Nézzünk magyar filmeket!

Kocsis Ágnes: Friss levegő

Évtizedekkel ezelőtt (1964-ben) készült egy magyar filmszatíra, mely a Miért rosszak a magyar filmek? címet viselte. A cím nagy feltűnést keltett (maga az alkotás felejthető volt), mert a magyar filmekről az a sommás vélemény élt a köztudatban, hogy nem érdemes megnézni őket. (A válasz a címbéli kérdésre egyetlen szó volt: „Csak.”)

Azután persze jött egy felfutó korszak, a magyar filmeknek bel- és külföldön is egyre nagyobb sikerük lett, többet közülük még ma is szívesen és élvezettel nézünk. A rendszerváltás körül megint apadt az érdeklődés, több – itt nem részletezett ok miatt – a magyar film ismét hullámvölgybe került. Az utóbbi években azonban jóleső pezsgés indult meg, és a nagy öregek mellett megjelentek a fiatal tehetséges rendezők. S akad az új magyar filmek között több olyan is, amelynek határozott üzenete van az iskola, a pedagógusok számára (Kontroll, Fehér tenyér stb.).

Éppen ideje, hogy odafigyeljünk arra a világra, amelyben gyermekeink, tanítványaink felnőnek, és próbáljunk segíteni nekik abban, hogy élni tudjanak benne. S ennek a világnak a megértéséhez az új magyar filmek komoly segítséget jelentenek.

Kocsis Ágnes Friss levegő című alkotását január 4-e óta játsszák a fővárosi mozik. A film az elmúlt évben már több díjat nyert, világszerte érdeklődnek iránta, félő azonban, hogy idehaza a megérdemeltnél kevesebb figyelem övezi. Pedig ez az a film, amelyet minden, kamaszokkal foglalkozó pedagógusnak meg kellene néznie. (A filmnek saját honlapja van: www.frisslevego.hu.)

Adva van egy csinos, középkorú asszony, aki egyedül neveli középiskolás lányát. Viola hiába igyekszik párt találni magának, magányosok klubjában próbál (sikertelenül) ismerkedni, apróhirdetéseket ad fel, nem tudja lebontani magánya falát. Ez a sorsát – legalább is kívülről nézve – nagy emberi méltósággal viselő nő egy nyilvános illemhelyen dolgozik. Feltételezhetően nem jutott más munkahely neki; az itt keresett pénzből tartja fenn lakótelepi lakását és neveli a lányát.

A 17 éves Angéla ruhaipari szakközépiskolába jár, vágya, hogy híres divattervező legyen. Álomruhákat tervez, és halálosan szégyelli, titkolja anyja munkáját. Anya és lánya egyetlen meghitt időszaka, amikor közösen megnézik a Polip című filmsorozat egy-egy részletének videófelvételét. Ilyenkor sem szólnak egymáshoz, de mindkettőjük falán ott díszeleg a filmsorozat főszereplőjének fotója.

Az anyát éppen eléggé igénybe veszi saját életének kudarca, a megélhetésért folytatott napi küzdelem: nem marad energiája arra, hogy a lányával beszélgessen, megértse kamaszálmait, segítsen neki kitörni a mindkettőjük számára nyomasztó mikrovilágból. Viola előéletét csak sejteni lehet. Ő a rendszerváltás jellegzetes vesztese, aki ott ragadt egy panellakásban, állást (egy magánvállalkozó alkalmazottjaként) kap, jobb híján egy WC-ben, s elég egy baleset, hogy még ezt a munkát is elveszítse. És akkor hogyan él meg? Hogyan tudja megőrizni az addig megszokott (nem túl magas) szintet?

Anya és lánya szinte egyáltalán nem kommunikál egymással. Ha Viola megérkezik, Angéla azonnal kitárja az ablakokat, mert idegesíti az anyja által a munkahelyről behozott szag. Fogalma sincs anyja valós gondjairól, agresszíven és rövidre zártan nyilvánít véleményt, amikor esetleg felmerül, hogy Viola férfit hoz be a lakásba. Az anya ugyan büszke a lányára (hiszen, mint kiderül, az ismerősöknek beszél róla, dicsekszik a ruhaterveivel), de kicsit tart tőle, nem talál hozzá utat, és képtelen érzelmei kifejezésére. A gondoskodás szándéka csupán a többször előforduló kérdésben mutatkozik meg: „Ettél?”.

Kamaszokkal akkor sem könnyű, ha különben minden viszonylag rendben van körülöttük, ha van kire támaszkodniuk, odafigyelnek rájuk, igyekeznek megérteni őket. Viola anyaként és nőként maga is segítségre szorulna, hiszen elképesztően magányos, egyetlen olyan ember sem akad, akihez gondjaival fordulhatna.

Két iskolában játszódó jelenet is van a filmben, amelyet érdemes lenne pedagógiai-pszichológiai mikroelemzésnek alávetni.

Az egyik a kislány és az iskola igazgatójának a beszélgetése. Az igazgató közli Angélával, hogy elnyert egy nemzetközi ruhatervező pályázatot, és kimehet Olaszországba. Láthatóan maga is zavarban van („Ez a mi iskolánkban még nem fordult elő”), és nem is igazán tudja, hogy mit kezdjen a helyzettel. A levelet alig találja meg az iratok alatt, a téma igazából nem érdekli, a vitathatatlan siker nem villanyozza fel. Sőt mintha felesleges többlettehernek érezné, hogy még ezzel is foglalkoznia kell. Meglehetősen szenvtelen hangon figyelmezteti Angélát arra, hogy ne csorbítsa majd az iskola hírnevét, és készítse el időre a terveket. Angéla először is meglepődik, hiszen a pályázatot nem ő nyújtotta be, hanem a barátnője, aki ezt meglepetésnek szánta, először az igazgatótól értesül tehát a dologról. Rá is kérdez: „Miféle verseny?” Az igazgató erre – meglehetősen kelletlenül – angolul is felolvassa a levelet, a lényeget egyre türelmetlenebbül magyarul is elismétli. Angéla a váratlan helyzettől válik a szokottnál is görcsösebbé. Nem kérdez többet, fel sem merül benne, hogy több információt is kaphatna. De az igazgató sem gondol arra, hogy ezt a nyilvánvalóan tehetséges kislányt érdemben is segítenie kellene. A jelenet feszültségét fokozza, hogy közben a hátérben egy takarítónő tisztogatja a falat, felidézve Angéla anyjának a munkáját, és sejthetően fokozva a kislányban amúgy is meglévő feszültséget.

Ennél is lesújtóbb a másik jelenet. Az egyik szakoktató egészen barátságosan járkál a varrógépnél dolgozó lányok között. Angéla elmélyülten és láthatóan élvezettel dolgozik egy ruhán. Az oktató melléje érve meglehetősen gúnyosan ennyit mond csak: „Versace?”. Angéla lehervad, leáll. A tanár észre sem veszi, hogy mekkora sebet ejtett. Pedig Angélának ekkor egyetlen jó szó, egyetlen rá igazán figyelő pedagógus is elegendő lenne, hogy átlendítse válságos helyzetén.

Nem írom le, hogy mi történik a továbbiakban Violával és Angélával, mivel nem szeretnék senkit sem megfosztani a film élményétől. Az élmény hatása alatt, a történetet végiggondolva vetődik fel bennem azonban egy súlyos kérdés: mi van és mi lesz azzal a sok Angélával, aki hiába álmodik valami szebbről, valami másról, mint amiben él? Aki, ha nincsenek segítői, esélyt sem kap a változtatásra?

A társadalmi mobilitás leállt, ezt a szomorú tényt számos kutatás is igazolja. És itt bizony súlyos az iskola felelőssége. Ez a felelősség pedig nem hárítható át a szülőkre, akik nagy része örül, ha élni tud, és maga is segítségre szorulna.

A fiatal rendezőnő (ez a vizsgafilmje!) erről a kérdésről optimistán nyilatkozik egy interjúban. Úgy véli, hogy Angélában lesz elég kitartás ahhoz, hogy önerőből küzdje ki magának a boldogulás lehetőségét. Kocsis Ágnes tehát hisz a felnövekvő fiatalok energiájában, erejében, céltudatosságában.

Biztosan akad a mai tizenévesek között olyan, aki önerőből képes előbbre jutni. Én azonban ebben a kérdésben egy csöppet sem vagyok derülátó. Riadtan figyelem, hogy az iskolák, a pedagógusok jelentős része – a nehezedő körülményekre hivatkozva – eleve lemond arról, hogy a rábízott gyerekek érdekében erőfeszítéseket tegyen, személyesen, az ő szükségleteikre is odafigyelve segítsen nekik. Legalább annyit, hogy nyíltan beszélget velük, meghallgatja őket, igyekszik megérteni, amit mondanak, és szükség esetén megfogja a kezüket…

Sz.J.