Tiltás vagy szabályozás?

Bajorországban a közelmúltban kormányrendelettel tiltották be az iskolákban a mobiltelefon használatát. Ennek kiváltó oka az volt, hogy egy razzia során több esetben pornográf és erőszakos tartalmakra bukkantak a diákok készülékein. A mobiltelefonok bekapcsolása a tanítási időben – a hazai gyakorlattól eltérően – ott eddig is szigorú tilalom alá esett. A kultuszminiszter most azt fontolgatja, hogy a különböző hordozható médialejátszókat is kiparancsolja az iskolákból azzal az indokkal, hogy a maroktelefonokhoz hasonlóan ezek a készülékek is alkalmasak a fotók és videoanyagok tárolására, lejátszására.

A tervnek természetesen a helyi szakmai körökben is vannak ellenzői. A legfontosabb ellenérv, hogy az intézkedés értelmetlen, hiszen a mai feltételek között nem zárhatók el a gyerekek bizonyos információk elől, tehát a nevezett készülékeknek az iskolából történő kitiltása semmiféle pedagógiai célt nem segít megvalósítani. Legfeljebb arra lehet számítani, hogy a tiltás következtében a szabály megszegését még valami hősi virtus élménye is gazdagítja. Az értelmetlenség mellett a terv kivitelezhetetlen is. „Helyezzünk el esetleg fémdetektorokat a bejáratoknál, és minden iskolába járó diákot motozzunk meg?” – veti fel a kérdést a bajor Tanári Szövetség elnöke, aki emellett annak a véleménynek is hangot ad, hogy egy tanár feladata inkább az lenne, hogy rávezesse tanítványait a hordozható médialejátszók helyes használatára.

Ezen a ponton persze felmerül a kérdés, hogy mit kezdjünk a helyzettel. Nyugodjunk bele, hogy egyáltalán nem léteznek már tabuk? Senki sem szégyell senki előtt semmit? A fiatalok a tanárok szeme előtt tesznek, és füle hallatára mondanak olyan dolgokat, amelyeket ugyan részben korábban is többen mondtak és tettek, de korántsem ilyen leplezetlenül és szégyenkezés nélkül. A tabuk mellett a gátlások is feloldódtak, sokkal többen sokkal többet mernek megtenni, mint korábban. S mint a fenti hírből kiderül, ez nem csupán nálunk probléma.

A válasz, illetve a válaszok nyomán felmerülő újabb kérdések tovább bonyolítják ezt az amúgy is összetett problémahalmazt.

Mert indokolt lehet például az a felvetés, hogy vajon miért olyan óvatoskodó (szemérmes vagy álszemérmes) az iskola olyan helyzetekben, amelyeket például egy multinacionális cég egy egyszerű tiltással megold. Léteznek olyan üzemek, ahová a mobiltelefonok csak az öltözőig vihetők be, és a vezetők mobilja sem lehet MP3-as vagy fényképezős. És senkinek nem jut eszébe tiltakozni. Persze azt is mondhatjuk, hogy az érintett cégek szabályainak be nem tartása a munkahely (s gyakran az igen jól fizető munkahely) elvesztésével járhat, és az iskola mégiscsak más funkciójú intézmény.

Vajon mitől függ, hogy ki mit enged, engedhet meg magának? Mi várható a gyerekektől, akik nem csupán a médiából (interneten, mobilon terjedő és MP3-on hordozható anyagok révén) találkoznak trágársággal, durvasággal, hanem ezt hallják, látják a felnőttektől, gyakran szüleiktől, sőt tanáraiktól is?

A csábító reklámvilág a telefont (legyen vezetékes vagy mobil) gyakran a szeretet szimbólumaként tünteti fel – miért várjuk hát a gyerekektől, hogy másképp gondolkodjanak erről, hiszen már általánossá vált, hogy a mobil a barátokkal való kapcsolattartás egyik legfontosabb eszköze (is)?

A mobildivat megjelenésének kezdetén különösen gyakori panasz volt pedagógus körökben, hogy a gyerekek számára a mobil státusszimbólum, és akinek nincs, az esetleg kirekesztődik a társai közül. Ez a jelenség annyiban módosult, hogy ma már gyakran az „égő” a társak előtt, ha valakinek nem elég menő a telefonja. (Persze ez már a fogyasztói társadalom számlájára írható, és nem is csupán a mobiltelefon kérdéskörében jelentkezik.)

Szűcs Édua rajza

A szülő–tanár–gyerek kapcsolatokban – hol segítő eszközként, hol zavaró tényezőként – ma már szinte mindenütt jelen van a mobiltelefon. Elsős gyerekek tanítói panaszolták, hogy a kisiskolás önállósulását gátolja, ha lehetősége van minden szünetben felhívni az anyukáját. Előny és hátrány is származik abból, hogy a gyerek bármelyik pillanatban elérheti a szülőjét (akkor is megalapozottan gyors segítségre van szüksége, és akkor is, ha valamilyen gyorsan teljesítendő „követelése” adódik). Hogy a szülő bármelyik pillanatban elérheti gyermeke tanárait (akkor is, ha valamilyen fontos közölni valója van, és akkor is, amikor valamilyen hirtelen, olykor hiányos információból adódó indulatát akarja levezetni). Hogy a tanár bármelyik pillanatban elérheti a szülőt (akkor is, ha a gyerek érdekében gyors intézkedésre van szükség, és akkor is, ha valamely megoldatlan helyzet felelősségét akarja haladéktalanul átruházni).

Minden problémával együtt a mobiltelefon ma már olyannyira része a kapcsolattartásnak, hogy beépült még a családok működésébe is. A bizonytalan időpontban a gyerekért érkező vagy hazatérő szülő telefonon irányítja és ellenőrzi gyermeke mozgását, cselekedeteit. Hogy jó-e ez így, vagy sem, nehéz eldönteni. Szép számmal akadnak olyan szülők, akik számára a mobil nélkülözése ma már az életüket tovább nehezítő körülménynek számítana.

Olyan kérdések ezek, amelyek valamilyen minőségünkben mindannyiunkat érintenek. A válaszok különbözőek lehetnek, de egyetlen dolgot meggyőződéssel ki lehet jelenteni: a kategorikus tiltás az iskola világában sehová sem vezet, a szabályozásra viszont feltétlenül szükség van.

Kutatások bizonyítják, hogy a közösen, konszenzust kereső igénnyel meghozott szabályok elfogadtathatók és működtethetők az iskolában. Sőt ezek nélkül kaotikussá válik az intézményi élet, ahol igazából senki sem érzi magát biztonságban, állandósul a harc tanárok és diákok között, s ennek a harcnak az iskola falain túl a családok is részeseivé válnak. Annál nagyobb az esély az eredményes megoldásra, minél inkább sikerül bevonni az összes érintettet a döntéshozási folyamatba – többek között – a mobiltelefon használatának kérdésében is. Ha diák (szülő) és tanár magáénak érzi a szabályt, nagyobb a valószínűsége, hogy betartja és betartatja ezt.

Valószínűleg az lenne a legcélravezetőbb, ha – természetesen a diákok és a szülők képviselőinek bevonásával – olyan szabályozás születne, mely szerint „a mobiltelefon használata nem zavarhatja az oktató-nevelő munkát”. Emellett pedig a pedagógus saját példáján keresztül nevelne egyrészt az érvényes szabályok betartására, másrészt az emberi méltóság és a magánszféra tiszteletére. Tehát ő sem mobilozik az óra alatt, nem kontrollálja, hogy tanítványa milyen sms-eket kap, milyen képeket, videót töltött le, mint ahogyan ő sem szeretné, ha egy külső személy (gyerek vagy kolléga) az ő telefonjába nézne, hallgatna bele, illetve rászólna, hogy tanításközi szünetben miért telefonál.

A témáról honlapunkon eddig is esett már szó, és várhatóan ezentúl is foglalkozunk majd vele. Egészen biztos, hogy bármennyi eddig ismeretlen problémával is jár a körülöttünk zajló és az iskola világába óhatatlanul behatoló információdömping, illetve az ezek terjedésének szinte minden korlátját feloldó technika, e változásokkal együtt kell élni. Tudomásul kell venni, hogy a bajorországihoz hasonló tiltás legfeljebb dachoz, sértődéshez, lázadáshoz vezet, és nem hogy közelebb vinne a megoldáshoz, de újabb és egyre nehezebben kezelhető feszültségeket, konfliktusokat gerjeszt.

OFOE