodox betlehemes tetőpontjára hágott, amitől a főtanácsnok istenesen elbizonytalanodott. Először azt gondolta, hogy ebből, bizony, az ő gyermekei sem maradhatnak ki, de aztán úgy okoskodott, hogy a legkisebbek még túl kicsik, a legnagyobbak pedig már túl nagyok mindehhez. Mindeközben az operatív és a főtörzs nagyokat húzott a pásztorok butykosaiból, aztán hosszasan elmerengett, a bibliás törzs pedig szívvel-lélekkel segített elrendezni a bibliai tevéket.

Kamarás István OJD