Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2008. január 23. szerda, 6:38

Emelt fővel tanárnak lenni…

… tizenhét évvel a rendszerváltás után,
ez a mi dolgunk, nem is kevés

Galambos Rita


Tizenhárom évig tanár,
tizenhat éve aktív civil, franciatanár, tankönyvíró,
tananyagfejlesztő, oktatási szakértő,
civil szervezetek létrehozója, vezetője,
a nonprofit menedzsment tanára,
aktív szülő és állampolgár.

Bevallom, azzal a szándékkal ültem neki ennek az írásnak, hogy megpróbáljam kibillenteni az elmélkedést a helyzetleíró módból egy konstruktívabb megközelítés irányába.

Alapvetően minden előttem szólóval egyetértek, maximálisan. Egyvalami viszont nagyon mélyen érint, mégpedig az a mód, ahogyan a megszólalók nem látnak tovább az igen lesújtó helyzet plasztikus leírásánál.

Sok megjegyzés kísértetiesen emlékeztet arra, ahogyan mindezt láttuk a 80-as években, én személy szerint a főváros nyolcadik kerületében, mai nevén a nyóckerben: akkor is voltak nagyon szegény, alultáplált gyerekek, alkoholista, felelőtlen szülők, prostitúció, gangek, órai engedetlenség, iskolai agresszió, elég kemény csínytevések. Két nagy különbséggel: az egyik az volt, hogy bár a helyzet nagyon lesújtó volt, mélyen hittünk abban, hogy ez meg fog változni (bár a töriterem falán az időegyenesen az állt, hogy 1980 körül eljő majd a kommunizmus, aztán ezt az időpontot állandóan tologatták előre, mígnem eljött a rendszerváltás). A másik különbség az volt, hogy akkor még azt gondoltuk, hogy mi (mezei pedagógusok) is tudunk valamit változtatni a helyzeten. Veszettül kerestük az alternatívákat, a jobb, más módszereket, azokat a módokat, ahogy elviselhetőbbé és hatékonyabbá tudjuk tenni a saját és a tanítványaink iskolai létezését. Kerestünk módszereket, kerestünk szövetségeseket, szóval aktivizálódtunk és próbáltunk változtatni. Egyre-másra alakultak az alapítványok, alternatív iskolák, kísérletek, nagy kivonulások stb.

Ez a lendület mára elfogyott, és a mindennapi megélhetésért, valamint az állás megtartásáért folytatott küzdelemben elsikkadt pár igen fontos kérdés, amit akkoriban oly sokat elemeztünk, körüljártunk.

Ilyen például az, hogy mi, pedagógusok, szakértők, tanácsadók, civilek, mit is tehetnénk. Felhívásokat, szakmai állásfoglalásokat fogalmaztunk, képeztük magunkat és próbálkoztunk. Igen, többes számban. És többes számban volt kivel megosztanunk azokat a nyomorúságokat, amelyekről eddig írtatok, de volt kivel megosztanunk az örömeinket és sikereinket is, mert azok is voltak számosan. Volt nekünk sokféle fórumunk, platformunk, szervezetünk, miegyebünk. Pénzünk az nem volt sok, de valahogy más volt a világ, nem is kellett annyi, mint most, meg azt a kevesebbet is mintha gyorsabban elő lehetett volna állítani.

Aztán hittünk abban, hogy a dolgoknak kell változniuk, és ez rengeteg erőt adott. Elképesztő dolgokat tudtunk csinálni merő ifjonti lelkesedésből, elkötelezettségből. Hegyeket mozgattunk meg.

Összességében valahogy optimisták, naivak, rettenthetetlenek voltunk.

Igen, múlt időben. Ma már idősebbek, kiábrándultak, kicsit fáradtak és főként csalódottak vagyunk, mert a dolgok nem úgy alakultak, ahogy alakulhattak volna. Ezt a részét már mindenki ismeri a történetnek.

Ha mindaz igaz és úgy van, ahogy leírtátok, márpedig igaz és úgy van, akkor mi következik mindebből? Az, hogy ez nem maradhat így, valaminek történnie kell. Maguktól ritkán történnek a dolgok, azokat általában emberek csinálják. Azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy a szakma (de kik is vagyunk?, kik is vagytok? kik is ők?) előrelátóan, felelősségteljesen, a rövid távú személyes érdekeket háttérbe szorítva végre érdemben szóljon hozzá a közoktatás ügyeihez, mint amilyen például az integráció, az intelligens iskola (intelligens táblák 400 milliárdért?), a kiszámíthatóság, az értékközpontúság, a szervezetfejlesztéssel egybekötött képzések, módszertani fejlesztések, a partnerségi viszonyok kialakítása, a gyerekek érdekei, a tanári pálya presztízsének növelése.

Igen, már hallom is a hangokat, nekem könnyű, mert én „civil” vagyok, aki a pálya széléről, az iskolán kívülről beszél. Igen, de éppen ezért merem megtenni, bár akkor is tettem, amikor iskolai tanár voltam, ugyanakkor azokban az időkben ritkák voltak az elbocsátások, elismerem.

Bocsássátok meg nekem, ha azt mondom, hogy a civil kurázsi hiányzik ebből a mai közoktatásból. Mintha az iskolavezetők, a tanárok, a szülők, minden szereplő állandóan visszaigazolná a döntéshozók elképzeléseit, vagyis szemben elfogadó, a valóságban cinikus, a szakmai kérdésekben kiábrándult. Sok iskolában hallottam például, hogy x állami projektet megcsinálták ímmel-ámmal, pontosabban részletes beszámolót készítettek, de érdemi munka nem nagyon folyt, hiszen a támogatás hónapokat késett, a tanárok nem is igen értették a dolgukat, és az egész túl sok macera volt. A civil világban rengeteg visszásság uralkodik az állami támogatásokkal kapcsolatban, de a civilek tűrnek, nem fognak össze, mert minden kis pénz is jobb, mint a semmi. Nincs közös érdekérvényesítés. Mindenhol az egyéni túlélési stratégiák működnek, nincs valós szolidaritás, politikai felhangoktól és manipulációtól mentes, okos összefogás.

És ez baj, márpedig triplán. Baj önmagában, mert ezáltal a döntéshozók elhiszik, hogy rendben mennek a dolgok, hogy meg lehet mindazt tenni, amit tesznek. Baj, mert a közvéleményben is erősödik az a nézet, hogy ez így rendben van. De ennél van egy még nagyobb baj, és az pedig a pozitív példa hiánya. Mi, akiknek az a dolgunk, hogy a jövő generációit neveljük, mert nemcsak az okításuk a dolgunk, hanem az is, hogy megmutassuk nekik: hogyan működik egy demokratikus jogállam, hogyan korrigálhatjuk okosan és higgadtan a rossz döntéseket, egyáltalán mibe és hogyan szólhat bele a polgár vagy a polgárok bizonyos csoportjai. Hogyan másképp tanulhatnák, mint jó példákon keresztül? Hát ezen a téren nem sok okunk van büszkének lenni. A diákok azt látják, hogy legfeljebb a passzív ellenállás működik, de igen kevés kreatív, hatékony módszert látnak arra, hogy változtassanak. Az iskolai diákönkormányzatok az esetek jelentős részében partiszervező csoporttá alakultak, fogalmuk sincs, mi mást kellene tenniük; sok helyütt éppen a felnőttek diszkreditálják őket azzal, hogy nektek itt nincs és nem is lesz beleszólásotok. Hány olyan ügyről tudunk, amikor diákok változásokat kezdeményeztek egy iskolában, a javaslatokat szépen végig is vitték, és látható, érezhető eredményeket értek el?

Az embernek az a benyomása, hogy a felnőtteknek, az iskolavezetőknek nem érdekük egy kritikusan gondolkodó, problémalátó, a közügyek iránt elkötelezett réteg kinevelése, mert akkor ők élni is fognak a jogaikkal, esetleg meg fogják kérdőjelezni a fennálló rendet.

Amúgy az a passzívnak és a közügyeket illetően érdektelennek kikiáltott ifjúságnak egy része (és nem a hőzöngő, manipulált csoportokra gondolok) igenis kér lehetőséget a dolgok intézéséből, irányításából, csak gyenge a hangjuk, kevés elismerést, pozitív megerősítést kapnak. A fiatalok közt nem trendi (még) ez a szerep. De csak addig, amíg mi, felnőttek nem vesszük komolyan, amit minden kutatás, no és a józan ész sugall: demokráciát (is) csak mintakövetés és tapasztalati tanulás útján lehet tanulni (lásd John Dewey idevonatkozó műveit, amiknek modern fordítására és kiadására érdemes lenne egy picit áldozni a nagy projektek milliárdjaiból).

Mi magunk mit teszünk annak érdekében, hogy a jövő generációi felelősségteljes polgárok, a környezetükért és önmagukért tenni tudó emberek legyenek? Kitaláltuk a módszereket, van erre stratégiánk? Gondolunk erre akkor, amikor tanítunk, döntéseket hozunk, ellenőrzőbe írunk, szülőit tartunk, konfliktusokat kezelünk? Hányszor gondolunk arra, hogy mi milyen mintát adunk?

Talán attól változhat a helyzet, lehetne elviselhetőbb, ami van, ha mi magunk is gondolkodnánk a kreatív, meghökkentő, akár jókedvű és pozitív üzeneteket hordozó megnyilvánulásokon. És akkor legalább annyit elmondhatunk: megpróbáltuk.

Galambos Rita

20 üzenet

  1. Neumann Eszter szerint:

    Kedves Rita, kedves fórumozók!

    Örömmel olvasom a cikket, mert mi is hasonló céllal dolgozunk, és hoztunk létre egy olyan honlapot, amelyen reményeink szerint a szakma, és mindenki, aki a közoktatásban érintett, hallathatja hangját. A honlap címe http://civil.magyarorszagholnap.hu , és célja az, hogy az oktatási, a nyugdíj és az adóreformról teremtsen széleskörű vitát, olyat, amiben minden érintett kifejtheti véleményét, és javaslatot is tehet. Az oldal egyelőre még fejlődik, készülget, úgyhogy minden véleményre szükségünk van. Mi azon dolgozunk, hogy a javaslatok, kérdések, ha kellően kiérleltek és a többi fórumozótól kellő támogatottságot szereznek, akkor szakértők, illetékes döntéshozók elé kerüljenek, és ők megválaszolják őket. Szakértők alatt az Oktatási kerekasztal szakértőit értem: neves társadalomtudósok, akik immár egy éve egy oktatási reformcsomag előkészítésén dolgoznak – javaslataik megtekinthetők a http://www.oktatas.magyarorszagholnap.hu weboldalon. Kérem, látogassanak el az oldalunkra, írjanak cikket, tegyenek javaslatokat, szóljanak hozzá a közoktatás ügyeihez.

  2. Neumann Eszter szerint:

    itt az e-mailcímem is, szívesen válaszolok bármilyen felmerülő kérdésre, véleményre.

  3. galambos rita szerint:

    Kifejezetten jól esett Judit humora, hiszen éppen ez volt az egyik dolog, amit hiányoltam ebből a borongós beszélgetésből itt a cyber térben: a humort, és az öniróniát.
    Igen, mindaz átsüt az írásokon, amit igen határozottan állítasz pellengérre, és némi joggal. A példáid hátborzongatóak, de sajnos nem egyediek. Mindannyian tudnánk folytatni a sort.
    Nekem folyamatosan az az érzésem, hogy Münnhausen báró módjára csak a hajunknál fogva húzhatjuk ki magunkat ebből a helyzetből.
    Mégpedig nem a folyamatos magyarázkodással és a kibúvókkal, hanem a megoldásokat, a konstruktív és előrevivő megoldásokat előtérbe helyezve, és elszántan, humorral, optimizmussal.
    Az egyik komment szerint a pedagógusok ma jobban félnek, mint a nyolcvanas években.
    Akkor nehezebb volt elveszíteni egy állást, mint ma, ez tény. De miért nincs nekünk még ma sem olyan tanárképzésünk, ami képessé tenné a tanárokat arra, hogy adott esetben máshol is kamatoztatni tudják képességeiket?
    Miért nem tartják fontosnak a tanárképző intézmények, hogy piacképes tudást, hasznosítható készségeket fejlesszenek az intézményeikben (amúgy az adófizetők pénzéből)?
    Tudjuk, hogy pl. a jó egyetemeken végzett klasszika-filológusok egy része soha nem lesz klasszika-filológus, hanem lesz pl. sikeres kockázati elemző, vagy pénzügyi tanácsadó, politikai szövegíró, stb. A lényeg azok a képességek, amiket elsajátít 3 vagy 5 év alatt, és amik majd képessé teszik analitikus gondolkodásra, problémamegoldásra vagy éppen szövegelemzésre.
    Állítom, hogy egy jó tanár, aki képes rendszeresen kordában tartani 30-35 kamaszt és közben hatékonyan megszervezni a tanítás- tanulás folyamatát, aki képes tervezni, értékelni, bátorítani és fegyelmet tartani (pofonok és intők nélkül), aki képes szót érteni a szülőkkel, kollégákkal és a szakmával, na az máshol sem fog alul maradni. Csak hát hol lehet megszerezni azt az önbizalmat, amivel valaki kimerészkedi az iskolából arra a bizonyos mítikus munkaerőpiacra?
    Miért nem fontos még ma sem az egyén, a személyiség? „Az ember a legfőbb érték” éppen olyan üres szólam, mint volt a Tűz van babám! idején (ha van még valaki, aki emlékszik erre a filmre).
    Miért asszisztálnak csöndben szakemberek olyan komoly tandíjas posztgraduális képzésekhez, ahol az oktatók nyíltan rasszisták, régi jegyzeteket szajkóznak, és garantáltan semmi relevánsat nem tanítanak?
    Bocsánat, tisztelet a kivételnek. De az embernek állandóan az az érzése támad, hogy itt mindenki asszisztál valami középszerűhöz, valami értelmetlenhez egyszerűen azért, mert túl akarja élni. Diplomát akar, nyugalmat akar, leginkább nem akar konfrontálódni sem diákként, sem szülőként, sem semmiként.
    Az iskolában a szülő nem mer szólni, mert majd a gyerekén verik le, az egyetemen nem szól a diák, mert ha a többinek jó, majd ő is túléli valahogy, nem szól a BKV járatain vagy a MÁV lekoszlott állomásain, hiszen nem azok a szerencsétlen alkalmazottak tehetnek az ésszerűtlenségekről, a koszról, a kényelmetlenségekről.
    Csak éppen azt nem érzékeljük, amikor átcsúszunk egyfajta apátiába, érzéketlenségbe, ahol már nem érzékeljük a határt a mi saját felelősségünk és a többieké között.
    Igen, én is sokszor érzem a fáradtságot, hogy miért már megint nekem kell szólnom, reklamálnom, kiállnom. Pici dolgok azok, amikben én képes vagyok szólni vagy tenni. De a sok kicsi összeadódik, és a példám másokat is felbátorít. Az én kicsi felháborodásaim másokat is inspirálnak. Pl. a körülöttem lévő fiatalokat, a gyerekeimet, a kollégáimat, a környezetemet általában.
    Emlékszik még valaki Bálint György Intelmek kezdő felháborodókhoz c. írására? Érdemes lenne újból elővenni: "A felháborodás – a mai társadalomban – a szellemi ember létének legmagasabb rendű kifejezése. Felháborodni nem személyes sérelmekért, elvi alapon: ez az entellektüel végső és legintenzívebb teljesítménye…"(1936).

  4. Szekszárdi Juli szerint:

    Kedves Rita! Neked teljesen igazad van: a kétségbeesés sehová sem vezet. Engem nagyon erősen foglalkoztat a kérdés, hogy milyen határig mentenek fel bennünket a nehéz körülmények. Tehát a pedagógust az egzisztenciális kiszolgáltatottság, az oktatásirányítás átgondolatlan kapkodása, a média felületes, szenzációéhes és pedagógusellenes megnyilvánulásai, a tanulókat a felnőttek talajvesztése, az értékek átrendeződése, a fenntartókat a pénzhiány stb. Ami az oly gyakran elmarasztalt tanárképzést érinti, ott személyesen is volt alkalmam megélni, hogy a legkorszerűbb és szakmaileg országszerte elismert törekvéseket (éppen a jövendő tanárok pályaszocializációját illetően) képes ellehetetleníteni a helyi hatalmi harc, a vezetés szűklátókörűsége, koncepciótlansága. Igazad van, hasonló példákat nyilvánvalóan szinte mindenki hozhat a saját területéről. És akkor nincs is mit csodálkozni azon, hogy éppen a legjobbak, a legfelkészültebbek és legelhivatottabbak kedvetlenednek el, égnek ki, menekülnek a pályáról (persze, ha van hová…). Egymástól elszigetelve erőtlenek vagyunk, de ha összegezzük az erőinket, közösen mérjük fel a helyzetet, még lehet esélyünk arra, hogy változtassunk. Lehet, hogy a civil szférában vannak még lehetőségek, éppen most ajánlott szövetséget Neumann Eszter. Nézzétek meg a http://civil.magyarorszagholnap.hu honlapot Ti is!

  5. Szávai István szerint:

    Én azt azért vitatnám, hogy "A felháborodás – a mai társadalomban – a szellemi ember létének legmagasabb rendű kifejezése."-de hagyjuk a részletkérdéseket. Valóban felháborító dolgok történnek, amiket szakmai kritikának kell alávetnünk, tiltakoznunk.

    Egy másik részletkérdést viszont nem hagynék.

    "…miért nincs nekünk még ma sem olyan tanárképzésünk, ami képessé tenné a tanárokat arra, hogy adott esetben máshol is kamatoztatni tudják képességeiket?
    Miért nem tartják fontosnak a tanárképző intézmények, hogy piacképes tudást, hasznosítható készségeket fejlesszenek az intézményeikben (amúgy az adófizetők pénzéből)?"

    Ebbe egyrészt bele van rejtve, hogy a pedagógus mester szaktudása nem piacképes tudás, ami többnyire persze így van, hisz az iskolák többségét nem a kereslet-kínálat törvényei működtetik, az ott megnyilvánuló pedagógus tudások nem jelentenek egyúttal belső szakmai rangsort, másrészt persze erre valószínűleg nem azzal kell reagálni, hogy ezt elismerve, megtartva, piacképesebb tudást adunk a tanárjelöltek kezébe.

    Ugyanakkor valóban fontos lenne, hogy a tanárok, akik a szaktanárságon túl, tehát, hogy meg tudják tanítani a jó úszsátechnikától a logikai műveleteken át a … szóval tudnak ismereteket közölni, képességeket fejleszteni, nos ezen túl pedagógusok is ( pl. osztályfőnökök), akikről süt, hogy otthon vannak az életben, képesek boldogulni az iskolán kívüli világban, eligazodnak egy raktárkezelés rejtelmeiben, stb.

    Nem túl meggyőző egy olyan tanár, akiről az süt, hogy rá kizárólag a számokkal való műveletekben lehet számítani. (Ami nem zárja ki, hogy esetleg fakultációkat vezessenek számokhoz jól értő, de nem pedagógus végzettségű emberek.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.09.21.
Gyarmathy Éva: Bizonytalanságban hagyott oktatási rendszer
yerekek, diákok, pedagógusok, oktatók és szülők kapkodják a fejüket, hogy mi folyik itt, hogyan lehetne megoldani a megoldhatatlan feladványt, amit az oktatásirányítás rárótt minden ré...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.21.
Távoktatásra állnak át a felsőoktatási intézmények Prágában
Szombaton 2046 új koronavírus-fertőzést mutattak ki a laboratóriumok Csehországban, ami a járvány kezdete óta az eddig legmagasabb hétvégi napi szám - derült ki az egészségügyi miniszt...
(Forrás: népszava)
--
2020.09.21.
Kásler: Ösztöl a hetedikes fiúk is megkaphatják a HPV elleni oltást
Kásler a hétfői sajtótájékoztatóján azt is elmondta, az oltás – mint a lányok esetében is – önkéntes és ingyenes, a védőoltást a szülői beleegyező nyilatkozat után az iskolákban...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.21.
Eltűnő gyerekek, széthajszolt szülők, magukra hagyott tanárok = Siker ??? – válasz a digitális oktatásról szóló cikkünk reflexióira. SZERZŐ: Setényi János, Szepesi Balázs
Ekkora felháborodást Összkép cikk talán még nem váltott ki. Hogyan lehetett siker a karanténiskola, mikor sok tanár és szülő szétdolgozta magát, rengeteg gyerek ki- vagy lemaradt? Ezzel...
(Forrás: összkép.hu)
--
2020.09.20.
L. Ritók Nóra: Ami beleég az emberbe
Ezek a történetek nem múlnak. És mindig jönnek újabbak. Küzdünk, harcolunk, végre az egyik helyen már nem jellemzők, de akkor felbukkan egy másik faluban. Vagy egy odaköltöző családban...
(Forrás: hvg.hu/a nyomor széle )
--
2020.09.19.
Az alsósok szülei is bemehetnek gyerekükkel a lázmérésre
Az érdekképviselet vezetője megkésettnek látja a hőmérőzést. A Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) elnöke, Szabó Zsuzsa nemrég azt nyilatkozta lapunknak, nemhogy iskolaorvosokból, még...
(Forrás: Népszava)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep