Az utóbbi évben néhány halmozottan hátrányos helyzetű fiúval találkoztam rendszeresen. Cigány fiúk, 15-16 évesek. A fiam révén kerültem velük kapcsolatba, és lassan kialakult, hogy egyre többet beszélgettek velem. Végül kettejükkel maradt meg a kapcsolatom.
Beszélgettem a nagydarab (185 cm, 110 kg), iskolaréme gyerekkel a szerelemről, udvarlásról és a szexről, védekezésről. Sírta el magát előttem, mert összeveszett a barátnőjével, vagy félreértettek egy puszit, amit a haverja barátnőjének adott. Vagy, hogy mennyire szégyelli magát, mert már megint „köcsög” volt az anyjával. Meg, hogy dühös az apjára, aki feléje sem néz már mióta, mindig csak ígérget.
Aztán a legnagyobb szerelemről beszél, amit átélt, de ez nem akadályozza meg abban, hogy a nyílt utcán alázza meg a barátnőjét. Sokat beszéltem neki, hogy ha lenézi a nőket, akkor az anyját, vagy engem is lenéz. Azon elgondolkodott, hogy az életében az érte ténylegesen tevő emberek mind asszonyok voltak. A férfiak meg több bajt okoztak, mint nem. Persze ettől nem fog megváltozni a férfi-női szerepekről alkotott felfogása, de talán eszébe majd egyszer, amiről beszéltünk.
Amúgy meg meglehetősen agresszív, vad fiú, nehezen fékezhető, képtelen megragadni egy iskolában, bár talán idén végre meglesz a nyolcadik osztálya. De alig várja már, hogy dolgozhasson végre valahol. De vajon lesz e kitartása hozzá?
Ki tudja mi lesz a sorsa, nem sok jó van neki kilátásban, pedig van benne sok-sok érzelem, amire építeni lehetne, ha lenne, lett volna valaki…
A másik fiú különösen szerencsétlen sorsú. A család szó legszorosabb értelmében nyomorog. Az apja börtönben, a bátyja börtönben, az anyja meg küzd. A srácban mindennek ellenére van valami eredendő tartás, valami mély vágy a jóra, jobbra. Máshogyan akar élni, mint ami a szocializációjából következne.
Egyszer kijött hozzám a konyhába, és lehorgasztott fejjel elkezdett mesélni. Nem beszélgetni akart, csak beszélni, valakinek elmondani, hogy egyszer az apja feküdt a kádban, „teljesen kivolt”, és őt (az akkor 11 éves kölyköt) kérte meg, hogy lője be neki a drogot, mert már erre sem volt képes. És, hogy mennyire félt, de hát az apja kérte, meg kellett tegye, és jött a vér, és nagyon rossz volt.
Elmondta, és a reakciót ki sem várva bement. Szerintem még soha, senkinek nem mesélte el ezt a történetet. Aztán elmondta azt is, hogy az apja melyik testrészébe és hogyan szúrt, s hogy mennyire dühös arra a nőre, aki egyszer félreszúrta, szegény apjának pedig egészen feldagadt a keze.
Aztán mesélt arról is, hogy az apja hogyan vitte magával lopni, betörni, hogyan vitte ki Görögországba, ahol lányokat futtatott.
És állandóan kavarog benne az apja hiánya és az iránta érzett gyűlölet. Hónapokig nem volt hajlandó szóba állni vele, bemenni hozzá beszélőre. Sokat beszélgettünk arról, hogy miként választható külön a tett és a személy, hogy miként szeretheti tovább az apját anélkül, hogy a tetteivel azonosulnia kelljen.
Aztán egy időben folyamatosan a halálról, az emberi lét végességéről beszélgetett velem, mindezt egy erősen korlátozott nyelvi kóddal. Nagyon nehéz volt úgy fogalmaznom, hogy megértse a mondandómat.
A gondolkodásában néha egészen kisgyerekes jegyeket tapasztalok, hasonlókat ahhoz ahogyan például a filmekben a színész és a karakter, valamint a fikció és a valóság összemosódik.
A világképében egy archaikus transzcendencia létezik. Teljes komolysággal jelenti ki például, ha valaki valami rosszba keveredik, hogy az „ördög dolgozik benne”. Aztán egyik délután Isten létéről, illetve nemlétéről beszélgettünk. Feltette a kérdést, hogy vajon tényleg létezik-e? Vagy az emberek találták ki? Ha igen, akkor miért?
A nők családban belüli feladatairól ő is a másik sráchoz hasonlóan gondolkodik, de sokkal több a tisztelet benne. Sokkal inkább beszél arról, hogy a férfi feladata a család eltartása, és ezért akar több szakmát is szerezni. Azt is mondta, hogy ő soha, de soha nem ütne meg lányt, nőt.
Múltkor mesélte, hogy egész nap nem dohányzott, mert nem volt a társaságban senkinek cigije. Csak egy lány kínálta meg, de hát „Zsuzsa néni, egy lánytól cigit soha nem fogadnék el, hát milyen lenne az már!” Ahogy a lányokról beszél, valami nagyon gyermeki tisztelet és naivitás van benne, mindez keveredik a józsefvárosi vagány és a mai tinédzser nézeteivel.
Ez a srác 16 éves és hetedikes egy Híd programos osztályban.
Szeretném hinni, hogy meg tudja haladni a családját, ki tud lépni az ördögi körből. A világ keményen ellene dolgozik, de van benne erő, ami talán felül tudja írni ezt. Nagyon remélem!
Számomra ezeknek a beszélgetéseknek a legfontosabb tanulsága az, hogy a legkönnyebb egyszerűen lemondani ezekről a nehézsorsú, aluliskolázott, tanítási helyzetben kezelhetetlen gyerekekről. Pedig bennük is ugyanazok a kérdések mozognak, mint bármely másik 15-16 kamasz fejében, ugyanúgy meg kell, hogy válaszolják az identitásukra vonatkozó kérdéseket, az élet nagy kérdéseire nekik is meg kell adniuk a maguk válaszait. Csak velük soha senki nem beszélgetett ilyen dolgokról, sőt semmilyen más elvontabb kérdésről sem. Most még van erre vágyuk, igényük, de csak bizalmi helyzetben képesek megnyílni. Az iskolában kellene helyet és embert találni erre a feladatra, és akkor talán valami elindulhatna. Valami egészen pici, de az egyes fiatalok számára létfontosságú változás.
Már tegnap le akartam írni, de valahogy nem állt össze. Talán ma sikerül.
Mióta a Neveljük Együtt!-öt szerkesztem, egyre többször kerülök közvetlen kapcsolatba projektekkel és azokat irányító emberekkel (nemcsak pedagógusokkal), amelyek és akik a cigányság integrálásán, felemelkedésének segítésén fáradoznak. Azt gondolom, egyik legnagyobb szégyene Magyarországnak (a népének és a mindenkori államának is) és az itt élő cigányságnak is, hogy évszázadok alatt nemhogy jobb, hanem egyre rosszabb lett a helyzet, a helyzetük.
Végül is arra jutottam, hogy azok a programok sikeresek, amelyek:
1. kisebb embercsoportot céloznak meg
2. hosszú ideig (3 generáció min.) képesek "össztűz" alatt tartani a kiválasztott közösség minden tagját (ez a legnehezebb)
3. erőfeszítéseket követelnek a csoport tagjaitól is, de – azonnali visszajelzésekkel (itt főleg a "sikerült!" élményére gondolok) – mindig tovább motiválja őket, újabb erőfeszítésre készteti a kiválasztott közösséget.
Ilyenből és így kéne nagyon "sok kicsi projekt": sok – a maga sajátosságaival változatot képviselő Cserdi Község (ami ma még nagyon függ Bogdán László személyétől, és ez veszélyes, mert mi van, ha…?). Ilyen az Igazgyöngy Alapítvány – Berettyóújfalu és Ritók Nóra csapata együtt a Lencse Máté irányításával évek óta (és egyre magasabb szinten) működő toldi tanoda (TanodaPlatform). Ilyen a Derdak Tibor és Orsós János vezette Dr. Ámbédkar Iskola डॉ. आंबेडकर विद्यालय Dr. Ambedkar School. Biztosan kihagytam sokakat vagy keveseket, de abban biztos vagyok, hogy 1.) még nem működik és talán nem is működhet "a cigány értelmiség átveszi az irányítást" naiv elképzelése és 2.) ha megszűnik (támogatás híján) a projekt, az a legrosszabb, ami történhet. Ez pedig baromi nagy felelősséget ró a projektet irányítókra. Nem lehet – de ismerve őket – nem is tudják már megtenni, hogy vállat vonva tovább álljanak, ha megszűnik az anyagi támogatás.
Mondok egy egyszerű példát: amikor a Szuno létrejött, sokakból kitört a "támogatom-rendelek tőlük" nemes szándéka. Ha ez csupán egy alkalomra szól, a kis üzem tönkremegy. A megrendeléseknek folyamatossá kell válniuk, növekedniük kell.
FOLYT. KÖV.
FOLYTATOM: Végre elérkezem oda, ahhoz, amit te képviselsz, Zsuzsa. Önmagában az örökbefogadás is megérne egy hosszabb elemzést. Az is, hogyan kerül egy budai művelt polgárlány a "nyóckerbe", és – budai múltja után – mi marasztja ott?
Mit érnek, érnek-e valamit egyáltalán ezek a nagyon-nagyon személyes, a legérzékenyebb kamaszkort megcélzó kapcsolatok, beszélgetések? Nem vagyok hamis ábrándokat kergető, naiv értelmiségi, ahhoz jobban ismerem ezt a világot: mivel a "hétker" sem volt sokkal jobb e téren, nekem is van némi tapasztalatom, bár nem éltem közöttük. Nagyon tiszteletreméltó és TALÁN hasznos is az, amit csinálsz. Azért írtam azt, hogy "talán", mert "egyfecskés" a projekt. Mert nem veszi "össztűz" alá annak a kisebb közösségnek minden tagját, az életük minden egyes szegmensét, "csak" a gyereket, aki nap mint nap belekóstol általad valami másba (ez nem lebecsülendő!), ám ezután és nap mint nap visszazuhan az őt kibocsátó közegbe. Vajon mi marad meg abból, amit Te adtál? Vajon hogyan ütközik meg bennük az egyik a másikkal? És vajon ez az ütközés (ez muszáj, ez katarzis!) miként fog manifesztálódni? Nem mindig a mesék "boldogan, míg…" szerint. Szóval másokat is bevonva, ki kéne dolgozni és ki kéne terjeszteni (projektté tenni) a nagyvárosi, jórészt gettósodott cigányság integrálását. Mert – és ezzel nem akarlak elkeseríteni, sem lebeszélni arról, amit csinálsz – "egyedül nem megy" (ez sem).
Elnézést, hogy "hosszú voltam. Köszönöm, hogy és ha elolvastátok.
Tőkés Hédi
Kedves Hédi! Köszönjük a dupla kommentet. Zsuzsa nem csinál tudatosan projektet, egyszerűen teszi azt, amit a környezetében keletkező kihívások diktálnak. Nem hasonlítható a tevékenysége az általad felsorolt modellekhez, hiszen ott minden esetben adott az intézményi háttér. Zsuzsa informálisan kapcsolódik a nehéz sorsú fiatalokhoz, és a saját gyerekei révén különösen nyitott és érzékeny a problémáikra. Amikor megismertem, nem a második kerületben tanított, hanem egy sokkal kevésbé elit környezetben, de ez a nyitottság és problémaérzékenység, amit az akkori blogját olvasva tapasztaltam (még mielőtt személyesen ismertem volna) akkor is feltűnt. Sok ilyen problémákat felvállaló, segítőkész ember kellene, és előbbre tartanánk. Ezért érdekesek és tanulságosak az írásai, és ezért határoztuk el közösen, hogy elindítjuk ezt a sorozatot.
Hédinek válaszolva. Hogy lesz e foganatja? Mára már cask egy fiú maradt a közelemben, az a fiú, aki több mint egy évig nálam is lakott. Kétnaponta rám ír, hogy vagyok, jön segíteni, ha kell.
Egyik ilyen nap beszélgettünk egy nagyot megint. A családról, gyereknevelésről volt szó. és felemlegette, hogy ő ugyan nem szeret olvasni, de majd a gyerekének fog meséket olvasni, mert emlékszik arra, hogy mondtam, hogy az milyen fontos. És akkor gondolkodtam el, hogy ha ezt az egyet meg fogja valósítani, ha később is emlékezni fog erre, akkor talán a szeméylén túlmutató hatást is elérhettem. talán. És azóta pörög ezen az eszem, hogy ebből a meseolvasás dologból hogy lehetne valami projektet csinálni.
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
Már tegnap le akartam írni, de valahogy nem állt össze. Talán ma sikerül.
Mióta a Neveljük Együtt!-öt szerkesztem, egyre többször kerülök közvetlen kapcsolatba projektekkel és azokat irányító emberekkel (nemcsak pedagógusokkal), amelyek és akik a cigányság integrálásán, felemelkedésének segítésén fáradoznak. Azt gondolom, egyik legnagyobb szégyene Magyarországnak (a népének és a mindenkori államának is) és az itt élő cigányságnak is, hogy évszázadok alatt nemhogy jobb, hanem egyre rosszabb lett a helyzet, a helyzetük.
Végül is arra jutottam, hogy azok a programok sikeresek, amelyek:
1. kisebb embercsoportot céloznak meg
2. hosszú ideig (3 generáció min.) képesek "össztűz" alatt tartani a kiválasztott közösség minden tagját (ez a legnehezebb)
3. erőfeszítéseket követelnek a csoport tagjaitól is, de – azonnali visszajelzésekkel (itt főleg a "sikerült!" élményére gondolok) – mindig tovább motiválja őket, újabb erőfeszítésre készteti a kiválasztott közösséget.
Ilyenből és így kéne nagyon "sok kicsi projekt": sok – a maga sajátosságaival változatot képviselő Cserdi Község (ami ma még nagyon függ Bogdán László személyétől, és ez veszélyes, mert mi van, ha…?). Ilyen az Igazgyöngy Alapítvány – Berettyóújfalu és Ritók Nóra csapata együtt a Lencse Máté irányításával évek óta (és egyre magasabb szinten) működő toldi tanoda (TanodaPlatform). Ilyen a Derdak Tibor és Orsós János vezette Dr. Ámbédkar Iskola डॉ. आंबेडकर विद्यालय Dr. Ambedkar School. Biztosan kihagytam sokakat vagy keveseket, de abban biztos vagyok, hogy 1.) még nem működik és talán nem is működhet "a cigány értelmiség átveszi az irányítást" naiv elképzelése és 2.) ha megszűnik (támogatás híján) a projekt, az a legrosszabb, ami történhet. Ez pedig baromi nagy felelősséget ró a projektet irányítókra. Nem lehet – de ismerve őket – nem is tudják már megtenni, hogy vállat vonva tovább álljanak, ha megszűnik az anyagi támogatás.
Mondok egy egyszerű példát: amikor a Szuno létrejött, sokakból kitört a "támogatom-rendelek tőlük" nemes szándéka. Ha ez csupán egy alkalomra szól, a kis üzem tönkremegy. A megrendeléseknek folyamatossá kell válniuk, növekedniük kell.
FOLYT. KÖV.
FOLYTATOM: Végre elérkezem oda, ahhoz, amit te képviselsz, Zsuzsa. Önmagában az örökbefogadás is megérne egy hosszabb elemzést. Az is, hogyan kerül egy budai művelt polgárlány a "nyóckerbe", és – budai múltja után – mi marasztja ott?
Mit érnek, érnek-e valamit egyáltalán ezek a nagyon-nagyon személyes, a legérzékenyebb kamaszkort megcélzó kapcsolatok, beszélgetések? Nem vagyok hamis ábrándokat kergető, naiv értelmiségi, ahhoz jobban ismerem ezt a világot: mivel a "hétker" sem volt sokkal jobb e téren, nekem is van némi tapasztalatom, bár nem éltem közöttük. Nagyon tiszteletreméltó és TALÁN hasznos is az, amit csinálsz. Azért írtam azt, hogy "talán", mert "egyfecskés" a projekt. Mert nem veszi "össztűz" alá annak a kisebb közösségnek minden tagját, az életük minden egyes szegmensét, "csak" a gyereket, aki nap mint nap belekóstol általad valami másba (ez nem lebecsülendő!), ám ezután és nap mint nap visszazuhan az őt kibocsátó közegbe. Vajon mi marad meg abból, amit Te adtál? Vajon hogyan ütközik meg bennük az egyik a másikkal? És vajon ez az ütközés (ez muszáj, ez katarzis!) miként fog manifesztálódni? Nem mindig a mesék "boldogan, míg…" szerint. Szóval másokat is bevonva, ki kéne dolgozni és ki kéne terjeszteni (projektté tenni) a nagyvárosi, jórészt gettósodott cigányság integrálását. Mert – és ezzel nem akarlak elkeseríteni, sem lebeszélni arról, amit csinálsz – "egyedül nem megy" (ez sem).
Elnézést, hogy "hosszú voltam. Köszönöm, hogy és ha elolvastátok.
Tőkés Hédi
Kedves Hédi! Köszönjük a dupla kommentet. Zsuzsa nem csinál tudatosan projektet, egyszerűen teszi azt, amit a környezetében keletkező kihívások diktálnak. Nem hasonlítható a tevékenysége az általad felsorolt modellekhez, hiszen ott minden esetben adott az intézményi háttér. Zsuzsa informálisan kapcsolódik a nehéz sorsú fiatalokhoz, és a saját gyerekei révén különösen nyitott és érzékeny a problémáikra. Amikor megismertem, nem a második kerületben tanított, hanem egy sokkal kevésbé elit környezetben, de ez a nyitottság és problémaérzékenység, amit az akkori blogját olvasva tapasztaltam (még mielőtt személyesen ismertem volna) akkor is feltűnt. Sok ilyen problémákat felvállaló, segítőkész ember kellene, és előbbre tartanánk. Ezért érdekesek és tanulságosak az írásai, és ezért határoztuk el közösen, hogy elindítjuk ezt a sorozatot.
Hédinek válaszolva. Hogy lesz e foganatja? Mára már cask egy fiú maradt a közelemben, az a fiú, aki több mint egy évig nálam is lakott. Kétnaponta rám ír, hogy vagyok, jön segíteni, ha kell.
Egyik ilyen nap beszélgettünk egy nagyot megint. A családról, gyereknevelésről volt szó. és felemlegette, hogy ő ugyan nem szeret olvasni, de majd a gyerekének fog meséket olvasni, mert emlékszik arra, hogy mondtam, hogy az milyen fontos. És akkor gondolkodtam el, hogy ha ezt az egyet meg fogja valósítani, ha később is emlékezni fog erre, akkor talán a szeméylén túlmutató hatást is elérhettem. talán. És azóta pörög ezen az eszem, hogy ebből a meseolvasás dologból hogy lehetne valami projektet csinálni.