„Lehet, hogy az Isten nem engedi vesztünk,
De már ne rohanjunk és ne lelkendezzünk”

„Hatodik órám volt az első emeleti utcafrontos tanteremben. Talán harmadikosokkal. Az ablak nyitva, a Béke úti fák lombjai szinte behajoltak; fény a terem. Egyszer csak Kossuth-nóta hallatszik az utcáról. Felvonulók énekelnek. Fiatalok, egyetemisták, diákok. Transzparensek a kézben. Jelszavakat skandálnak. Nincs kétségem, a vagongyár felé tartanak. Már a pártház előtt elhatározták, hogy csatlakozásra szólítják fel a munkásokat. Hamarosan vége a műszaknak.

– Jönnek, lányok? – szólok az osztályhoz.

Persze, hogy jönnek. Máris le a lépcsőn, ki azt utcára, csatlakozunk. A vagyongyár előtt már sokaság, akik másfelől érkeztek. Sok a kéksapkás, fazekasos diák.

Lestük a rádió híreit, mi történik Pesten, s olvastuk a Néplapot, mi történik Debrecenben. Egyébként bent tartózkodtunk az iskolában. Ha nem is tanítottunk – a sztrájkhoz csatlakoztunk –, együtt voltunk a lányokkal, a zömük a kollégiumban lakott, közösen okoskodtunk, szólván a történésekről.

Apósom, aki tapasztalt férfiú, úgy véli, ennek a forradalomnak nem lesz jó vége, mert mi, miközben kinyilvánítjuk az ország semlegességét, tehetetlenül nézzük – mit is tehetnénk mást – mint dübörögnek végig éjjel-nappal a Kossuth utcán át Pest felé a szovjet harckocsizó alakulatok.

November 4-én hajnalban robbanásokra ébredünk, s arra, hogy dörömbölnek a kapun, a közeli laktanyából, amelyet megtámadtak a szovjetek, az ágyból kiugorva, ingben, gatyában, ablakokon át szökve, kiskatonák kérnek bebocsátást. És civil ruhát. Persze, hogy adunk.

November 4-én, vasárnap délelőtt csend van a városban, halotti csend, felmerészkedek a Nagytemplom előtti térre, a Nagyposta elé, ott áll kilőve az a magyar harckocsi, mely szimbolikusan kellett, hogy védje az állampolgárok pénzét, mellette egy szovjet harckocsi egy barátságos szovjet harcossal, aki kárpátaljai, beszél magyarul, s azt meséli, hogy őket azzal indították útnak, hogy a Szuezi-csatornához mennek az imperialisták ellen.”