Ki van a tükörben?

Töprengés információs társadalomról és nevelésről (részlet)¹

„Az emberi társadalomban az igazság ma nem annyira abban
rejlik, hogy mi micsoda, hanem abban, hogy mi nem.”²

Digitális eszközök: az első megszállás és a kettős szocializáció

Pár évtizeddel ezelőtt a felgyorsult és önjáróvá lett technikai fejlődés óvatlanul (az ember kultúra nélküli, hipnotizálatlan létmódjának, a valódi mi-nek vonzásával nem számolva) kitermelte a virtuális világok lehetőségét, amely hosszú évezredek után képes volt a tömegek számára újra olyan térbe vinni az észlelést, amely nagyon erősen emlékeztetett a holisztikus ott-tartózkodásra. Terjedni kezdett hát egy olyan közösségi és egyéni tevékenység, amit a gyerekek úgy élhettek meg mint felnőtt irányítás nélküli tartózkodás a mostban. Mondhatjuk úgy is, hogy az egészleges vonzódás az analitikus-technokrata eszközök képernyőjén keresztül lényegében „meghekkelte” a platóni barlangot, és elkezdett képeket mutatni a barlangon kívüli világról.

Ez volt a figyelemzavaros, álmatag, lusta és passzív-agresszív gyerekek kora. „Már megint ott vagy a számítógép előtt, fiam? Velünk már nem is beszélsz?”³ Megkezdődött hát a gyerekek és az új technológia (pontosabban inkább az általa megnyitott terek) üldözése. Mindennek oka sokkal kevésbé rejtélyes, mint hinnénk: gondoljunk az idősebb generációk egykori (főként a közhelyekben és a közbeszédben jelentkező) obligát rémületére, amikor a gyermek valami olyasmit kezd átélni, amit ők nem értenek (azaz nem tudnak elemezni). Itt az ős-rémület emlékének fölerősítésével operál a hamis tudatunk – a „mi” helyretolásának, illesztésének rémületét erőteljesen megismétli – a felnőttek pedig rémülten elkezdik analízis tárgyává formálni a gyerekeket és sajátos életformáikat. Mindezt azért, mert a gyerekek egyre kevésbé hajlandóak olyan tudatállapotba kerülni, ami a felnőtteknek megfelel. A gyerekek pedig, minthogy sok választásuk nincs, az üldözők elől elkezdenek elbújni a virtuális valóságokba – a nyugodt ott-tartózkodás helyett.

Ez természetesen öncsaláshoz, a hamis tudat hatalmának fennmaradásához és megújulásához vezetett. A gyerekek szocializációja ugyanis e helyzetben kettős. Egyfelől az egészleges élmények keresése közben, másfelől ennek üldöztetésében zajlik. Megélnék a mostot, de nem tehetik, mert az ott-tartózkodást csakis elrejtőzési kísérletnek foghatják föl. Így a mostot megélni nem lehet, csupán egy hárított jövőt.⁴ Ez egy ál-most, ami nem átélés, csak annak vágya, egy olyan „most”, amit a jövő és a múlt idegesítő képzetei töltenek be, s könnyedén megfertőzhető más képzetekkel is. Ha kénytelen vagyok elbújni oda, ahol egyébként szívesen lennék önmagam, akkor ott-tartózkodásom: reakció – sosem lesz egy valódi, hamistudat-mentes, nyugodt pillanatom. Így pedig már rám sütheti a betegítő maga, hogy lám, ott-tartózkodásom betegít.

A leírtakat nevezem kettős szocializációnak, és ezt nevezem az átélés tereit érintő első – ráadásul a gyereken mint médiumon keresztül történő – megszállásának.

A második megszállás

A második megszállást már a pedagógiai gyakorlat maga végzi, és napjainkban zajlik.

A gyerek az utóbbi időkig viszonylag kényelmesen lehetett a nevelés tárgya, az információs társadalomban azonban megbecsült termelő-fogyasztó lett és így sokkal magasabb pozícióba került. Félő tehát, hogy az iskola számára formálható tárgyként elvész. Formálni csak képzeteket – gondolatokat, önképet, érzelmeket – lehet, máshoz a hamis tudat nem fér hozzá. Az iskola tehát nem akarja elengedni, illetve vissza akarja szerezni a gyereket, ehhez viszont a gyerek okoseszközökbe és hálózatokba kiszervezett hamis tudata feletti kontrollt kell visszaszereznie, miközben a kiszervezett hamis tudattal való azonosult állapotukat – ebben partnerként – minden erővel fenn kell tartani. „Ilyenek a mai gyerekek, ezt és ezt várja el tőlük a társadalom, ezt és ezt szeretik, fogadjuk el mindezt, tereljük mederbe a jelenségeket és segítsük őket.” A szándék jó, az elv előremutató, de nem született döntés arról, hogy keresztülnézünk a hamis tudaton (az enyémen és a tiéden). A gyermek továbbra is egyenlő hamis tudatával.

A második megszállásban a pedagógiai hagyomány a gyerekek megtartása vagy visszaszerzése érdekében önmagával tölti fel a virtuális világot, önmagát mintegy „lefordítja” online-ra. Igyekszik megjeleníteni a digitális felületeken, csatornákban örökölt tudatformáit, gondolatformáit, válogatott tartalmait és válogató értékeléseit, tudattalan morális kinyilatkoztatásait – ezzel párhuzamosan pedig gondosan követi a hamis tudat által épített, elfogadást és nyitottságot imitáló „új világ” szabályait, mintázatait. Nem csak akkor helyezi tehát a rendszert a gyerek elé, amikor a digitális táblán ugyanúgy merev képzeteket és értéktulajdonításokat jelző szavakat vagy ikonokat kötögetnek össze a gyerekek, mint a füzetben egykor, a számítógépes alkalmazásokban feladatlapok futnak, a multimédia-tartalom valaminek a veszélyeire vagy kívánatosságára nevelget, a tanár pedig a képernyő előtt forgolódó gyerekekkel ugyanazon a kioktató-színházi hangon beszél mint rég – hanem sokszor akkor is, amikor a kooperatív és kollaboratív, akadálytalanul digitalizált projektpedagógiát műveli.

Csapdahelyzetéért nem ő a felelős. A pedagógia, ha nem diszfunkconális, akkor funkcionálisnak kell lennie: vagy a régi paradigma erőltetéséért, vagy az új változásparadigmával való sikeres azonosulásért van itt. A „személyes” utak (és nem a szabad tér) biztosításáért és a „hasznos, pragmatikus, teljesítmény-alapú értékelő segítség” végett. A tanár többnyire nem adhatja át önmagát, vagyis a teret magát a gyerekeknek, ehelyett kénytelen motiválni és jutalmazni – hogy a gyerekek minél nyitottabban fölkínálják tudatukat a várakozó tartalmaknak. Ha ezt digitális eszközök társaságában, a gyerekekkel közös legitimitású eszközvilágban sikerül véghez vinnie, az diadal.

Óriási a félelem a hamis tudat által épített kultúra örököseinek lemorzsolódásától. Így azonban a szeretet gyakorlása, ami nem akarja, hogy a gyerekek váljanak valamivé, nagyon nehéz kenyérré válik.

Az Új Pedagógiai Szemle 2015 11-12. számának írásai itt érhetők el.

A lapszám tartalomjegyzéke itt olvasható (pdf).

¹A teljes tanulmány az Új Pedagógiai Szemle 2015 11-12. számában jelent meg (15-36.o.).

²Laing, 2007, 5. o.

³Az, hogy az efféle indulatokat milyen önkritikátlanul képesek felnőtt emberek ma is jogosnak és produktívnak tartani, példa lehet a széles körben körülrajongott Pass the Salt c. „társadalmi célú” videó. Azért a 12 milliós nézettségnél tartó klip kommentjei közt jó pár található, amelyik, ha udvariasan is, de szóvá teszi s történet ostoba pökhendiségét.

⁴Jól érzékelteti a különbséget annak az érzésnek a felidézése, amit mindenki ismer: „Most kéne megcsinálnom a dolgomat, úgyhogy előtte iszom egy kávét és ledőlök egy kicsit…” Ez a halogatás, a frusztrált, önmagától megfosztott most. De ez a megfosztottság benne van abban a sóhajban is, ahogyan tanárok, szülők, diákok, munkások, brókerek milliói fognak neki a munkának nap mint nap, újra és újra.