Falanszter

ÁDÁM
Mondd, mi hát az eszme,
Mely egy ily népbe egységet lehel,
Mely, mint közös cél, lelkesítni tud?

TUDÓS
Ez eszme nálunk a megélhetés.
Midőn az ember földén megjelent,
Jól béruházott éléskamra volt az:
Csak a kezét kellett kinyújtani,
Hogy készen szedje mindazt, ami kell.
Költött tehát meggondolatlanul,
Mint a sajtféreg, s édes mámorában
Ráért regényes hipotézisekben
Keresni ingert és költészetet.
De már nekünk, a legvégső falatnál,
Fukarkodnunk kell, általlátva rég,
Hogy elfogy a sajt, és éhen veszünk.
Négy ezredév után a nap kihűl,
Növényeket nem szül többé a föld;
Ez a négy ezredév hát a mienk,
Hogy a napot pótolni megtanuljuk.
Elég idő tudásunknak, hiszem.
Fűtőszerűl a víz ajánlkozik,
Ez oxidált legtűztartóbb anyag.
Az organizmus titkai közel-
Állnak ma is már a fölleplezéshez. –
Éppen jó, hogy beszédünk erre vitt,
Majdnem feledtem volna lombikom,
Mert én is épp e tárgyban dolgozom.

LUCIFER
Nagyon vénűl az ember, hogyha már
Lombikhoz tér, midőn organizál. –
De hogyha sikerülne is müved,
Mi szörny lesz az, mi szótlan gondolat,
Szerelmi érzés, melynek tárgya nincs,
Lény, mellyet a természet eltagad,
Melyhez nincs ellentét, nincsen rokon,
Ha nem korlátozandja az egyén.
S honnan veendi ennek jellegét,
Elzárva külhatástól, szenvedéstől,
Egy szűk üvegben kelve öntudatra?

TUDÓS
Nézd, nézd, hogyan forr, nézd, miként ragyog,
Itt-ott tünékeny alakok mozognak,
Ezen meleg, e jól elzárt üvegben,
A vegyrokonság és ellenhatás
Mind összevág, és kényszerülve lesz
Engedni az anyag kivánatomnak.

LUCIFER
Bámullak, túdós! még csak azt nem értem,
Tudnád-e tenni, hogy, mi most rokon,
Ne vonja egymást, és ne lökje el
Az ellentét.

TUDÓS
Minő badar beszéd;
Örök törvénye ez az anyagoknak.

LUCIFER
Ah, értem, mondd csak el, min alapul?

TUDÓS
Min alapul? törvény, mert úgy vagyon,
Mutatja nékünk a tapasztalás.

LUCIFER
A természet fűtője vagy tehát csak,
A többit ő magában végezi. –

TUDÓS
De én szabom korlátit az üveggel,
S kivonszolom a rejtélyes homályból.

LUCIFER
Nem látok eddig még életjelet.

TUDÓS
El nem maradhat. Én, ki úgy kilestem
Az organizmus minden titkait,
Ki százszor boncolám az életet –

ÁDÁM
Hullát fogál fel csak mindannyiszor.
A tudomány sántán követi csak
A meglevő ifjú tapasztalást,
S miként bérenc költője a királynak,
Kész kommentálni a nagy tetteket,
De megjósolni hívatása nincs. –

TUDÓS
Mit gúnyolódtok, nem látjátok-é,
Egy szikra kell csak, és életre jő? –

ÁDÁM
De azt a szikrát, azt honnan veszed?

TUDÓS
Csak egy lépés az, ami hátra van.

ÁDÁM
De ezt az egy lépést ki nem tevé:
Az nem tett semmit, nem tud semmit is.
A többi mind künn volt az udvaron,
A legszentebbe épp ez egy vezetne. –
Óh, lesz-e, aki egykor megteszi? –

(Ezalatt a lombik felett lebegő füst sűrűdni kezd s dörög.)

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA (a füstből)
Nem lesz soha. – Ez a lombik nekem
Nagyon szűk és nagyon tág. –