Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2005. december 5. hétfő, 16:07
Címkék:

Ligeti György

A kritikátlan zsörtölődés lángjai – a franciaországi zavargások margójára

Párizs lángjai címmel jelent meg Váncsa István írása az ÉS 2005. november 11-i számának címoldalán. Ha jól értem a szerzőt, a franciaországi zavargások nyomán valami olyasmi mellett próbál érvelni, hogy meg kellene már végre regulázni az autókat gyújtogató, túlnyomórészt fiatalokból álló csőcseléket, nem pedig azon vacakolni, hogy nevezhetők-e bevándorlóknak, feketéknek vagy araboknak.

Mi történik Párizsban?

Nem tudjuk. Semmiben nem lehetünk biztosak. Minden végtelenül bonyolult, bármely társadalmi jelenségnek ezer és ezer oka van, s hasonló jelenségek mögött homlokegyenest más indítékokat találhatunk. Azután a különböző jelenségeket és a mögöttük álló motívumokat csoportosíthatjuk, őket ilyen vagy olyan rendezőelvek alapján csokorba szedhetjük. Erre tesz kísérletet például a szociológia, mely más világ-megismerési módszerek közül azzal tűnik ki, hogy megismerésének tárgyát megkísérli objektív módon, a vizsgálódó ember előítéleteitől lehetőleg mentesen, jól körülírható fogalmi rendszerrel vizsgálni.

Ha a szociológus vagy társadalomkutató szemével tekintünk a párizsi és még néhány nyugat-európai városban lezajló eseményekre – például autók felgyújtására –, akkor mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy honnan szerezzük információinkat. Jelen esetben tudásunk legnagyobb része a médiából (nyomtatott sajtó, internet, rádió és televízió) származik, tehát ilyen módon tekintettel kell lennünk arra, hogy egy tőlünk ezerötszáz kilométerre, heteken át zajló eseménysorozatnak – mely szűken számítva is több tízezer ember érintettségét jelenti (közvetve pedig tízmilliókét) – elsősorban a látványos, a hírértékkel rendelkező mozzanatai jutnak el hozzánk.

Mégis, mi történik odakint? A nyugat-európai országok a korábbi évszázadok során számtalan gyarmatterülettel rendelkeztek, ahol – európai mércével mérve – sokkal rosszabb körülmények között, fejletlenebb társadalmi, gazdasági és technikai szinten éltek – és élnek ma is – emberek. A gyarmatbirodalmak a második világháború idején és az azt követő évtizedekben gyakorlatilag teljes egészében megszűntek, a szoros kapcsolat a hajdani gyarmati területek és az „anyaországok” között azonban megmaradt. Az ott élő emberek egy jobb élet és az esélyek egyenlősége reményében Nyugat-Európa különböző országaiba – elsősorban Franciaországba, Hollandiába és Nagy-Britanniába – költözött. Emellett nagyszámú török és a volt Jugoszlávia területéről származó bevándorló jutott munkához Németországban.

Ennek eredményeként napjainkban több millió észak-afrikai él Franciaországban, és több millió török származású ember Németországban. Több százezres szurinámi közösség él a holland nagyvárosokban és azok környékén. E milliós népesség jelentős része olyan fiatal ember, akinek a szülei vagy inkább a nagyszülei hajdan a társadalom számára nélkülözhetetlen, de igen alacsony presztízsű munkákat vállalták el. Számukra az áruház-takarítás, a taxisofőrködés is nagyságrendekkel jobb életlehetőségeket biztosított, mint a hazai viszonyok tették volna. A gyerekeik, unokáik már francia, holland és német állampolgárrá váltak, azonban esélyeik a társadalmi ranglétrán való feljebbjutásra megközelítőleg sem voltak azonosak a többségi társadalomhoz tartozókéval.

Azokon a lakóhelyeken, ahol ezek az emberek élnek, korántsem található azonos színvonalú oktatás, szolgáltatás és kulturális lehetőség, mint francia, német és holland származású középosztálybeli társaik lakókörnyezetében. (Pontosabban, ahol élni kényszerülnek, mert a lakásvásárlás és a lakóhelyválasztás mögött is a legkülönbözőbb társadalmi jelenségek, okok húzódnak meg.) A bevándorlók vagy azok többedik generációs leszármazottai rendszerint kedvezőtlenebb életlehetőségeket nyújtó, külvárosi lakótelepekre kényszerülnek. Integrációjukat (tehát saját kultúrájuk megőrzése melletti társadalmi beilleszkedésüket) nagyban gátolja az, hogy a legtöbben közülük a többségi társadalomtól elkülönülten élnek e helyeken, ahol nincsen arra mód, hogy a francia és az észak-afrikai, illetve a török és a német gyerekek együtt tanulhassanak, empatikussá válva ezáltal egymás iránt.

A tanulás helye, szerepe is megváltozott az elmúlt években: a nagyarányú munkanélküliség, az esélyek egyenlőtlensége mind többek számára azt sugallja, hogy még a tanulás sem lehet kiút jelenlegi helyzetükből. Ilyen módon sok fiatal tengeti hétköznapjait az élhetetlen lakótelepeken, perspektíva, jövőkép és persze iskolai végzettség nélkül.

Mi történik tehát Párizsban? Kirekesztett, színes bőrű emberek perspektívátlan gyerekei közül néhányan, ráérezve a „siker” és a „reflektorfény” ízére, gyújtogatni kezd, s ezzel hívja fel a problémákra vagy csak magára a figyelmet. Itt mutatok rá a szociológus és – a házunkban a negyediken lakó – Sklepcsák néni megközelítésének különbségére: míg ez utóbbi randalírozó fiatalok (azok egyébként) tömegét látja, azt kívánja, hogy azok bármi módon, de megfékezve legyenek (e megfékezés is szükséges egyébiránt), s tettük lehetőleg megtorolva, addig a társadalomkutató a jelenségek okain, az azok közötti összefüggéseken gondolkodik, s megkísérli megérteni a gyújtogatássorozatot magát, aktívan részt vállal a probléma gyökerének (kevéssé a felszínének) kezelésében.

Sklepcsák néni mondja

Váncsa István korábban idézett írásában semmi mást nem tesz, mint megismerve a médiából a kinti eseményeket, végtelenül leegyszerűsítő megállapításokat tesz arra vonatkozóan, hogy kik és miért részesei a lázongásoknak, s jóslatokat fogalmaz meg, hogy milyen lesz majd az élet Párizsban és környékén 2025-ben, ha megduplázódik a bevándorlók száma: „abba jobb bele se gondolnunk” – idéztem.

Ez az írás semmi másra nem alkalmas, mint az előítéletek gerjesztésére a színes bőrű emberekkel, vagy ahogy ő nevezte: fiatalokkal szemben. Nyoma sincsen az ezen újság hasábjain egyébként elvárható mélyebb elemzésnek, a történtek több oldalról való bemutatásának, ne adj isten társadalomtudományos megközelítésének vagy legalább az innen-onnan beszerezhető információk szelektálása iránti igénynek.

A cikk említ egy mozgássérült asszonyt, akit valaki egyik éjszaka leöntött benzinnel és meggyújtott. Nem tudjuk, hogy hol történt mindez, nem tudjuk, hogy köze van-e ennek az etnikai jelleget öltő zavargásokhoz, s azt sem tudjuk, egyáltalán megtörtént-e a dolog… Csak azt tudjuk, hogy Váncsa a házunkban a negyediken lakó Sklepcsák nénihez hasonlóan messzemenő következtetéseket tud megfogalmazni (egyébként pont annyi idő alatt, mint azt a szomszéd nyugdíjas asszony szokta tenni, amíg felérünk a lifttel): a zavargásban részt vevő fiatalok egy csőcselék, és nehogy már még nekünk, európai embereknek kelljen politikailag korrekt módon fogalmazni, amikor róluk beszélünk, s nem egybemosni a fekete és a bűnöző, a bevándorló és a gyújtogató kategóriáját.

Ezek után valamiféle furcsa, de mindenképpen erőszakolt empátiával azt állítja – egyet értve a New York Times egyik általa hivatkozott cikkével (pontos megjelölés nélkül nem tudni, melyikkel a sok ezer közül) –, hogy „ez az erőszakhullám továbberősíti az öt- vagy hatmillió franciaországi muszlimmal [értsd: a fiatalokkal] szemben táplált előítéleteket, és csakugyan: például ez az asszony, ha egyáltalán felépül, a multikulti szépségeire már sose lesz vevő, és az se kizárt, hogy a fiatalok felé mindig is enyhe gyanakvással, sőt előítélettel közelít”. Valóban nem kizárt, de azért pontosan nem tudjuk, mit gondol, mint ahogyan azt sem tudjuk, ki mindenki mi mindent csinált ott kint. És éppen ez a lényeg.

Nem tudni pontosan, mekkora a száma a Nyugat-Európában élő bevándorlóknak, s azok – már állampolgárságot szerzett – második és harmadik generációs leszármazottainak, s nyilvánvalóan társadalmi helyzetük is rendkívül sokféle. Ahány autófelgyújtás, ahány eldobott kő, annyi élettörténet, annyi indíték. Természetesen az autógyújtogatások mögött található olyan szociológiai, történelmi, szociálpszichológiai háttérok, mely az egyedi eseményeket az okok tekintetében egy (vagy néhány) csoportba tereli. Azonban a dolog semmiképpen sem intézhető el azzal, hogy a színes bőrű csőcselék, pardon, a „fiatalok” (Váncsa ezzel a szellemeskedéssel gerjeszt ellenérzést egy újabb társadalmi csoporttal szemben) minden ok nélkül, leginkább unalomból őrjöngenek az utcán.

Az autógyújtogatást, a kődobálást természetesen meg kell fékezni, ám e tüneti kezelést követően tárgyalni kell, kommunikálni, s nem utolsó sorban vitát indítani, majd cselekedni azon háttérokok felszámolásáért, melyek az eseményekhez vezettek. Csak gondolatébresztőként néhány: a jóléti állam visszahúzódása, az elégtelen szociális és munkaerő-piaci integrációs programok, a markáns előítéletek, az oktatás elégtelenségéből fakadó ismeret- és készséghiány a kisebbségi csoportok körében, a külvárosi lakótelepen tengődők munkanélkülisége és kilátástalansága gerjesztette jövőkép hiánya.

A franciaországi és más nyugati országokban zajló események nem csak önmaguk miatt elborzasztóak, hanem azért is, mert általuk megnyílni látszik a felszín, mely alatt úgy tűnik, izzó lávaként forrongnak az indulatok. Rá kell döbbennünk, hogy színes bőrű emberek, hajdani bevándorlók leszármazottai koránt sincsenek olyan jól Európában, mint azt itt mi Kelet-Európában titkon reméltük, s magunk elé mintaként állítottuk, amikor például a magyarországi romák diszkriminációjáról folytattunk diskurzust. Amerikában a New Orleans-i katasztrófa nyomán ugyan kiderült, hogy a nagyvárosokban máig jelentős az etnikai alapú szegregáció, ám a multikulturalizmusért, a különböző etnikai csoportok együttéléséért drukkoló ember még abban reménykedhetett, hogy ideát, Európában ez másként van.

Ez a remény szertefoszlani látszik, de abban még reménykedünk, hogy létezik az egyik legfontosabb – általában az európai kultúrához kötött – érték, a kritikai gondolkodás, az elemző, a különböző eseményeket több oldalról látni képes, netán az összes szereplő iránt empátiával viseltető látásmód. Na, ez hiányzott teljes egészében Váncsa István írásából, s ez esetben kivételesen az ÉS szerkesztőjéből, aki címlapra engedte ezt az ostoba, leegyszerűsítésektől hemzsegő, olcsó népszerűsködést kereső szöveget.

(Forrás: SzocHáló)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.08.14.
Modellváltás a felsőoktatásban: azt se tudni ló-e vagy szamár
Bár cikkünk apropóját a közelmúlt eseményei adják, jelen írással a Hallgatói Szakszervezet tagjaiként arra vállalkozunk, hogy megvizsgáljuk az alapítványi finanszírozásra történő á...
(Forrás: mérce)
--
2020.08.14.
Éremesőt hozott az online verseny
A kémia továbbra sem tartozik a középiskolások kedvenc tantárgyai közé. A kémiatanári pályát is kevesen választják, ­emiatt a szakma nagy „öregjei” keveseknek tudják átadni tapasztalataikat...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2020.08.14.
Mérnökök: Elszomorítók az idei felvételi adatok
Rossz trend folytatását mutatják, és az egész magyar gazdaság számára elszomorítók az idei műszaki felsőoktatási felvételik eredményei – közölte az EJMSZ. Egyértelműen látszik, hogy...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.08.14.
Újabb országokban döntöttek a tanévkezdésről
Hamarosan kezdődik a következő tanév, ezért a különböző országok sorra jelentik be a tanévkezdéssel kapcsolatos intézkedéseiket. Már Romániában, Szerbiában és Törökországban is megsz...
(Forrás: eduline)
--
2020.08.14.
Középiskolás fokon sem fog tanulni a nép, mert nem lesz kitől
Nem véletlen, hogy – a sokéves gyakorlattól eltérően – az idén államilag támogatott helyekre is lehet pályázni a felsőoktatási pótfelvételin. Korábban ez szinte lehetetlen volt, csak...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.08.12.
PCR-teszt beiratkozáshoz, kizárólag online vagy csak személyes órák – nagy szórással indulnak az egyetemek ősszel
Eltérő módon készülnek az egyetemek az őszi félévre, több helyen a nagyelőadásokat csak online tartják majd meg. A Semmelweis Egyetem negatív PCR-tesztet vár el az elsősöktől beiratkoz...
(Forrás: hvg.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep