2006. május 30. kedd, 17:38
Az osztályfőnöki órák beszélgetéseihez 35.
„Nézd, az ott tud menni!”
Épek és sérültek
Bruce és Annette két tizenéves fiatal, akiket a gyermekparalízis egyik percről a másikra tolókocsiba kényszerít. Mozgássérültként ismerkednek meg egy dél-angliai menhelyen, egymásba szeretnek, és – egészséges kortársaikhoz hasonlóan – jogot formálnak a teljes élethez. Nehezen fogadják el, hogy a kívülálló egészségesek mint olyan csodalényeket kezelik őket, akiken csak szánakozni lehet. Mivel igen jó humorérzékük van, képesek a dolgok fonákjáról szemlélni a dolgokat. A következő regényrészletben ők beszélnek olyan módon az őket mint cirkuszi mutatványt szemlélő látogatókkal, mint holmi különös lényekkel: lemmingekkel. A hatás nem marad el…
A lemmingek ismét megjelentek. Elözönlötték a házat, mi egy sarokba rejtőztünk, de ránk találtak. Körülvettek. Peregni kezdett a nyelvük:
– És itt vannak a mi ifjú szerelmeseink!
– Jaj, de izgalmas! A menyasszony és a vőlegény!
– Milyen izgatottak lehetnek! – Egyikük megveregette Annette fejét.
– Vajon megvásárolták már a jegygyűrűt?
– Tudják, kérem, a fiatalember írni szokott. A leány pedig geológiát tanul.
– Geológiát! Rém izgalmas!
– Talán megnyerhetjük a vőlegényt, hogy cikket írjon az egyházközösségi folyóiratba.
– Milyen pompás gondolat! Remélem, neki is tetszeni fog!
Akár ott se volnánk! Vagy egy-egy szobor állna mind a kettőnk helyén. Csak beszélnek tovább, sőt egyre többen kapcsolódnak bele! A világ végéig így folytatnák!
Odaszólok Annette-nek:
– Nézd. Az ott tud menni.
– Igen. – feleli. – Ez pedig itt egész tisztán beszél.
– Hallom én is – mondom. – Figyelem. Milyen okos!
A csevegés elhallgat körülöttünk. A lemmingek zavart pillantásokat váltanak.
– Ennek ujjak vannak a kezén – mutatok egyre.
– Szegénykém – sajnálkozik Annette. – Az orvosok szerint az ujj a kézen gyógyíthatatlan kínnal jár.
– Pedig elég vidámnak látszik – mondom. – Nézd… még mosolyogni is próbál.
– Derék kis lények – ismeri el Annette. – Képzeld, egész életükben lábon járnak!
Közben megrökönyödés támadt körülöttünk, s az dühbe csapott át. A pap mosolygó képpel közeledik felénk.
– Jön egy olyan fura galléros – jegyzi meg Annette.
– Az a különleges fajta – közlöm. – Azért van rajta a fura gallér. Különben nem tudnák a többiek, hogy olyan különleges. Valami vezetőféle a nyájban. Tudod, aki megmondja nekik, mit csináljanak, hova menjenek satöbbi.
A pap mosolya eltűnik. A lemmingek dühösen beszélni kezdenek hozzá. Aztán villámgyorsan eltakarodnak.
– Milyen fürgén mennek – szól Annette. – jaj, még meg találják ütni magukat!
– Dehogy – nyugtatom meg. – Nem is hiszed, milyen ügyesek a lábukkal, ha már megszokták egy kicsit. Még táncolni is tudnak. Igen, némelyik még azt is tud.
– Jaj, de izgalmas! – lelkendezik Annette. – Nekünk is táncolnak, ha szépen megkérjük őket?
De addigra már mind elment, a pap csak úgy szaladt utánuk, és mi sose láttuk meg, hogy táncolnak a lemmingek.
Kérdések, feladatok (13 évesnél idősebbek számára)
Bibliográfiai adatok: Részlet Peter Marshall Tombol a Hold című regényéből. Európa, 1967. Fordította: Bányay Geyza.
Mi a véleményed Annette és Bruce viselkedéséről?
Miért bántódnak meg látogatóik viselkedésétől?
Mit gondolsz a látogatókról? Miért nevezik őket Bruce-ék lemmingeknek?
Miért döbbennek meg a fiatalok szavain?
Vajon mit jelent a „másság” Bruce és Annette szempontjából?
Sokan zavarban érzik magukat, ha fogyatékos emberrel találkoznak. Mi lehet ennek az oka? Kerültél már hasonló helyzetbe? Vajon hogyan lehet ezt a zavart leküzdeni?
