Sławomir Mrożek: Az elefánt

… Július 22-e alkalmából értesítették az állatkertet, hogy az elefánt-kiutalás ügye végleges elintézést nyert. Az állatkert lelkes, odaadó dolgozói nagyon megörültek a hírnek. Annál nagyobb volt a csodálkozásuk, mikor megtudták, hogy az igazgató beadványt küldött Varsóba, melyben lemondott a kiutalt elefántról; ehelyett javaslatot terjesztett elő egy elefánt gazdaságos házi előállítására. “Én magam s üzemünk valamennyi dolgozója – írta – tisztában vagyunk azzal, hogy egy elefánt hatalmas teher a lengyel bányászok és kohászok vállán. Az önköltség csökkentése érdekében javaslatot teszek a vonatkozó iratban szereplő elefánt saját gyártmányú elefánttal való helyettesítésére. Az elefántot gumiból készítjük el, megfelelő nagyságban, megtöltjük levegővel s odaállítjuk a rács mögé. Szakszerű festéssel elérhetjük, hogy semmiben se különbözzék az igazitól, még közelebbi szemügyrevétel esetén sem. Ne feledjük, hogy az elefánt nehézkes állat, nem futkároz, nem ugrándozik s nem is hempereg. A kerítésen feliratot helyezünk el, mely közli, hogy ez egy különösen nehéz elefánt. Az ily módon megtakarított pénzt egy lökhajtásos repülőgép építésére vagy néhány műemlék templom konzerválására fordíthatjuk. Kéretik tekintetbe venni, hogy a kezdeményezés és a tervezet kidolgozása egyaránt az én szerény hozzájárulásom közös munkánkhoz és harcunkhoz. Maradok alázatos hívük…” – és az aláírás.

A beadvány nyilván egy lélektelen hivatalnok kezébe jutott, aki bürokratikusan fogta fel kötelességét és nem hatolt bele a dolgok lényegébe, csupán az önköltségcsökkenés irányvonalát tartotta szem előtt – ezért elfogadta a tervet. Az állatkert igazgatója, alighogy megkapta az engedélyt, hatalmas gumiburkot csináltatott, amit azután meg akart tölteni levegővel. Két altisztet bízott meg e feladattal: a két ellenkező végénél fogva kellett fölfújniuk a burkot. A munkát éjszaka kellett elvégezni, hogy titokban maradjon; a város lakói úgy tudták, hogy igazi elefánt érkezett, s látni akarták. S azért is sürgős volt az igazgatónak, mert prémiumot remélt, ha siker koronázza ötletét. Az altisztek bezárkóztak a szerszámszínbe, s megkezdődött a felfújás. Kétórai megfeszített munka után megállapították, hogy a szürke gumihuzat alig emelkedett fel a földről; a gumószerű, lapos alakzat semmiképp sem hasonlított elefántra. Egyre jobban benn jártak az éjben, elcsitult minden emberi hang, csak a sakál üvöltése hallatszott az állatkertből. A két altiszt elfáradva megállt egy kicsit, csak arra ügyeltek, hogy a befújt levegő ki ne szivárogjon az elefántburokból. Idősebb emberek voltak, nem szokták meg az efféle munkát.

– Ha így megy tovább, csak reggelre fejezzük be – mondta egyikük. – Mit mondok a feleségemnek, ha hazamegyek? Csak nem hiszi el nekem, hogy elefántot fújtam egész éjszaka?

– Csakugyan – helyeselt a másik. – Ritkán fúj az ember elefántot. S ez mind azért van, mert az igazgatónk baloldali elhajló.

További fél óra múlva megint elfáradtak. Az elefánt törzse megnövekedett, de még távolról sem telt ki a formája.

– Egyre nehezebben megy – állapította meg az első.

– Úgy bizony – bólintott a másik. – Keserves dolog. Pihenjünk egy kicsit.

Ahogy ott pihentek, egyikük észrevett a falon egy gázcsapot. Eszébe ötlött: gázt is tölthetnének az elefántba levegő helyett! Közölte ötletét a kollégájával. Elhatározták, hogy kipróbálják. Ráhúzták az elefánt farkát a gázcsapra, s ím, örömmel látták, hogy néhány pillanat múlva ott állt az elefánt a szín közepén életnagyságban. Olyan volt, mint az igazi: tagbaszakadt törzs, oszlopszerű lábak, nagy fülek, no és az elmaradhatatlan ormány. Az igazgató, minthogy nem kellett semmire tekintettel lennie, s fűtötte a becsvágy, hogy minél nagyobb elefántja legyen, hatalmas modellt készíttetett.

– Pompás – jelentette ki a gázcsapmegoldás felfedezője. – Hazamehetünk…

A helybeli iskola növendékei voltak az első látogatók aznap. A tanáruk hozta ki őket az állatkertbe, hogy szemléltető előadást tartson az elefántról. A csoport megállt a ketrec előtt, s ő magyarázni kezdett:

– Az elefánt növényevő állat. Ormányával kitépi a fiatal fákat, s lerágja róluk a leveleket.

A fiúk mind az elefánt köré gyűltek, s áhítattal nézték. Várták, mikor tép ki egy fácskát, ő azonban mozdulatlanul állott a kerítés mögött.

– Az elefánt a ma már kiveszett mamutfajták egyenes utóda. Ezért nem csoda, hogy a legnagyobb szárazföldi állatok egyike.

A szorgalmasabb nebulók buzgón jegyeztek.

– Csupán a bálna nehezebb az elefántnál, az azonban a tengerben él. Ezért bátran mondhatjuk, hogy az elefánt az őserdő királya.

Könnyű szél lebbent át a kerten.

– Egy felnőtt elefánt súlya négy és hatezer kiló közt mozog.

Ekkor az elefánt megrázkódott, s felemelkedett a levegőbe. Néhány pillanatig közvetlenül a föld felszíne fölött ringott, de a szél csakhamar felkapta a magasba, s hatalmas alakját kirajzolta a kék égre. Még egy pillanat – s egyre magasabbra lebbenve, négy szétvetett lábának tappantyú-korongját, gömbölyű pocakját és ormánya hegyét fordította az alant bámészkodók felé. Aztán vízszintesen fújta a szél tovább; elvitorlázott a kerítés fölött, majd eltűnt a fák koronája mögött a magasban. A majmok elképedve néztek utána. A közeli füvészkertben akadtak rá végül. Estében egy kaktuszra huppant, és szétpukkant. Azok a diákok pedig, akik ott voltak akkor az állatkertben, nem törődtek többé a tanulással; fittyet hánytak a tudománynak, s huligánok lettek. Állítólag vodkát vedelnek, s ablaküvegeket vernek be. S egyáltalán nem hisznek az elefántban.