Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2007. november 13. kedd, 7:42

Gyulai Zsuzsanna

Csak hajszálon múlott

Az alábbiakban olyan nem tipikus nevelési helyzetekről írok, amelyek a saját praxisomban fordultak elő. Az élet valamennyit megoldotta, az idő sok mindent enyhített, de a múltból felidézve is érzékelhető, hogy olykor csak egy hajszálon múlott a súlyosabb következmény. Régen történt eseteket adok közre, amelyeknek – úgy vélem – máig is ható tanulságai vannak. Ha csak annyi hatást érek el, hogy kinek-kinek felbukkan valami hasonló emléke, élménye, és átgondolja, hogy mi miért történt, illetve történhetett volna más módon is, és hogy hol van mindebben a pedagógus felelőssége, ez az írás már nem született meg hiába.

Belém szeretett a diákom

Tizenöt éve történt, csak néhány éves gyakorlattal rendelkeztem, amikor egy főleg lányokat oktató szakközépiskolába kerültem. Rögtön megörököltem egy másodikos (ma tizedikesnek mondanánk) osztályt az elődömtől. Részletesen bemutatta nekem a gyerekeket, mindenkiről megtudtam egy sor dolgot, a családjaikról, az órai viselkedésükről, a jellemző habitusukról. Alaposan átadta nekem az osztályt. Mindez sokat segített a munkámban.

Telt múlt az idő, folyt a tanítás. Az egyik első osztályban a görög irodalomról beszéltünk, szinte várták hogy meséljek nekik. Csodálkozva és összes előítéleteiket kimondva hallgatták például Szapphó történetét. A másodikosokkal középkori történelem volt az anyag. Izgalmas részek. Persze lassan én is megismerkedtem az osztályommal, voltak kissé problémás gyerekek, másikuk a szüleivel épp külföldi letelepedésre készült. Volt két „minden tanár álma” jógyerek az osztályban. Egyikük a szép, szorgalmas, okos és csendes, másikuk a kissé kövérkés, nagyon okos és nagyobb szájú. Jó barátságban voltak. Haladtunk előre az évben.

Októberben kezdődött otthon egy sorozatos telefonos zaklatás. Alig értem haza, már csörgött, senki nem szólt bele, viszont hosszan tartotta. Máskor zene szólt hosszasan. Már ha nem tettem le. De akkor meg újra csengett. Néha már késő este is. Egyre zavaróbb lett, mi több kifejezetten nyugtalanító, idegesítő. Gondoltunk mindenre, férjem szerelmes tanítványa – de neki mindig letette, csak nekem tartotta a vonalat.
Végül a telefonszolgáltatótól kértünk hívószám azonosítást, de ez sem vezetett sikerre. A kétségbeesés határán voltunk. Teljes kiszolgáltatottság. Hosszú hetek teltek el így.

Egy november végi napon a nagyobb szájú okoslány szünetben odajött hozzám, hogy szeretne az órák végeztével beszélni velem. Természetesen megkérdeztem, hogy hol találkozzunk, beüljünk a könyvtárba, vagy a folyosó egy szegletébe húzódjunk, de ő ragaszkodott hozzá, hogy iskolán kívül beszéljünk. Mondta, hogy megvár a suli előtt a hatodik óra után, és együtt indulunk a buszunk felé sétálva. Nem volt semmi támpontom, a viselkedésében nem volt semmiféle változás a korábbiakhoz képest, jól tanult, mindig naprakész volt. Ugyanakkor láttam rajta, mennyire feszült, izgatott, egyszersmind lefojtott, mikor beszélgetni hívott. Ezt még akkor annak tudtam be, hogy mégiscsak odajött, először a tanévben hozzám, kért valamit, az ilyesmi 15 évesen feszültséggel teli dolog.
Kíváncsian vártam a tanítás végét.

Már az emeleten találkoztunk, de szótlanul jött mellettem, még az utcán is így mentünk egy darabon. Aztán lassan, halkan elkezdett beszélni. Hogy először valamit szeretne nekem elmondani – rögtön a telefonokra gondoltam, de nem szóltam egy szót sem. Neki kellett a helyzettel megküzdenie.

Lassan kiderült, hogy ő volt a zaklató telefonáló, bocsánatot is kért, és amikor ezt megkapta tőlem, akkor folytatta a monológját. Elmesélte, hogy úgy érzi, homoszexuális, valójában már régebben is sejtette, de nem foglalkozott vele, csak most, hogy én lettem az osztályfőnöke ősszel, és belém szeretett.
Elmesélése szerint az apja kiabálós, veszekedős ember volt, és másságát úgy magyarázta, hogy ezzel elriasztotta a férfiaktól, úgy gondolta, hogy ha a férfiak ilyenek, akkor neki nem kell egyik sem. Ezért inkább a lányok.

Végül azért merte elmondani nekem mindezt, mert az elsősöktől hallotta, hogy nem ítélem el a homoszexualitást (mire is volt jó egy Szapphó óra!), így remélhette, hogy megértem őt is. És persze a feszültséget sem bírta, meg kellett osztania a titkot valakivel.
Barátnőjének elmondta az egészet, ő is bátorította, hogy keressen meg engem. Mi ketten tudtunk csak erről.

Nagyon érzékeny volt a helyzetem, hiszen a barátnőre nem hagyhattam a megoldást, elvégre ő is csak 15 éves volt. A szülőket értelemszerűen nem lehetett bevonni, és természetesen kollégák felé sem akartam nyitni. Ezt amúgy kérte is. Ugyanakkor magamat a lehető legjobban ki kellett vonnom a helyzetből, hiszen belém volt szerelmes.

Elsőként a saját indulataimmal, a zaklatás miatti dühömmel kellett megbirkóznom. Ez azért gyorsan sikerült, mert annyira megindító volt, ahogy éreztem benne az elkeseredést, a kilátástalanságot, és éreztem benne, hogy nemcsak azért közeledett felém, hogy többet lehessen velem, hanem valóban tőlem remélte a segítséget.

Tanári pályám alatt ez volt az első eset, amikor mélyen személyes ügyben kért tőlem diák segítséget.

Ez az első beszélgetés végül úgy ért véget, hogy biztosítottam titoktartásomról, arról, hogy nem vagyok rá dühös és megbocsátottam a kellemetlen napokért. Megígértem azt is, hogy valamilyen segítséget kitalálok számára.

Nagyon felzaklatott az egész esemény. Soha nem találkoztam még hasonlóval, nem is képeztek ki ilyen helyzetek kezelésére, nem ismertem a lehetőségeimet, az intézményeket, sem tapasztalatom, sem ismeretem, sem gyakorlatom nem volt a segítés pszichológiájában. Felmértem, hogy a helyzet túl van a kompetenciahatáromon, hiszen komoly identitásválságot él meg a tanítványom. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy ha a korábbinál intenzívebben és gyakrabban foglalkozom vele, az csak a szerelmi érzést fogja fokozni benne, és nem fog változni, mert ha javul az állapota, akkor kevesebbet fogok vele foglalkozni. Mindkét ok egyfelé mutatott: külső segítőt kell bevonnom az ügybe.

A tanáriban diszkréten informálódtam a helyi pszichológiai segítőhelyekről. Személyes érdeklődésemre az egyik pszichológus azt javasolta, hogy várjunk, hátha tisztázódnak még benne a dolgok. Magyarul lerázott. De én tudtam, hogy nem foglalkozhatok a lánnyal, de magára sem hagyhatom. A másik pszichológus nagyon távoli időre adott előjegyzést, ami megint nem volt jó: rizikósabbnak éreztem a helyzetet, a lány kicsit sem volt stabil ugyanis. Végül egyik kolléganőm, akinek szakmai kapcsolatai voltak a közeli gyerekkórházban, odaszólt az érintett ambulanciára, hogy fogadjanak. Kolléganőm szakmai tudását és emberi tisztességét bizonyítja, hogy egyetlen szóval nem kérdezte, hogy melyik diákról és milyen ügyről van szó. Tudta, hogy nem mondhatom el. Ugyanakkor bennem, a fiatal, szinte pályakezdő kollégában is megbízott, elfogadta döntésemet, hogy valóban erre van szükség az adott helyzetben.

Felkerestem az ajánlott pszichológust, aki kamaszkori problémákkal foglalkozott. Ismertettem előtte a szituációt. Megbeszéltük, hogy tíz nap múlva elviszem a lányt; addig azt a feladatot kaptam, hogy fogadtassam el vele a külső segítség tényét. Megállapítottuk, hogy ha valóban homoszexuális, akkor abban kell számára segíteni, hogy ezt képes legyen feldolgozni, trauma nélkül megélni. Ha nem homoszexuális, csak a negatív apakép és a családi konfliktusok elől menekül ebbe a képzetbe, akkor meg azért kell a terápia, hogy vissza tudjon találni az alapidentitásához.

A pszichológus egyetértett velem, hogy kívül kell maradnom a probléma kezeléséből, ugyanazon okok miatt, amiket én is éreztem. Azt a döntésemet is elfogadta, hogy a lány problémája nemcsak a szexuális identitás kérdése – bár az sem egyszerű –, hanem mélyebb válságról van szó. Számomra érzelmileg megnyugtató és szakmailag megerősítő volt a szakember velem egybecsengő véleményét hallani.

Eltelt a tíz nap, gyakran beszélgettem a lánnyal. Folyton megerősítettem abban, hogy segítek neki, mellette állok, nem ítélem el, ugyanakkor azt is állandóan hangoztatnom kellett, hogy én nem vagyok homoszexuális, férjnél vagyok, és semmiféle külső kapcsolatot nem kívánok az életemben. Nagyon érzékeny határon mozgott a kommunikációm, éreztettem vele, hogy mellette állok, ugyanakkor viszonylag távolságtartónak, sőt talán kissé hidegnek is kellett mutatkoznom. Nagyon nehéz volt ezt úgy megvalósítani, hogy ne idegenítsem el, de ne is tápláljak hiú illúziókat benne.

Elérkezett a megbeszélt időpont, elkísértem a lányt, bemutattam a pszichológusnak, majd távoztam. Az én feladatom itt véget ért.

Még egyszer-kétszer odatelefonáltam, hogy jár-e rendszeresen, de megnyugtató válasz után már többet nem tudtam. A pszichológussal úgy állapodtunk meg, hogy csak akkor hív, ha nem jár, vagy valami azonnali beavatkozást igénylő dolog történik, egyébként az ott zajló történésekről nem kapok értesítést (ez természetes is, hiszen a pszichológus a kliense iránt titoktartással tartozik).

Az órákon és az órán kívül igyekeztem az eredeti helyzetet visszaállítani, nem beszélgettem vele többet, mint bármelyik osztálytársával. Természetesen ő szerette volna, ha nem így van, de elmagyaráztam neki, hogy miért teszem ezt. Az eszével megértette, a szívével nem. Lassan elértem, hogy nem keresett többet a szünetekben, viszont feltűnően sokat kezdett szerepelni az órákon, állandóan jelentkezett, minden kérdésre tudta a választ, rengeteget tanulta a tárgyaimat. Értelemszerűen fel kellett őt szólítanom, főleg, mert az osztály amúgy elég passzív volt, és feltűnő lett volna, ha senki nem jelentkezik, csak ő, és mégsem hallgatom meg a mondanivalóját. Végül is az intellektusát használva tudta elérni, amire vágyott, hogy az átlagosnál többet kommunikáljak vele. Folyamatosan vigyáznom kellett, hogy ez ne csússzon át másba, az óravezetést is módosítanom kellett. Több előadásszerű órát tartottam, hogy kevesebb megszólalási lehetősége legyen. Azért lassan csökkent a helyzet intenzitása, a normalizálódás irányába mozdult a személyisége.

Az újabb krízist akaratomon kívül én okoztam. Év végén másik állást kaptam, ezért a következő tanévtől már nem tanítottam őket. Amikor ezt bejelentettem az osztálynak, láttam elsötétülő tekintetét. Majd az utolsó napokban néhány napos hiányzását követően, amikor az évzáróra pakoltuk át a termeket, „véletlenül” mellém keveredett, néhány szót beszéltünk, és ő sejtette a kezén lévő nagy kötésről, hogy az nem véletlen baleset volt, és nem független attól, hogy elmegyek. Ennek ellenére ekkor már sokkal stabilabbnak éreztem, mint amikor történetünk elkezdődött.

Nem tudtam róla évekig semmit, csak remélni tudtam, hogy úrrá tudott lenni ezen a súlyos kamaszkori krízisen. Jó kezekben tudtam, ez megnyugtató volt számomra.

Egy éve sincs, hogy egy közösségi portálon ismerősének jelölt egy komoly, diplomás fiatal.
A lány, akiről a történet szólt.

Mitől otthon az otthon?

Már tíz éve tanítottam, akkor egy külvárosi gimnáziumban, amikor egy fiú tanítványom körül egyre sűrűsödtek a problémák. Okos, de részképességzavaros tizenhat éves volt, anyja egyedül nevelte. Az osztályban nehezen találta a helyét, egy akkor már kétéves kapcsolatán kívül szinte senkivel sem barátkozott.
Állandóan flegma mosoly bujkált az arcán, ami elrejtette aktuális érzelmeit, a tanár kollégák számára azonban riasztó hatású volt. Tanulni nem nagyon tanult, abból élt, ami az órán ráragadt. Viszont nagy szája és igen fejlett igazságérzete volt.

Történetem kezdetekor nagyon elmagányosodott, mintha csigaházba bújt volna. A szerelmén kívül szinte senkivel nem beszélt az osztályból. Velem szerencsére jó viszonyban volt, de formális, vicces vagy ironikus beszélgetéseken, beszélgetésfoszlányokon túlmenően nem jutottam hozzá közelebb. Azt mindenesetre láttam, hogy fontos neki a velem való kapcsolat. Sejtettem, hogy valami baj van, de direkt kérdésemre csak elkerülő válaszokat kaptam. Mégis éreztem, hogy valamit el akar mondani.

Aztán kiderült, hogy két hete meghalt a nagymamája, és végképp egyedül maradt a lakásban az anyjával (apjával szinte nem is érintkezett), akivel rengeteg konfliktusa volt. Na igen, a kamaszkor! Próbáltam vele erről beszélgetni, látszott, hogy örül, hogy nem kell beszámolnia a dolgokról, hogy az anyjától megtudtam mindent, de igazán nem nyílt meg. Éreztem a benne dúló feszültséget, és láttam, hogy próbálja férfiként megoldani a helyzetet. Látszott, hogy fontos neki, hogy a hiányzó férfiminta ellenére vagy éppen ezért megfeleljen a sztereotip – „erős férfi könnyek nélkül küzd” képnek.

A következő héten újabb csapás érte őket: kigyulladt a lakásukban az egyik szoba. Szerencsére a tüzet még ők el tudták oltani, nagyobb kár nem keletkezett, de a korom és füstszag miatt ki kellett festeni a lakást, illetve ki kellett dobni az elázott képeket, megégett függönyöket, párnákat a fiú szobájából is.
A történtek utáni napokban feltűnt, hogy a fiú egyre nyúzottabb reggelente, karikás a szeme, fáradt. Ezt az eseményeknek tudtam be.

Aztán az egyik szünetben mellém csapódott, és megkért, hogy engedjem el az utolsó óráról, mert haza kell mennie tiszta ruháért. Mikor kissé értetlenül ránéztem, kiömlött belőle minden, ami nyomta, feszítette. Kiderült, hogy a tűzeset óta nem aludt otthon, anyjának azt mondta, hogy a barátnőjénél alszik, amint már előfordult máskor is. A valóság azonban más volt: nem akarta zavarni barátnője családját, talán inkább egyedül is akart maradni. Minden este beszökött az iskolába, bemászott az udvari kerítésen, ügyesen kinyitotta egy földszinti terem ablakát, és ott aludt az összetolt padokon. És hajnalban felkelt, felvette a tiszta ruhát, megmosakodott a mosdó hideg vizében, és kimászott a kerítésen, előtte becsukva maga mögött a gyér kivitelezésű ablakot. Aztán iskolakezdésig sétált. Ruháért csak akkor ment, amikor az anyja nem volt otthon.

Akkor sokat beszélgettünk, mesélt nekem az anyjával való meglehetősen hideg viszonyáról. Az asszonyt leginkább a pénz érdekelte, nem tudott empátiával fordulni fia felé. Korábban, mikor megkeresett, nagyon racionális, szigorú, a problémákra koncentráló embernek tűnt. És ugyanolyan rejtőzködőnek, mint a fia.
Beszélgetésünk alatt elmondtam a srácnak, hogy próbálja megérteni az anyját is, egyedül kellett felnevelnie, pénzt kellett előteremtenie, rengeteg problémát kellett egyedül megoldania. Természetesen tudtam, hogy mindez akkor, ott nem érdekli a fiút, de elmondani el kellett. Persze az adott helyzetben alapvetően mellette álltam, ezt is kommunikáltam, elfogadtam a problémáját.

Az, hogy megnyílt, láthatóan sokat enyhített a feszültségén. Felvetettem a pszichológus lehetőségét is; azt mondta, hogy ha meghallgatom, akkor az én és a barátnője segítségével meg fog birkózni a problémával, és szól, ha mégis kell majd a külső segítség. Elfogadtam döntését, hiszen éreztem, hogy az átlagos kamasz fiúknál érettebb, felnőttebb személyiséggel állok szemben. Bíznom kellett benne; számára is az volt a legfontosabb, hogy valaki érett emberek tekintse és bízzon benne. Ezt nem kapta meg otthon, mert az anyja állandóan a tanulmányi eredményeit kérte számon, és reménytelen jövőjét ecsetelgette neki. (Pedig már akkor is saját jövedelme volt, zenemásolásból, filmmásolásból élt, nem éppen szabályszerű tevékenységekből ugyan, de nem kért otthon zsebpénzt.)

Eddig rendben is volt a dolog, a megnyílás után tudtam, hogy kapcsolatban tudunk maradni ezen a szinten is. De a legnehezebb feladat még hátra volt: haza kellett terelgetnem. Kiskorú, a végtelenségig nem játszhatja el, hogy a barátnőjénél alszik, és a végtelenségig nem megoldás a földszinti tanterem sem. Eleinte elzárkózott, annyira sivárnak érezte a lakást; nem élt már a nagymamája, nem voltak meg a korábbi képei, még érezte a füstszagot. Sivár és steril volt a szobája is a fehér falakkal. Nem volt az övé.

Ekkor bevillant, hogy szemléltető anyagnak behoztam két impresszionista festményt poszteren. Gyorsan beszaladtam értük a tanáriba, és odaadtam neki. Azt mondtam, ezt azért kapja, hogy otthonossá tehesse a szobáját. Ezek a képek az övéi lettek, csak az övéi. Nagyon boldog volt.

Attól a naptól kezdve otthon aludt, berendezte a szobáját a maga kedvére. Anyjával még sokáig zaklatott maradt a viszonya, bár talán a hideg és távolságtartó a pontosabb kifejezés. Minimális kontaktus volt köztük. Kikövetelte magának, hogy tizenhat évesen majdnem felnőtt módon éljen.

Aztán megbukott, évet ismételt, elment a suliból, estin leérettségizett, saját vállalkozást hozott létre, ma már alkalmazottai is vannak. Legálisan zenei CD-kel és filmes DVD-kel kereskedik, sok iskolába szállít.

Azóta is kapok tőle egy-egy névnapi SMS-t.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2023.11.21.
A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21.
Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg...
(Forrás: Eduline)
--
2023.11.21.
Státusztörvény: nem taníthatnak óraadóként tovább a felmondó pedagógusok?
Szeptember 29-ig kellett nyilatkozniuk a pedagógusoknak, hogy elfogadják-e a státusztörvény alapján írt munkaszerződésüket. Rétvári Bence államtitkár úgy nyilatkozott, hogy 1205 pedagó...
(Forrás: Eduline)
--
2023.07.17.
Oszkó Péter: Nagyon nagy bajban vagyunk, ha saját pedagógusaink bérét sem tudjuk kifizetni
ZÁMOMRA A LEGBOSSZANTÓBB ÁLLÍTÁS, HOGY A SAJÁT OKTATÁSI RENDSZERÜNK FOLYAMATOS MŰKÖDÉSI KÖLTSÉGÉNEK FINANSZÍROZÁSÁHOZ UNIÓS ADÓFIZETŐK PÉNZÉRE VAN SZÜKSÉGÜNK, miközben vannak...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
„Egy mérhetetlenül szelektív törzsi társadalom öngyilkos reflexiója saját magára” – Lannert Judit oktatáskutató a státusztörvényről
Miért beszél mindenki tanárhiányról, amikor átlagosan tíz általános iskolás gyerek jut egy pedagógusra? Mi a tanárok és mi a megrendelő, a lakosság felelőssége a magyar oktatás szétes...
(Forrás: szabadeuropa.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógia pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus ünnep