Nincsenek nagy vágyai. Csak elérhetetlenek

Felkapok én is egy csontot, mielőtt a kutyának adnám a másikat. Nem lesz ebben nyelvvizsga meg kéccer két hét (nehéz kiszámolni, leírni meg főleg), bár középfokú oktatásról (vagy valami ahhoz hasonlóról) szól majd.

Megírta a központit. Nincsenek nagy vágyai. Csak elérhetetlenek. Autószerelő szeretne lenni. Gondolom, gépészeti szakmacsoport. A szerelő, a szaki, aki csak úgy ért a betoppanó ügyfél bármilyen verdájához, már ritka. Vannak szakszervizek, s vannak autóösszeszerelők. Utóbbiak sztrájkjának sikeréért izgult egy fél ország, mert „így kell azt”, és „hogy megmutatták”. Nem tudom olajszagú műhelybe vagy a fedélzeti kompjútert babrálók tiszta szervizébe vágyik-e, de esélytelen bármelyik. Tizennyolc pontja lett. Azt mondod, az majdnem az országos átlag? Neki nem matematikából, hanem összesen lett ennyi.

Sebaj, mondja a matematika tanára. Majd lesz belőle egy jó burkoló. Megszoktam már, hogy ilyenkor nem köhintek, nem kuncogok, nem nézek kihívóan a magabiztosan beszélő szemébe. A burkoláshoz kell egy kis fizikum, mert nem a cementes zsák, járólap és csempe viszi be a burkolót a munka helyszínére, hanem fordítva. Már ha sikerül. Akiről mai történetünk szól, nem fogja bevinni, mert heti 5 testnevelés óra ide, sport tagozatos iskola oda, nem alkalmas rá ؘ– alkatilag. Ez azonban csak az egyik baj. A burkolónak kell tudnia számolni. Nem nagyon, nem kell ismernie a függvényanalízist és a matematikai statisztikát, ellenben a nyersanyagszükségletet a burkolandó terület/felület fényében neki kell kiszámolnia. Ha ez nem sikerül elég pontosan, a valószínűségszámítás is porondra lép: nagy valószínűséggel mérges lesz a megrendelő. Mondhatná még a matematikatanár, hogy ebben az építőipari felfutásban örülnek bárkinek, aki tudja, hogy nem a mázas felére kell kenni a ragasztót a csempének, de ez nincs így. Nem felfutás van, hanem közpénzből (mindannyiunk adójából) gerjesztett kereslet, és további tőkekoncentráció: akinek volt, legyen még több.

Nem vitatkozom hát, csak állok, nem bambán, de ámulva a tájékozatlanságon. Mert azt is hozzáteszi, majd később leérettségizik a gyerek, ha mégis megjön az esze. Mikor a Nemzeti Tankönyvkiadó felszámolása zajlott, úgy vetettük magunkat a felkínált tankönyvekre, mint éhes farkas a húsra. Mindannyian más-más darabját téptük ki a zsákmánynak. Én elhoztam a szakmunkásképzés (tudod, ez ma a szakközépiskola) 9. évfolyamán használatos egy darab közismereti könyvet is – tanulságul, bizonyságul. Benne minden földi jóval. Magyar (s akkor már mindjárt kommunikáció is), közösségépítés (tankönyvből heje-huja-haj), történelem és társadalomismeret (egészen a nemzettudat leckéjéig bezárólag), matematika (a nyolc év alatt meg nem tanultak ismétlés, megérett a helyzet s felépültek az alapok három nap alatt– mint a mesében) és természetismeret. A természetismeret csodálatos dolog. Van benne földrajz, fizika, kémia, biológia. Nem integrálva, hanem egybezuttyintva, olyan harminc óra erejéig. Összesen. Ezt a könyvet, s benne ezt a természetismeret nevű fejezetet szoktam megmutatni. No, nem mindenkinek, hiszen akinek meggyőződése, hogy egyszálbélű, az elemi számolással is hadilábon álló gyerekből „azért még lehet burkoló”, annak minek. Másoknak, akiknek még vannak kételyeik, hogy amerre haladunk, az vajon jó irány-e. Mondjuk azért, mert saját gyermekük is ebben a rendszerben tanul. Mikor kigyönyörködik magukat benne, elmondom, hogy ez itt négy tantárgy helyett van a tantervben, ezzel a mélységes mély tartalommal, s ebből ugyan nem lesz út az érettségi felé. Mert ez az út megtervezve, kikövezve (nyilván színtiszta jószándékkal) máshova vezet. Ez nem a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek szakmunkásképzése…, ez … valami más. Lemondás minden nemzedék negyedéről-harmadáról. Ezek a fiatalok itt maradnak. Nekünk. A tudással, azzal és annyival, amit kaptak tőlünk. Tizennégy évesen tehát eldönthette, hogy mit szeretne. Az pedig már régen eldőlt, hogy mi lesz.

Szabó Anna