Könyvajánló

Tévé előtt – védtelenül?

A Fordulópont Könyvek sorozat új kötete

A tévé megkerülhetetlen. Minden műsora befolyásol valamiképpen. És világviszonylatban Közép-Kelet Európában töltenek legtöbb időt az emberek – a gyerekek is – a tévé előtt. Mintha mindent innen tanulnánk – a tévében nézünk „beszélgetéseket”, mert magunk már nem beszélgetünk. A politikai műsorokból lessük el a „vitakultúrát”, innen tanuljuk a mellébeszélést, szappanoperák kínálnak mintát az érzelmek megélésére és kinyilvánítására. Tévé-aláfestéssel főznek a háziasszonyok, a közös családi étkezések alatt kattog a távirányító, a fehér abrosz fölött is hatalmi konfliktusokat generál, és tévére alszik el ki-ki a maga szobájában, magányosan, hogy másnap elölről kezdődjön minden. Már az is fordulat volna: ha figyelnénk a gyerekekre.

A kötetünkben szereplő írások tízévnyi együttgondolkodás töredékét tárják az olvasók elé, és remélni szeretnénk, hogy feltűnik bennük, mögöttük a gyerek, akiért megszólaltunk… (Szávai Ilona)

Védtelenül?

A hamarosan megjelenő kötet előszava

Egy évtizeddel ezelőtt – amikor elindítottuk a Fordulópont című folyóiratunkat – mi sem jellemezte jobban közérzetünket, mint az az idézet, amelyet a Tévé előtt – védtelenül címet viselő tematikus lapszám élére helyeztünk:
„Az idei filmfesztivált valaki találóan így jellemezte: ha a fesztivál vetítővásznain kiontott vért a tengerbe öntenénk, vörös tenger lenne belőle. Nekem szerencsére nem kellett minden filmet végignéznem. De néhány ilyen szadista csemegét nem tudtam elkerülni. Elszomorító volt, milyen lelkesedéssel fogadta a közönség a szétrugdalt arcokat, felmetszett hasakat és gránát szaggatta fejeket.

Azon töprengek, hogy vajon az ilyen filmek alkotói, mint érzékeny művészek, mennyire járnak saját koruk előtt, mennyire érzik, merre tart az emberiség, mennyire látják előre, hogy a jövőben egyre több durvaság és érzéketlenség vár ránk. Vagy mindez csak a film általi nevelés eredménye lenne? A nézők egyre erősebb élményeket kívánnak és követelnek, ezért egyre csípősebb csemegéket tálalnak fel nekik. Ami tavaly még sokkoló volt, az ma már merő unalom.
Van valami, ami ezeket a filmeket élesen megkülönbözteti az évekkel ezelőtt forgalmazott gengszterfilmektől és véres kalandfilmektől – az áldozat iránti teljes részvétlenség. Ez pedig olyan jelenség, amire a szociológusoknak fel kellene figyelniük…”

A filmrendező Jiri Menzel mondatai olyan helyzetet írtak le, amelyre azóta már nem érvényes sem az „idei”, sem a „tavalyi” jelző, csak a ma már mindannyiunk által érzékelt „vad” folyamatosság. A jelenségre már akkor sem csupán a szociológusoknak kellett (fel)figyelniük, hanem minden „érintettnek” – vélték a Fordulópont szerkesztői, akik valamiféle fordulatot szerettek volna szorgalmazni. Hiszen mindannyian érintettek vagyunk; hiszen minden gyerek veszélyeztetett; hiszen mindannyiunknak szükséges „értenünk a gyerekekhez”; hiszen értünk is a gyerekekhez, mert mindannyian voltunk gyerekek, és nekünk is vannak/lesznek gyerekeink; hiszen mindannyian szülők vagyunk/leszünk, és közérzetünk általános emberi meggyőződésként jelzi, hogy a szakmunkás vagy a buszsofőr is éppolyan jó szülő lehet, mint egy akadémikus, és a Nobel díjas tudós is bizonyulhat csapnivaló szülőnek…

Tehát van, amit megbeszélnünk, nekünk érintetteknek. Az érintettség „válogatás nélküli”, kényszerítő demokratizmusa alapján. Folyóiratunk legelső számát a televízió áldásainak és ártalmainak szenteltük. Olyan széles ölelésben, amelybe belefért a szakértők véleménye, a pedagógusok, szociológusok, orvosok stb. tapasztalata, állásfoglalása, és igen: a gyerekek közérzetének közvetlen beidézése… Azóta a Fordulópontnak ez a tematikus száma: ajánlott irodalom az oktatásban. Az évek során már csak – több – utánnyomással elégíthettük ki az újabb olvasók érdeklődését (mint egyébként más tematikus számaink esetében is).

Ez késztetett arra, hogy folyóiratunk televíziózással foglakozó írásait önálló kötetbe gyűjtsük: tíz év anyagából azt, ami ma is változatlanul közérdeklődésre számíthat. A gyűjtemény címében a hangsúlyt a „védtelen” szóra tennénk. „A gyerekek életük legfontosabb szféráiban magukra hagyottak, a sebek, amelyeket elsősorban a családi élet és az iskola kudarcai ütnek, kezeletlenül szorongásokká, indulatokká mérgesednek, és ez a lelkiállapot már valóban fogékonnyá tesz a képernyőről áradó durva erőszakra, a könyörtelen agresszivitásra. Különösen akkor, ha a gyermek rendszeresen tapasztalja (és talán nem csak a televízióban), hogy a problémák megoldásának erőszakos formái kevés kockázattal járnak, és gyakran sikerrel kecsegtetnek.” – olvashatjuk Ranschburg Jenő tanulmányában.

Az elmúlt évtized alatt fontos kérdéseket tettünk fel – Miért nem olvas a gyermek?; Mitől fél a kamasz?; Mindennapi agresszió?; Együtt vagy külön? stb., – és a válaszok keresése közben igen gyakran, újra és újra a televízió előtt védtelenül eltöltött idő „problémákat halmozó problematikusságába” ütköztünk. A tévé megkerülhetetlen. Minden műsora befolyásol valamiképpen. És világviszonylatban Közép-Kelet Európában töltenek legtöbb időt az emberek – a gyerekek is – a tévé előtt. Mintha mindent innen tanulnánk – a tévében nézünk „beszélgetéseket”, mert magunk már nem beszélgetünk. A politikai műsorokból lessük el a „vitakultúrát” (elfelejtve az érvelés csodálatos élményét!), innen tanuljuk a mellébeszélést, szappanoperák kínálnak mintát az érzelmek megélésére és kinyilvánítására (manírban és szirupban tocsogunk). Tévé-aláfestéssel főznek a háziasszonyok, a közös családi étkezések alatt kattog a távirányító, a fehér abrosz fölött is hatalmi konfliktusokat generál, és tévére alszik el ki-ki a maga szobájában, magányosan, hogy másnap elölről kezdődjön minden. Már az is fordulat volna: ha figyelnénk a gyerekekre. A kötetünkben szereplő írások tízévnyi együttgondolkodás töredékét tárják az olvasók elé, és remélni szeretnénk, hogy feltűnik bennük, mögöttük a gyerek, akiért megszólaltunk…

Minden számunkban közvetlenül juttattuk szóhoz a gyerekeket (persze, a szülőket is!), 2001-ben a New York-i terrortámadást követő napokban 500 magyar gyermeket kérdeztünk meg (Budapesttől Gyergyóalfaluig), és közreadott válaszaikat olvasva nem az örök, hanem a fájdalmasan konkrét, történelmi ’gyermeki’ közérzet tanulságos dokumentuma fölött töprenghettünk.

A tíz évvel ezelőtti gyermekek mára már felnőttek, a következő tíz évben nagy részük már szülő lesz – és továbbra is válaszra várnak a régi kérdések. A tévé – mint „gyűjtőfogalom” – mellé egyre inkább a „képernyő” tágabb fogalma társul, és ha bekapcsoljuk számítógépünket, akkor a nagy portálok indító oldalán már így csalogat-hívogat A KÍNÁLAT: „Vér, cukiság, izgalom”. Ez a cukiság már újabb fejlemény. Jiri Menzel után szabadon: ez már a hab a véren…

Szávai Ilona