Kádár Judit

Hány éves a gyerek? (6. rész)

Életkori támpontok az alkalmas történetek és alkalmas történetmondás kérdéseihez

Kamaszkor felső (16-18 éves)

Érzelmileg

Az előzőnél jóval csillapultabb, bár még mindig viharos életszakasz.
Az érzelmi sérülékenység főleg a párkapcsolati és teljesítménybeli kudarcok tekintetében erős. A regresszív nyomás ereje, a szélsőséges lelkiállapotok és viselkedésmódok gyakorisága csökken – a kamasz külvilággal folytatott interakcióiban legalábbis, mert a családdal folyó történeteiben ez még hosszan fennmaradhat. A nagykamasz egyik legérzékenyebb pontja a rivalizálás; az ettől való visszariadás (erős, sikeres szülők mellett felnövő gyerekeknél ez szinte törvényszerű) vagy a versengés túlhajtása egyaránt hatékony gátat jelenthet az érett teljesítmény, szerepvállalás és kapcsolati élet kibontakozásában. A serdülő belső konfliktusainak másik gyújtópontja az elköteleződés: kapcsolatait tekintve éppúgy, mint a csoportokkal, eszmékkel, ideológiával, hazával, felekezettel való közösségvállalás tekintetében, illetve a pályaválasztás kérdésében. Kamaszkora első szakaszának domináns érzelmi csapdája, a mindig, mindenben jelenlévő ambivalencia érzés ebben a két élettémában marad fenn tartósan: a versengésben és az elköteleződésben. Mindkettő vonzza, és mindkettőt kerülni igyekszik.

Problémája alapvetően a családjával való megváltozott viszonyából, a családban betöltött helye megváltozásából ered: kezd elszakadni. Vágyaiban és bűntudatos szorongásaiban ott motoszkál, hogy a saját életében sikeresebb férfi/nő legyen, mint az apja/anyja, illetve egzisztenciálisan, szakmailag sikeresebb legyen náluk. Ez az eredendő – és eredendően tilalmasként megélt – rivalizálás és hűtlenség azonban visszariasztja. Ennek a zavarnak (és nem kevésbé a serdülő autonómiatörekvésének) egyik nagyon nyilvánvaló jele a serdülőkor második szakaszára olyannyira jellemző lojalitás- és autoritáskonfliktus. Gyakori megoldás, hogy az ifjú a családon kívüli világban keres bölcs, erős – valóságos vagy szimbolikus – szülőpótlékot, akinek azonban nem tiltott fölébe kerekednie: mestert, vezért, vezérlő eszmét, ideológiát. A modelléhség és az eszme-éhség nagyon erős ebben az életszakaszban, de mindkettő azzal a feltétellel, hogy (minden rajongás és feltétel nélkülinek tűnő elkötelezettség vállalás ellenére) a modell is és az eszme is szabadon választott és szabadon elhagyható.

A nagykamasz életében a korábbi féktelen hedonizmus és ugyancsak féktelen önsanyargatás helyét átveszik a kiegyensúlyozottabb, énazonosnak elfogadott örömszerző viselkedések és az erőfeszítés, lemondás tudatos, célvezérelt vállalása. A gyermeki felettesén helyét (amelynek hatalmát kiskamasz korában tagadva is magán érezte) átveszi az énideál, a kívülről vezérelt önkontroll helyét átveszi a belül kimunkált célok, ideálok, tervek szolgálatába állított önfegyelem. Nagyon lassan veszi át, a különböző addikcióktól az aszkétizmusig sokféle túlzás szegélyezi még ezt az utat.

Kognitívan

Az elvont műveleti gondolkodás virágkora. A serdülő – értelmi
színvonalának és érdeklődésének megfelelő formában és témákban – mindent boncolgat, elemez, általános összefüggéseket tár fel és cáfol meg csillapíthatatlan szenvedéllyel. Néha kissé öncélúan, ami azt mutatja, hogy az előző életkor érzelmi, indulati életének hullámverését, ambivalenciáit próbálja az eszével uralni. Ennek van nagyon és kevésbé jó oldala. Nagyon jó oldala, hogy az ifjú ebben az életkorában tanuló- és megértő képesebb, mint korábban vagy később bármikor: kritikai és elemzőképessége, problémaérzékenysége óriási, absztrakciója bámulatos, törekszik a kérdések többoldalú feltárására és kifejtésére. Kevésbé jó, hogy ez a „kérgi túlműködés” nemritkán üres spekulációkba, öncélú okoskodásba, meddő teóriák gyártásába hajtja. Az ambivalencia ugyanis metaszintre emelve is ambivalencia marad, amit az eddigieknél jobban, de még mindig nem elég jól tűr. Amikor nem jól tűri, gondolkodása elveszti rugalmasságát: az elfogadott eszméből, gondolatból idealizált dogma lesz, a kritikából elutasítás, a magyarázatból racionalizáció.

Társasan

A nagyobb serdülők számára még mindig nagyon jelentős helyszín a
kortárscsoport, de csoportéletük sűrűségét, intenzitását jócskán lazítja, hogy a valódi páros kapcsolatokra – barátságra, szerelemre – sokkal erősebb igényük van, mint a kiskamaszoknak, és ezeknek a kapcsolatoknak az intimitását is jobban tűrik. Szemben a kiskamasz csoportokkal, melyekben az egyéni jelleget úgyszólván eltünteti a csoportnormák és szokások szinte zsarnoki elvárása, az idősebb serdülők csoportjaiban nagyra értékelt, jelentős szerep jut az egyéniségnek éppúgy, mint az egész csoport – gondosan ritualizált és hangsúlyozott – egyéni jellegének.

A jól sikerült serdülőkor végére (ami nem feltétlenül, nem is túlságosan gyakran a 18 éves kor) számában és jelentőségében kiegyensúlyozódik a párkapcsolat és a csoportkapcsolat, a felnőtt kapcsolat és a kortárskapcsolat, a családon belüli kapcsolat és a családon kívüli. Az intenzív csoportélet helyét lassacskán átveszi a laza, sokféle egyéni vonást jól tűrő baráti társaság érzelmileg kevésbé túlfűtött miliője. Nagykamaszok túlságosan sűrű, összetapadt csoportjai – amelyek nemritkán ellenségesek, vagy legalábbis mértéken felül kritikusak más csoportokkal szemben – a csoporttagok éretlenségéről, leválási problémáiról árulkodnak.

Etikailag

A serdülőkor késői szakaszában az ifjak rendkívül érzékenyek,
nyitottak etikai kérdések sokoldalú megtárgyalására, gyakorlati következményeik számbavételére. Nagy erővel kezdetét veszi az autonóm erkölcsi álláspont kimunkálása, amelyben a közvetlen és tágabb csoport normáinak figyelembe vételén túl az egyéni jelleg, a belülről vezérelt és szentesített egyéni álláspont is megjelenik. A serdülő magányos spekulációinak és társaival folytatott véget nem érő vitáinak java része a jó-rossz, helyes-helytelen kérdései körül folyik. Személyiségének érettségét, konfliktus- és ambivalencia tűrésének fokát nagyon érzékenyen mutatja, milyen mértékben képes a sajátjától eltérő etikai álláspontot tolerálni, miközben nem adja föl saját belülről vezérelt, autonóm álláspontját. Az eszmék, mesterek, mozgalmak iránt túlságosan korán, túlságosan erősen elköteleződő, rugalmatlan gondolkodású serdülők erkölcsi ítéleteikben következetesnek, koraérettnek tűnhetnek (ami nemegyszer imponál még kiforratlan véleményű, bizonytalankodó társaiknak), pedig valójában sokkal éretlenebbek még hezitáló, álláspontjukon még sokszor igazító kortársaiknál.

Beépülő identitáselem

A szabad választáson és a közös sorson, gyökereken,
hagyományon egyaránt alapuló odatartozás érzése a szorosabb (család, baráti kör) és tágabb (város, ország, kultúra, vallás) csoporthoz a valóság vágyvezérelt, idealizáló eltorzítása nélkül. A valódi hűség és elkötelezettség érzés feltételeként a sokszínűség, különbözőség elismerése és értékként elfogadása a saját csoporton belül.

A késő serdülőkori identitásalakulás akkor sikeres, ha abban összedolgozódik és egyensúlyba kerül a gyerekkor önazonosság keresésének összes eredménye: az eredendő bizalom és a valóságelv, az autonómiatörekvés és az alkalmazkodás, a kompetenciaérzés és a reális önismeret, a stabil önmeghatározás vágya és a változás elfogadása, a kooperáció keresése és a versengés. A csoportidentitásban éppúgy, mint az én-identitásban az egymáshoz és az idealizált normához nem pontosan illeszkedő vonások elfogadása az érett azonosságérzés kritériuma. Ennek sikeres kimunkálása jócskán túlnyúlik a 16-18 éves koron, de ebben az életszakaszban alapozódik meg.

Domináns tevékenység

A nagykamasz beszélget. Magában és a társával,
társaságban és tömegben, a családjával és a könyveivel, a múltjával és a jövőjével. Folyamatos szellemi, érzelmi mozgásban van és – jó esetben – folyamatos fizikai mozgásban: táncol, utazik, telefonál, szervez, gesztikulál, magyaráz, rohangál. Klubokba jár és rendezvényekre, koncertekre és sörözőkbe, gyűlésekre és randevúkra. Az alvás, evés megszokott napi ritmusa elvész, alárendelődik minden más fontos teendőnek – rohamokban alszik és eszik. Legfőbb tevékenységi formája az intenzív jelenlét (ebben a tekintetben roppant mód hasonlít a totyogni kezdő egyévesre: mindketten úgy érzik, hirtelen kitárult előttük az egész világ, és azt nekik most azonnal birtokba kell venniük).

A nagykamasz vitatkozik: minden eszmét, igazságot, meggyőződést, kapcsolatot azonmód kifordít, megszemlél a fonákjáról, felülvizsgál, hogy eldöntse, érdemes-e a bizalmára. Még önmagát is „kifordítja”, azaz folyvást veszélyes helyzeteket keres és teremt a maga számára, hogy eldönthesse, vajon a saját teste, érzései, intellektusa érdemesek-e a bizalmára. Rengeteg kárt tesz a világban, a kapcsolataiban, önmagában, de ez nem a prepubertás kaotikus ügyetlenkedése, nem is a kora kamaszkor provokatív, dühöngő ágálása, hanem a beható vizsgálódás kíméletlensége. A tönkretett dolgokat, kapcsolatokat (jó esetben is sokadszorra) megtanulja helyrehozni, és serdülőkora végére megtanul egy elfogadóbb, kíméletesebb bánásmódot a dolgokkal, emberekkel és önmagával szemben – miközben világismerete és önismerete minden eddiginél nagyobb mértékben gazdagodik.

A „meghallható” történet

Minden olyan történet, ami megmozgat és mérlegelésre,
töprengésre késztet, ami új perspektívát nyújt, új szempontot kínál. A korábbi szakasz (akkor még tiltott) tanulságai mostanra érnek be: a nagyobb serdülő egyre a tanulságokat, egyéni, kapcsolati, társadalmi következményeket kutatja a történetekben.

A történetek identitás-építő haszna soha nem ilyen közvetlenül tapintható, mint éppen most, mivel az a serdülő, aki képes olvasni, történetekkel szembesülni (ha nem képes, beteg), szinte mindent azonmód saját magára vonatkoztat. Minden emberi történet az ő lehetséges története, minden esemény bekövetkezhet vagy már bekövetkezett az életében, minden szereplő egy lehetséges alterego a számára – még a legelesettebb, legkisszerűbb, legrettenetesebb is. A nagykamasz nemcsak az ideálisnak, közvetlenül énazonosnak érzett szerepeket engedi át magán, hanem az „antiszerepeket” is. A szereppróbálgatásnak ebben az időszakában – legalább gondolati síkon – mindent lejátszik magában, hogy azonosuljon vagy elhatárolódjon egy-egy sorslehetőségtől, és átélje az autonóm választás szabadságát. Minél több szempontból elemezhető, minél vitára ingerlőbb, ellentmondásosabb egy történet, annál jobb. A történetek közös feldolgozására legalább kétszer annyi időt kell szánni, mint szokásos.