OFOE Filmklub

Ultra

Az OFOE és a Budapest Film Zrt által szervezett filmklub következő vetítésén az Ultra című magyar-görög dokumentumfilmet nézzük meg. A filmet követő beszélgetés vendége a film producere: Józsa László.

Időpont: április 23. 16.00 óra
Helyszín: Kino Café Mozi, Szent István krt. 16.
Jegyár: 800 Ft

Az Ultra egyszerre vezet el a fizikai teljesítőképesség határára és az emberi lélek mélyére. Simonyi Balázs és forgatócsoportja öt versenyző küzdelmét mutatja be a legendás Spartathlon futóversenyen – a filmnek pedig igazi különlegessége, hogy a rendező is többszörös teljesítő, az öt szereplő közül az egyik maga az alkotó.

Részletek a filmről készült írásokból

A Spartathlon szintideje 36 óra, az Athéntól Spártáig hullámzó, és egy 1200 méter magas hegyet is meghódító futóverseny során 246 kilométert tesznek meg a célba érők. Egy ókori legendának állít emléket és Leonidász király szobra előtt ér véget ez az erőpróba, amely az egyik legnehezebb és legnagyobb presztízsű verseny a világon.

Simonyi eddig négyszer küzdötte le a távot. Az Ultra többi szereplőjével együtt – a fizikai verseny mellett – egy önismereti megmérettetésen vesz részt. Mindannyian magukkal és magukban is viaskodnak a futás alatt. Azon dolgoznak, hogy feldolgozzanak traumákat, vagy mélyebben megismerjék, elfogadják önmagukat. Megismerjük a versenyzők személyes motivációit a versenyen és azon túl, hogy miért indulnak el erre az extrém távolságra. A legnehezebb dolga Bélának, a kisvárosi pénzügyi kontrollernek van, aki már ötször próbálkozott sikertelenül – nevezését nem fogadják el a szervezők, így ő „Privát Spartathlont” fut: akkor indul el Athénból, amikor a többiek már megérkeztek Spártába. Vajon célba ér-e a hatodik próbálkozásra, kizárólag saját magára és a felesége segítségére támaszkodva?

Az Ultra izgalmas, őszinte és magával ragadó mozi. Szinte együtt dobban a szívünk a hétköznapok hőseivel, ismeretlenül is érezzük az erőt, amely tovább viszi őket még egy kicsit, vagy megállítja őket a cél előtt néhány kilométerrel. A legmodernebb technikákkal készült, rendkívül látványos drónfelvételekben gazdag film semmihez sem hasonlítható, különleges moziélmény (port.hu).

Simonyi Balázs ismert fotográfus és rendező is. És persze futó, aki a film elkészítése előtt már négyszer futotta le a Spartathlont, ami úgy hangzik, mint egy kissé lepusztult görög sportruházati áruház, pedig egy nemzetközi ultramaraton verseny. És elég kemény dolog, a szintideje 36 óra, amit a verseny során az ellenőrzőpontokon végig ellenőriznek, aki lemarad, az kiesik, a táv pedig a rajt, vagyis Athén és a cél, azaz Spárta között 246 kilométer, de ebben azért van egy 1200 méter magas hegy és egy kis szerpentin is. (…)És a tűrőképesség itt a kulcsszó, meddig feszítheti meg az ember a testét, és mennyit bír a lelke. És miért jó ez ezeknek az embereknek? Mert ez a súly másfajta súly helyére kerül a vállukra, segít veszteséget feldolgozni, célt ad vagy, hogy megismerjék, elfogadják önmagukat. És ott van az is, mennyire fogadják el kudarcaikat, mert ahhoz is erő kell, hogy feladják. Az Ultra főleg az utóbbira koncentrál, hiszen ennek a megemésztése a nehezebb, ehhez kell igazán a támogatás, és ez az igazi dráma – és ezt Simonyi remekül építi fel. Bár ő a főszereplő, másoknak is bőven ad helyet, jókor léptet be új szereplőket, pont eleget mond el róluk, és jókor mond el még többet (Vízer Balázs: Akkor most megyek, és kifutom a belem, port.hu).

Ahogy civilként nehezen tudom elképzelni, miért lehet valakinek fontos 36 órán keresztül folyamatosan futni, ezzel teljesítve az Athén és Spárta között évente megrendezett versenyt, úgy még filmhez értő emberként is kihívást jelent elgondolni, mi jó van abban, hogy ebből valaki filmet csináljon. A küzdés maga persze vászonra való, a hosszútávfutó magányossága azonban felvet egy fontos kérdést: hogyan lehet jól láttatni a monotonitást?Hamar elmúltak a kételyeim. Simonyi Balázs Ultra című dokumentumfilmje ugyanis valóban egy 2015. szeptemberi hétvége történéseit, megszámolva 246 km-t mutat, ezzel együtt az odavezető utakat is elénk tárja. Kinek mi a motivációja? Ki hogyan és miért dönt amellett, hogy saját testi vagy lelki épségét sem kímélve teszi meg a távot, vagy legalábbis megkísérli? Egy francia család, ahol a súlyosan beszédhibás fiúnak életforma, kitörési lehetőség lesz a futás; egy német anya, aki gyermekét veszítve, terápiás céllal fut; egy magyar filmes, aki gyerekkori problémáit futva dolgozta fel. De mind közül a legérdekesebb Béla, akit felesége támogat. A verseny szabályai szerint 5 sikertelen indulás után többször versenyző nem indulhat a Spartathlonon. Elhatározza hát, hogy maga vág neki a hosszú útnak, megduplázva ezzel a kockázatot (Sergő Z. András: 1 fő / 246 km, ennyi az ember – Ultra, Filmtekercs).

Bejegyzések a film alkotóinak Facebook oldaláról

Egy éve, 2017. április 4-én mutattuk be a filmet. A felemelő HBO-premieren minden szereplő, szinte a teljes filmes csapat, sok kedves (futó)barátunk ott volt. Tökéletes megkoronázása a négy évnyi munkának. A kevés olyan pillanatok egyike volt, ami boldogságot jelentett a sok küszködés és bizonytalanság között az alkotógárdának.

Aztán pedig a film egyöntetűen pozitív filmszakmai – sajtós – nézői fogadtatása, hatszámjegyű rekordnézettsége az HBO-n és online, a közönségtalálkozók, a motivált nézők üzenetei, a csillogó szemek, a mai napig tartó mozis telt házak (8000 néző) nagyon sokat adtak vissza nekünk. Ezekért az örömteli pillanatokért is csinálunk filmeket Nektek, a közönségnek.

Megjelent 200+ cikk és interjú, 15 külföldi országban mutattuk be tévében vagy moziban, voltunk sok fesztiválon, a legjobb 15 európai dokumentumfilm közé kerültünk (Európai Filmdíj shortlist), de igazából: nincs annál nagyobb elismerés, amikor rengeteg ember motivált lesz tőle, sír és nevet, amikor 1x vagy 5x vagy 15x megnézik, amikor párok jönnek össze a film alatt, amikor idéznek belőle, szállóigék keletkeznek, és már a rendező sem fér fel a Spartathlon rajtlistára, mert kedvet csinált hozzá másoknak. (Ezért még számolunk!)

Alternatív moziplakáttal leptek meg minket! Tegnap az ország egyik legerősebb középiskolájában, a budapesti Apáczaiban vetítettük a filmet a giminapokon. A teli teremben a srácok nemcsak végigülték az ULTRÁt, hanem még utána az egyórás intenzív kérdezz-felelekes beszélgetést is, pedig már mehettek volna a tavaszi szünetre.

A futó szülőkkel tudatjuk, hogy a gimisek nagyon vágynak arra, hogy a szülők minél több versenyre menjenek el: win-win, hiszen ők a hobbijuknak hódolnak, a lakás pedig a srácokra marad!

Érdekesség: a fiatalabb generációval tisztázni kellett, hogy mi is a dokumentumfilm, ennek ellenére volt egy lány, akit teljesen fejbe vágott, hogy egyik percben a rendezőt látta futni a kék görög ég alatt, a másikban meg bejött az osztályterembe. Nagyon tetszett neki a film, de ettől az élménytől paff lett, nem is kérdezett semmit.

Túl sok fikciót néztek, srácok!