Amikor a cérna szakad…

Holnap első órában elbeszélő fogalmazást fogok íratni. Címe ez lesz: Mi történt kedden a 7. órában? Én tudom mi történt kedden a 7. órában, hiszen én tartottam azt a bizonyos órát. Kíváncsi vagyok, az osztály tagjai külön-külön hogy fognak visszaemlékezni arra a bizonyos órára? Az is lehet, hogy a cím alatt üresen maradnak a sorok. Benne van a pakliban.

Egyébként nem történt semmi kirívó, csak most nálam is bepróbálkoztak azzal, amit már régóta bizonyos órákon megengedhettek maguknak. Az osztály lejtmenetre kapcsolt hetek óta. Kialakult a kemény mag, a hangadók csicskáztatják a gyengébbeket, beszólogatnak mindenkinek, uralják a terepet, késve jönnek be órára, lelépnek az órákról, sportot űznek abból, melyikük mer jobban pimaszkodni a tanárokkal.

Nálam pedig elszakadt a cérna. Megtettem azt, amit már hosszú-hosszú ideje nem tettem: ordítani kezdtem velük. Percekig tartott, a tőlünk távoli osztályokban is meghallották. Meglepődtek. Tőlem nem megszokott ez a stílus. Azt hittem ettől kissé majd magukba szállnak… Naív lélek, én! Ma ugyan nem volt velük órám, de volt szerencsém meghallani, ahogy előre szervezkedtek az angoltanár ellen. – Milyen hangulatban van? Kicsináljuk? Kicsinálták.

Na ezért határoztam el, hogy holnap éhgyomorra fogalmazást íratok arról, mi történt kedden a 7. órában, illetve miért történnek ezek a dolgok. Tudom, hogy csend lesz. Nagy-nagy csend és vakaródzás. Rájuk fér.

Itt akár be is fejezhetném. Van egy nem könnyű gyógypedagógiai előkészítő osztály, pimaszkodott, én meg most jól felkaptam a vizet, aztán betartok nekik. Ha ez ilyen egyszerű lenne…

Emlékszel még mit mondott József Attila? Valami olyat, hogy érted haragszom, nem ellened. Kb.

Az osztály összetétele nagyon vegyes. Értelmiségi családból származó DOWN-szindrómás csupa jóindulat gyerek, aki összerezzen minden erőszak láttán, és aki a saját kis nyelvén otthon tolmácsolja, mi történt ma az iskolában. Nincs idő a fejlesztésére – elveszi a fegyelmezésre szánt idő. – Agydaganattal műtött gyerek, írni-olvasni-számolni nem tud, csak egyszemélyes helyzetben kezelhető, könnyen befolyásolható, amit tanul az csak hallás után történik, ez pedig főleg a trágárság.–17 éves középsúlyos értelmi fogyatékos gyerek, kedves, motíválható, de csicskáztatják, gyomorgörcsökkel jön és megy. – Viszonylag jó képességű autista gyerek, aki nálunk inkább csak visszafejlődik a tudásban, több idő kéne a differenciálásra, viszont az agresszióját előhozta az osztályban uralkodó légkör. – Enyhe fokban értelmi sérült gyerekek, jól lehetne haladni velük, ha… –A kemény mag. Nem szívesen írom le, de leírom. Mindegyikük rendezetlen szociális hátterű cigány családból érkezett. Nem részletezem. Nem is ítélkezem. Csak tényeket közlök.

Utálom az értekezleteket. Persze tűrtőztetem magam, de amikor már a 4. órában ragozzuk a semmit, ott is vakarom, ahol nem viszket. Ha belegondolok, hogy az értelmi fogyatékos gyereknek heti háromszor van 7. órája, plusz kétszer 8., sőt 9. órája, akkor kezdem, ha nem is érteni az agressziót, de legalábbis kapisgálni.

Ha jól emlékszem, egy gimnáziumi tanulónak a 70-es években általában legfeljebb 5-6,. elvétve 7 órája volt. Igaz, akkor még szombaton is volt tanítás. Mégis volt idő pihenésre. Most az 5 tesi óra (rohadtul megutáltatták sok gyerekkel, csak jelzem!), meg az etika, meg fejlesztő órák (du. háromig, négyig!) miatt délutánra a gyerekből marad egy kifacsart citrom. Másnap pedig újra beszáll a mókuskerékbe. Öt kemény napon át.

Csoda ha fáradt, ha agresszív? Kérdezném, csak nincs kitől.

Bennem, felnőttben, gyógypedagógusban felmerül a kérdés: Erről szól-e a gyógypedagógia? Erről kellene-e szólni a gyógypedagógiának? Azt, hogy amikor én átvettem a gyógypedagógusi oklevelemet nem erre esküdtem fel, azt holtbiztosan állíthatom.

Pfeifer Erzsébet