Hívjátok meg Ti is Jónás Tamást!

Halkan beszélt. A gyerekek maguktól csendesedtek el, mert nem lehetett nem figyelni rá. Mesélt életről, halálról, gyerekkorról, intézetről, családról, magára találásáról. Beszélt a szavak erejéről, a költészetről, arról, hogy mit jelent neki az önkifejezésnek ez a formája. Kollégám, aki moderálta a találkozót, mellette ült, maga is elvarázsolódott, mint mi valamennyien. Feszült csend volt, néha nevetés, harsány röhögés szakította félbe, néha döbbent összenézések, rácsodálkozások. Pedig több osztály zsúfolódott be a kis ebédlőbe, több osztály, valamennyien hányattatott sorsú, utolsó esélyt kapott fiatalok, sokan romák, többen sajátos nevelési igényűek. Hozzájuk hívtuk meg Jónás Tamást, a költőt.

A cigány költőt. Mert ő vállalta fel cigányságát mindenki előtt. Büszkén beszélt róla, nem kerülve a sértő sztereotípiákat, a féligazságokat. (A találkozó alatt nem volt kérdéses, hogy csodálatos ember és tehetséges költő, az lett kérdéses többekben, hogy cigány-e. Minta lett tanulóink számára…)

Beszélt a tudás hatalmáról, szépségéről, a világ értésének és megértésének hihetetlen fontosságáról. Sziporkázott. Én tudtam, éreztem műveltségének, bölcsességének csillogását, a gyerekek csak sejtették, hogy nem akárki ül előttük. Lopva néztem őket, értik-e szavait? De nem kellett félnem. Tamás – valószínűleg bele sem gondolva – ösztönösen lépett a fiatalok szintjére. És értették! És akkora figyelemmel itták szavait, kérdeztek tőle, amekkora motivációs szintnek a legtöbb pedagógus nagyon tudna örülni óráin. És szóba is került minden, az irodalomtól kezdve a természettudományok bizonyos kérdésein keresztül a vallás misztikumáig.

S mikor maga kezdte mondani, nem szavalni!, mondani, olvasni költeményeit, fejét leszegve laptopjának képernyőjére, még nagyobb lett a csend. Nem hiszem, hogy ült minden allegória, hasonlat, metafora, rejtett értelem, de a csodálatos gondolatok megragadtak a fejekben. A fiatalok megértették, elértették a sorokat, a hömpölygő érzelmek eláradtak bennük. Láttam, volt ki könnyezett és volt, ki hangosan nevetett. Három óra. Három óra csoda! Tamás csak ült, fáradhatatlanul beszélt, válaszolt, mosolygott és érvelt. Közben az osztályok forgószínpadszerűen jöttek-mentek, s ha többen maradtak is, elengedve tanáraikat és társaikat, nem szóltunk érte.

Persze készültünk erre a napra, erre a találkozóra. Meséltünk róla irodalom órákon, olvastunk közösen verseket tőle. Tamás verseit sokszorosítottuk és „elhagytuk” itt-ott az iskolában. Jutott az ebédlőbe is több tucat, és hihetetlenül boldogok voltunk, mikor a nap végén minden gyerek elvett egyet a másolatokból. Tényleg felejthetetlen nap volt gyereknek, pedagógusnak, de még a konyhás néninek is.

Kollégák: hívjátok meg Jónás Tamást a sulitokba!

Leiner Károly

Jónás Tamás – MINDEGY

Hasznom nem volt. Az meglehet.
Akartam tán, hogy szebb legyek.
Jó? Az nem. Nem. Semmiképp.

Illatos lenni. Búzakék.
Haszontalan, veszélytelen.
Soha se lettem semmi sem.
Vagyis maradtam semmiség.
Volt, hogy akartam lenni még
egy keveset vagy valami.
De jobb mindent lemondani.
Pompám teljében, álmosan,
úgy értem, érett férfiként,
aki, ha akar, sármosan,
vagy egyszerűen, semmiképp,
szánalmasan, mert szabadon,
tulajdonképpen hajadon,
tulajdonképpen hajadon
akadtam fenn. De tagadom.
Utolsó játszmám legyen ez:
ha van Isten, ma befejez,
s ha holnap mégis ébredek,
az istentelen rettenet.