A munka világának mellőzött áldozatai

Janinál felső tagozatban jelentkeztek a magatartásproblémák.

Pedig szerető családban élt, csak épp a szüleinek állandóan dolgozniuk kellett, hogy kijöjjenek a fizetésükből.

Ha éjszakai műszak volt, akkor Jani egyedül maradt otthon. Bömböltette a rádiót – így kompenzálva félelmét.

Aztán jöttek a tünetek a tanórákon épp úgy, mint az iskolán kívül: tanulási problémák, dohányzás, öngyújtógázzal szipuzás, kisebb lopások, vandalizmus.

Mindez nem sokkal a rendszerváltás után, a 90-es évek közepén. Már ekkor sejteni lehetett, hogy a túlmunka, a többműszakos munkavégzés elterjedése, a rapszodikus munkaidő-beosztás nem csak a felnőttek, de a gyerekek, sőt, az egész társadalom számára negatív következményekkel jár majd.

Csakhogy erről a jelenségről jóformán egyáltalán nem esik szó. Ezért gondolom rendkívül fontosnak, hogy a Magyarországon bemutatott cseh „Végkimerülésig – Életünk a munka” című tényfeltáró dokumentumfilm (angol felirattal itt érhető el) alkotói a gyerekek helyzetére is kitérnek. Például a filmben különböző alulfizetett, többműszakos munkakörökben állásokat vállaló újságírónő, Saša Uhlová saját gyermekén keresztül, vagy megemlíthetjük azt az anyát, aki mintegy konstatálta, hogy az állandó munkavégzés miatt nem látta felnőni a fiát. (Saša Uhlova a film mellett cikksorozatban számolt be tapasztalatairól, „A kapitalista munka hősei” címmel.)

A film rendezője, Apolena Rychlíková	Sasa Uhlova

Magyarországon ugyanez a helyzet. Az éjszaka egyedül maradt Jani története ma már egyáltalán nem számít extrémnek. Van olyan gyermek, aki az iskola után nem tud egyből hazamenni, mert a szüleinek aludniuk kell a műszak előtt. A kisebbeket bébiszitterek látják el már a hajnali óráktól, hogy a szülő (aki nem ritkán egyedülálló anya), dolgozni tudjon menni. Lehetetlen stabilitásról beszélni, szülői odafigyelésről, amikor lényegében az összes energia a megélhetésre, a túlélésre és a kárelhárításra összpontosul. Aki dolgozott már éjszakai műszakban, pláne, rendszertelen időbeosztás keretében, annak talán nem ismeretlen az a mentális-pszichés állapot, amelyben az ember megszűnik önmaga lenni, képtelen lesz racionális döntéseket hozni.

Számos dolgot szoktak felhozni magyarázatként, ha a tanulási és magatartásproblémákat „produkáló” gyerekek növekvő számáról esik szó: okolták már a (nem létező) liberális oktatást, a fészbukot, és persze a szülőket.

A rendszert azonban, amelyben ezek a szülők és a gyermekeik élnek, valamiért figyelmen kívül hagyjuk mi, pedagógusok is. Mintha bennünket nem érintenének; mintha nem lennénk részei, nem lennénk „szétesettebbek” az anyagi gondoktól, a túlmunkától, a stressztől, rohanástól, ügyintézéstől.

Pedig egyértelmű: a puszta megélhetésre fókuszálni kénytelen, szétzilált szülők nem tudják ellátni a gyermekeikkel kapcsolatos feladataikat a szükséges mértékben, sőt, már az sem biztos, hogy a problémák felismerésére alkalmasak lesznek. És közben a magánéletük, a párkapcsolatuk ugyancsak rámegy az egészre (ahogy egyébként kis híján ez történt a filmet készítő újságírónő esetében is), amelyben a munka mellett szerepet játszhatnak a stressz-oldónak szánt alkohol-, és egyéb függőségek. Mindez végül törvényszerűen csapódik le a gyerekeken.

Már generációkról beszélhetünk, akik ilyen körülmények között nőttek fel: a szükséges érzelmi, fizikai kontaktok hiányában, bizonytalanságban, rendszertelenségben.

Többségük később valószínűleg hasonló módon tudja csak ellátni szülői feladatait, hiszen az iskolai teljesítményük, ún. magatartásproblémáik és a hazai oktatási rendszer állapota, elvárásai miatt kicsi az esélye, hogy továbbtanulhassanak, és relatíve jobb munkakörökben helyezkedhessenek el. Másrészt, a rendszer sem lesz humánusabb önmagától. A fenntartóit – mind törvényhozói, mind munkáltatói részről -, ugyanis nem érdeklik a kimerült szülők, és, a jelek szerint, a gyermekeik sem. Nyilván úgy gondolják, hogy a negatív következményeket majd megoldják rendészeti és egyéb, hatalmi eszközökkel.

A rendszer megváltoztatását ebben az esetben csak annak károsultjai tudnák kikövetelni. Kérdés azonban, hogy milyen belátásra képesek azok, akik fizikailag és lelkileg gyakran a végletekig ki vannak zsigerelve. Valamint, milyen követelésre lennének hajlandóak egyáltalán, hiszen épp azért dolgoznak akár ilyen körülmények között is, hogy biztosan túlélhessék a következő napot.

Kivéve persze, ha szolidaritást vállalnak velük a valamivel elviselhetőbb helyzetben lévők. Azért, hogy ők megismerhessék, megérthessék, mit jelent ezekben a munkakörökben dolgozni, kifejezetten ajánlom a cseh dokumentumfilm megtekintését.

Lévai Julianna