Szülők, szelfik, tanárok – hosszú komment Jocó bácsinak

Balatoni József kolléga pár hete megdorgálta „a szülőket”. Vitatnám, vagy inkább árnyalnám a vonatkozó Facebook-bejegyzését. Egyébként „Jocó bácsit” kifejezetten tisztelem. Tetszik, ahogy ki mer lépni a karót nyelt tanerő ósdi szerepéből, hogy izgalmas, kreatív módszerekkel teszi élménnyé a tanulást a gyerekek számára. Egyszerűbben szólva, szereti a gyerekeket, és tesz azért, hogy örömmel tanuljanak.

Írása apropóját egy Tropicarium-i tapasztalat adta, melyben leírja, hogy egy vadul szelfiző és facebookoló szülő, aki éppen a „szuper szülő”-szerepében tetszeleg online, arra ügyet sem vet, hogy az „offline térben” a gyereke elfogadhatatlanul viselkedik:

„Persze, kedves Szülő, te leszel a legjobban felháborodva, ha a hülye óvónéni vagy a hülye pedagógus azt meri mondani, hogy a gyereked kezelhetetlen, mert az alapvető nevelési normák hiányoznak nála, amit ennyi év berögződés után nagyon nehéz megváltoztatni. (…)

Ha ez egyedi lenne, és csak te lennél egyedül ilyen Szülő, akkor kevésbé zavarna. De ma azt láttam, hogy belőled kedves Szülő, nagyon sok van… A gyereked pedig nem tehet semmiről, ő csak példákat követ.”

Természetesen nem azzal vitatkozom, hogy az adott helyzetben a felháborodás jogos. Még azzal sem, hogy az online „rajoskodás” (ahogy egy roma származású tanítványom hívta a leírt jelenséget) meglehetősen tipikus kortünet (bár talán csak a felület változik, hiszen az ember vágya, hogy a külvilág felé tökéletes képet mutasson, örök). Meg nyilván megkérdőjelezhetetlen szerepe van a szülői példának a gyereknevelésben.

Nem vagyok a szakma nagy öregje én sem, nyolc évet tanítottam eddig, most másfél éve pedig itthon vagyok a kisfiaimmal. Az a kezdetektől fogva zavart, hogy az iskolák három talán legfontosabb „tömege”, azaz a „szülők”, a „diákok” és a „pedagógusok” mint afféle ellenséges csoportok feszülnek egymásnak, ide-odapattintva a felelősséget. Igen, a kolléga által emlegetett „hülyézés” valóban napi szinten ott pattog mindhárom térfélen. „Hülyegyerek” – mondja (jó esetben csak a kollégáknak, rosszabb esetben a gyereknek is) a tanár, és beír valamit az ellenőrzőbe. Nagybetűvel, ahogy Jocó bácsi is, „Tisztelt Szülő!” – de magában azt gondolja, a hülyegyereknek nyilván hülyeszülője van. A szülő elolvassa, és azt gondolja (jó esetben csak magában, de talán mondja a gyereknek is) – na, a hülyetanár, nem tud fegyelmet tartani/ tanítani, stb. (Hogy a diákok számára a tanárok alapvetően hülyék, azt szerintem nem is kell mondani.) Talán el se megy a szülőire, ha mégis, akkor kedvetlenül hallgatja a pedagógus panaszáradatát, esetleg összevitatkoznak, és mindenki megállapítja, hogy mennyire hülye a másik.

Persze most én is sarkítok. Nagyon sokféle tanár van, és sokféle gyerek és sokféle szülő és ezer egyéni helyzet. De, azt hiszem, szinte az összes, gyerekkel kapcsolatos iskolai kudarc közös kudarc, melyeket sokkal könnyebb megoldani úgy, ha kilépünk a kölcsönös hibáztatás csapdájából, ha empátiával fordulunk egymás felé és arra koncentrálunk, hogy hogyan vehetjük ki a saját részünket a megoldásból. (Én is úgy gondoltam és éreztem az összes megélt konfliktushelyzetben, hogy a gyerekek „hibásak” és „felelősek” a legkevésbé. Ezzel együtt szerintem bennük is fontos tudatosítani – persze az életkoruknak megfelelő szinten – hogy ők is felelősek saját magukért és a környezetükért, hogy nem lehet a felelősséget kizárólag másokra hárítani.)

Balatoni József egyébként nagyon sokak által lájkolt és megosztott, média által is felkapott írása szerintem olyan általánosító és kioktató hangnemben szól „a Szülőhöz”, mely mélyítheti a köztünk lévő árkokat. Pedig inkább hidakra volna szükség. És a bejegyzésnél is sokkal rosszabb érzés volt olvasni a kommenteket. Olyan sokan virtuális koncként ugranak rá bármilyen „hibásnak” kikiáltott csoportra – legyen szó „szülőkről”, „tanárokról”, „neveletlen fiatalokról” vagy pirézekről.

Eszembe jut egy nagyszünetben összehívott értekezlet, mikor azt kellett eldönteni, hogy valami klasszikus diákcsínyért (dohányzás? lógás? már nem tudom) „induljon-e fegyelmi egy tanulónk ellen.” (Ettől a mondattól engem több szempontból is a hideg ráz, de ez teljesen általános megfogalmazás a 21. századi magyar iskolában.) Van-e kapcsolat a szülővel? Á, nincs, így az osztályfőnök, anyukája egyedül neveli, ápolónő, két műszakot visz. Nem ér rá eljönni. Egy pillanat alatt napirendre tért a kollektíva e tény felett, és akkor volt még egy kis pingpong, hogy mennyire súlyos „az ügy”, amire én már nem tudtam figyelni, olyan szinten szíven ütött ez a kis „mellékinfó”. (Ha jól emlékszem, nem rúgták ki a gyereket, mert akkor, pár éve még 18 év volt a tanköteles korhatár.)

Még a tisztességes ókonzervatívok is bevallják, hogy nem ilyen oktatási rendszerre lenne szükség Magyarországon. Hanem gyerekközpontúra, korszerűre, megfelelően finanszírozottra, szakmai alapokra helyezettre. Talán nemcsak a mostani, túlélésre játszó iskolai hétköznapokat, hanem a távolabbi jövőnket is meghatározza, hogy először is mi, szülők, tanárok, diákok, és, igen, a gyakran méltatlanul mellőzött technikai dolgozók, mi, szerepeink mögött egyformán esendő emberek, tudunk-e szolidárisak és együttműködőek lenni egymással. Mert egyelőre az „Oszd meg és uralkodj”-korszakának keserű levét isszuk mindannyian itt lent.

Sulyok Blanka