OFOE Filmklub – Fehér király

Dragomán György világhírű regényét egy brit-német rendezőpáros: Alex Helfrecht és Jörg Tittel vitte vászonra. Az eredeti romániai helyszín helyett egy elképzelt világban játszódik a történet, amelyből a diktatúrák működésének általános jellemzőire ismerhetünk rá. Tanulságos lehet számunkra az is, hogy vajon hogyan látják a nyugat-európai művészek azt a kelet-európai történelmet, ami a regény írójának személyes élménye volt.

Időpont: december 4, hétfő, 16.00 óra
Helyszín: Kíno Café (Szent István krt. 16.)
Jegyár: 800 Ft

A vetítés utáni beszélgetés vendége: Jakab György, történelem- és médiatanár

A 12 éves Djata a világtól teljesen elzártan él szüleivel egy disztópikus diktatúrában. Egy napon két ügynök csönget be hozzájuk, akik az apjáért jöttek. A kormány börtönbe zárja a férfit, Djata pedig egyedül marad az anyjával, miközben mindkettejüket azonnal árulónak bélyegzik. A fiú nehezen tudja feldolgozni apja elhurcolását és hiányát, a sok hazugságot és a hirtelen felnőtté válás terheit. Egyetlen remény élteti, méghozzá apjának megtalálása, amiben nagyszülei tudnának neki segíteni. Djata anyja azonban dacosan ellenáll annak, hogy a jó kapcsolatokkal rendelkező anyósától és apósától bármilyen segítséget kérjen. Az édesanya régóta nemkívánatos elem a családban, a konfliktusok pedig a bajban sem enyhülnek…

Részletek Vízer Balázs kritikájából

Dragomán György regényéből készült nemzetközi produkció firtatja a diktatúrák egyetemes jellegét, a könyvbeli cselekményt egy kitalált helyre és korba helyezve. Hol egy disztópikus diktatúra működését látjuk, ahol a lakosság száz évvel ezelőtt szinten él, lovaskocsin jár és jegyre kapja az élelmiszert, míg a vezetők a legnagyobb luxusban dőzsölnek, hol egy kissrác ráébredését látjuk a való – legalábbis a vásznon való – világra, hol valami egészen mást.

Dragomán György magyarul 2005-ben megjelent azonos című, harminc nyelven kiadott regényét az elsőfilmes brit-német rendezőpáros és házaspár, Alex Helfrecht és Jörg Tittel vitte vászonra. Nekik nem kellett az eredeti kor és helyszín, a Ceausescu korszak Romániája, azon belül is Erdély, őszintén szólva kívülállóként ehhez amúgy sem tudtak volna mit hozzátenni. Csak az alapokat vitték tovább és az ő A fehér királyuk valami egészen más lett, de ne tőlem kérdezzék, micsoda, mert gyakorlatilag meghatározhatatlan.

Pedig szépen felvett filmről és egy olyan történetről van szó, ami egy következetes, magabiztos rendező kezében működött volna. A szereplőket mindenesetre aligha lehet hibáztatni: a gyerek főhőst a komoly színházi tapasztalattal rendelkező Lorenzo Allchurch játssza, és teszi ezt nagyon hitelesen, édesanyját a modellből lett színésznő Agyness Deyn (Veszélyes ultimátum), a hatalommal cimboráló nagyapját pedig a nagyszerű Jonathan Pryce (Trónok harca) (Ilyen lenne egy agrárdiktatúra? Port.hu).

Dragomán György regényéről

A regény a kortárs magyar irodalom legnagyobb nemzetközi sikere, eddig harminc nyelvre fordították le.

Hogyan dolgozza fel egy tizenegy éves kamasz, ha apját a szeme láttára hurcolják a Duna-csatorna munkatáborába? Hogyan éli meg az apa hiányát és az elhurcolás köré épített családi hazugságokat vagy titkolt történeteket? Milyen remények éltetik a mindennapok amúgy sem könnyű kamaszviharait megnehezítő élethelyzetben? Erről szól A fehér király című lendületesen megírt regény.

A hol vicces, hol tragikus történetekből kirajzolódik egy abszurd, de gyerekszemmel mégiscsak szép világ, amely inkább elemeiben, mint konkrét történelmében azonos a kora nyolcvanas évek Erdélyével és Romániájával. A kiskamasz fiúnak apja elvesztése miatt hirtelen szembesülnie kell a felnőttség terheivel. A főhős a gyermekkor értetlen-ártatlan optimizmusának és a felnőttség reménytelenségének határhelyzetében még képes arra, hogy játékosan és mitikusan lássa a brutális hétköznapokat. (Magvető Kiadó, 2005.)

Részlet egy Dragomán Györggyel készült interjúból

Jobb, ha a gyerekeink tőlünk tudják meg az igazságot, mint másoktól. Az én konkrét példám az, hogy a szüleimmel 1988-ban jöttünk át Erdélyből, a feleségem pedig 1987-ben. Emlékszem, amikor a 3 éves gyerekünk elkezdett bennünket kérdezgetni, elmeséltük neki, hogy mi a gonosz király országában éltünk. A nagyobbik fiam, aki most lett 12, nemrég olvasta A fehér királyt. Ennek kapcsán sokat beszélgettünk arról, hogy milyen volt a gyerekkorunk. Annával gondolkoztunk azon, hogy mindezt el kell-e mondani, de úgy döntöttünk, hogy igen, mert nekünk is mindent elmondtak a szüleink. Persze titkok így is maradnak. Az is érdekes, hogy mi a titok. Amit eltitkolunk, az nagyon erősen meghatározza a saját személyiségünket és a gyerekeink személyiségét is. Azt hiszem, többet tudok a szüleimről abból, amit eltitkoltak, mint abból, amit elmondtak, és ezzel így lesznek a mi gyerekeink is (Hercsel Adél beszélgetése az íróval, HVG).