Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2008. március 19. szerda, 5:45

Tudósítás a maszlagból

Egy pedagógiai szakmunkás kétségei

Zsolnai Noémi

A múlt században kezdtem tanítani, világmegváltó tervekkel. Többnyire persze nem jön
össze, de egyszer-egyszer… A minap például részletet olvastam fel az osztályomban
(most harmadikosok) Arany János költeményéből, a Rege a csodaszarvasról-ból. Amikor
abbahagytam, néma csönd borult a teremre, végül az egyik kisfiú – egy kis csupa tűz,
csupa vibrálás legényke – megszólalt: Ez olyan szép volt! Olvasd fel még egyszer!

Azt gondoltam, sokkal könnyebb lesz… Írok egy-két sort, aztán kitörlöm, majd újra írom, újra törlöm… Az izgalmas, megoldásra váró szakmai kérdések sora kimeríthetetlen. A közoktatás, a pedagógusok helyzete szintén ok a párbeszédre. Csak valahogy mégis furcsán érzem magam. Tárgyilagosnak, józannak kellene lenni, de nem tudok. A csudába… valahogy megalázottnak érzem magam, a százezrekkel együtt, akik a közoktatásban létezünk. Jó, én megérdemlem, magam választottam, de mi a helyzet a gyerekekkel és a szüleikkel, akiknek adott helyzetben nincs választási lehetőségük? Vagy éppen van, de alapos mérlegelés után ők is úgy döntöttek, hogy például nem utaztatják gyerekeiket nap mint nap? Persze, ha úgy látná a szülő, hogy az iskola tönkreteszi a gyerekét, biztosan inkább az utazás mellett döntene, aki tehetné…

Kedves Petra! Először magam sem értettem, miért éreztem annyira bántónak szavaidat: „Valójában magára hagytuk a szánalmasan zötyögő, fapados közoktatást.” Hiszen én magam is szidom a rendszert – vagy épp a rendszertelenséget – eleget. Én is berzenkedem, megbotránkozom eseteken, gyakran tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érzem magam.

Ugyanakkor szeretek reggelente belépni az iskola kapuján. Szeretem üdvözölni a kollégáimat, a tanítványaimat, a szüleiket. Jó érzés, hogy olyan gyerekek is rám köszönnek, akiket nem tanítok, különösen akkor, ha kisebb afférba keveredtünk előző nap a tanterem funkcionális használatának kapcsán…

Arra gondolok, hogy ezek a gyerekek itt és most részesei ennek a bizonyos, szánalmas közoktatásnak. Ezáltal ugye, ők maguk is szánni valók lennének. Csakhogy ennél semmi nem megalázóbb. Szánalmasnak, szerencsétlennek lenni… Azt érezni, hogy mi valami olyanban vagyunk benne nyakig, amitől neked minden porcikád berzenkedik. Mondod mindezt kívülről. Bár igaz, sűrű mea culpa-k kíséretében. És hát igen, ez van a médiában is, hiszen valóban ez a hír, hogy hol milyen visszaéléseket követtek el pedagógusok. Ki kapná fel a fejét egy olyan hírre, hogy XY iskolában rendben mennek a dolgok, a gyerekek általában jól érzik magukat, a tanáraik pedig igyekeznek, amennyire tehetségükből, erejükből futja.

Tényleg megdöbbentő eseteket sorol Kádár Judit egyik hozzászólásában, csak ne felejtsük el, hozzá eleve a problémás gyerekek kerülnek, vagyis a „merítés” eredménye félrevezető lehet, veszélyes ebből az egész magyar közoktatás minőségére érvényes következtetéseket levonni.

Tényleg annyira tragikus a közoktatás helyzete? Tényleg annyira használhatatlan a munkánk? Egészen egyetemi szintig? Tényleg csak a külföldi egyetemeken lehet valami használható tudásra szert tenni? Akkor miért kell sírnunk a külföldre vándorló értelmiségünk miatt? (Most azokra gondolok, akik szakképesítésüknek megfelelő állásban helyezkednek el külföldön.) Egyik nap azt hallom a hírekben, hogy orvos- és mérnökhiány van, mert az orvosaink és mérnökeink külföldre mennek dolgozni, másik nap meg azt, hogy a mindenféle felmérések azt mutatják, mennyire használhatatlan a tudás, amit a gyerekeink fejébe gyömöszölünk. Biztos, hogy ezek a mérések (PISA-felmérés, kompetenciamérések) reális képet mutatnak? Csak mellesleg jegyzem meg, hogy például egy buszmenetrenden tájékozódni nem feltétlenül iskolai feladatnak kellene lennie. Szerintem ez olyan ismeret, amit a gyerekeknek családon belül kellene megszerezni. És itt most megint nem azt mondtam, hogy ne kapcsoljuk gyakorlati ismeretekhez a tanult elméletet, csak azt mondtam, hogy ne mindenáron, és nem minden az iskola felelőssége. Ilyen tekintetben néha kicsit szereptévesztésben vagyunk.

Persze tudom én, hogy lehetne jobban csinálni… Kedves kollégák, ne gondoljátok, hogy esténként elégedetten dőlök hátra a fotelben… Ami a legnagyobb bajom a hivatásommal kapcsolatban, az éppen az, hogy soha nem lehetek készen. Hogy mindig adódik egy újabb feladat, amit meg lehetne még jobban csinálni, hogy mindig hallok valamiről, amit meg kellene nézni a gyerekekkel, vagy kipróbálni az órán, vagy utánaolvasni egy új módszernek. Azt is belátom, hogy nem vagyok mindig saját teljesítőképességem csúcsán. Van, hogy jobban megy, van hogy kevésbé. Néha fellángol az ember, aztán letörik, vagy egyszerűen csak nem bírja szuflával… mert igen, ráadásul nő vagyok. Az iskolai munkám mellett rám hárul a családom dolgainak intézése is, mint ahogy valóban sok ezer pedagógus társamra is. Kedves Géza, ugye észre sem vetted, hogy diszkrimináltál, amikor azt írtad: „ők egyszerűen pedagógiai asszisztensek. Nekik nincs álláspontjuk, nem is volt tervezve, nem is volt megengedve, hogy legyen, ők egyszerűen alkalmazottak. Elvégzik, amit rájuk bíznak. … Nincs bennük kíváncsiság, nem érdekli őket jobban az oktatásügy, mint az esti tévéműsor. (Noha még az is lehet, de ez sosem fog kiderülni, hogy otthon, a konyhaasztal mellett azért pontosan tudják, mi történik, és minek kellene történnie.)”

Hát, sajnos pontosan nem tudom, hogy minek kellene történnie – bár tudnám –, de szégyenkezve vallom be, tényleg a konyhaasztal mellett, sőt, továbbmegyek, teregetés, mosogatás és takarítás közben is a közoktatás válságán töröm a fejem. No persze nem mindig, de elég gyakran.
Tudom ám, hogy nem úgy gondoltad, csak sarkítok, mit csináljak, az is bántja az önérzetemet, amikor a szakma elnőiesedéséről hallok. Hát a családokban nem a nők azok, akik zömmel kezükben tartják a család ügyeit, a gyerekek nevelését? Miért gondoljuk, hogy ami a családban helyénvaló, az az iskolában káros? Jó, az ideális az arányosság lenne itt is, a szimmetria, mint annyi másban.

És akkor át is térhetünk a pálya vonzerejére.

Én nem panaszkodhatom, egy Buda-környéki iskolában, nagyon jó körülmények között dolgozom, frissen felújított épületben. Az önkormányzat és a képviselő-testület ereje szerint igyekszik támogatni az iskolát, az itt dolgozó pedagógusokat. De hát a fizetés annyi, amennyi, alkalmazottak vagyunk, mi több, közalkalmazottak. Összehasonlítva a gazdasági szférával, azonos szintű végzettséggel körülbelül az ötödét keresi egy pedagógus egy banki alkalmazottnak vagy harmadát bármely más gazdasági ágazatban dolgozónak. Olvashattunk az Olvasónaplóban és a hozzászólások között arról, hogy a pedagógusképzésnek piacképes pedagógusokat kellene képezni, akik a gazdasági szférában is megállják a helyüket. Értem én, mire gondolt a hozzászóló, olvashattunk iskolaszövetkezeti kísérletekről, amikor a gyerekek gazdasági vállalkozást alapítva üzemeltették, mondjuk, az iskolai büfét vagy a kertészetet, jól alátámasztva ezzel a kompetenciaalapú képzést. (Bár akkoriban még nem volt ilyen flancos neve, akkor még azt mondták, csak simán: „az életre nevelünk”.)

Hát, sajnos tény, hogy akik valóban jó üzleti képességekkel rendelkeznek, többnyire nem maradnak a pályán, vagy ha igen, kevés idejük marad a tanításra. Főként, ha férfi az illető, akinek a közfelfogás és gyakorlat szerint el kellene tartania a családját. Én, magam is szülő lévén, nem török pálcát felettük. A gyerekeimnek is természetes igényük, hogy nyitva álljanak előttük azok a lehetőségek, amik a barátaik, osztálytársaik számára evidensek. (Általában mind pénzbe kerül.)

Meggyőződésem, hogy ha az oktatáspolitikusok valóban meg szeretnék reformálni a közoktatást, első lépésben versenyképes jövedelmet kellene biztosítani. Azonnal megállna a kontraszelekció. És félreértés ne essék, nem csak az anyagi elismerés miatt, ez ugyanis feltételezi az erkölcsi elismerést is. Hiszen a fogyasztói társadalom alaptézise: aki tehetséges, jól keres. Nem véletlen a pedagógusok össztársadalmi lesajnálása, sokak meggyőződése – ahogy a vitánkból kiderül, szakmán belül is –, hogy csak a tehetségtelenek, a második vonalbeliek maradnak a pályán.

Itt az ideje, hogy megköszönjem Csirmaz Mátyásnak és Achs Károlynak ez ügyben írt véleményét. Vagyis nem szó szerinti idézéssel: a tanárok zöme a nehéz körülmények ellenére is igyekszik megfelelni hivatásunk elvárásainak. Na jó, Szávainak is igaza van, talán nem mindenki körömszakadtáig, de a tisztes helytállás mindenképpen helyénvaló.

Tudjátok, az a baj, hogy az ember annyit hallja, hogy mennyire másodrendű és tehetségtelen, hogy végül maga is elhiszi. Különösen egy tanító… Nemegyszer hallottam szülőktől, hogy az nem kunszt, százig a hülye is tud számolni. Magam is beleestem ebbe a csapdába. Az ember, bejárva nap mint nap az iskolába, maga is kisiskolásnak érzi magát. Második gyermekem születése, a gyed lejárta után úgy gondoltam, itt az ideje, hogy én is megmutassam… Egy pénzügyi cégnél helyezkedtem el, körülbelül három hónapra volt szükségem, hogy a rendszer működését megtanuljam, alkalmazzam. Felelősségteljes feladatkörbe kerültem, százmilliós nagyságrendű összegeket rakosgattam ide-oda. Eleinte nagy kihívás volt, rettenetesen büszke voltam, hogy na lám, ezt is tudom, én is milyen értékes ember vagyok! Néhány hónap elteltével kezdtem rettentően unni a dolgot. A kollégáimnak arról meséltem, milyen hihetetlenül izgalmas egy matekórát megtervezni. Hogy mindenre odafigyeljen az ember. A gyerekek képességeire, a feladatok egymásra épülésére, az új ismeretek előkészítésére vagy éppen egy nehéz feladattípus megértetésére… és akkor az osztálykirándulás szervezéséről még nem is beszéltem…

Visszajöttem tanítani, és a régi iskolámban szeretettel fogadtak régi kollégáim és főnökeim. Pedig nem voltam könnyű ember, nem nagyon múlt el értekezlet jobbító szándékú hozzászólásaim nélkül. Nem mondom, hogy mindig szerettek érte.

Hát igen, akkoriban még én is azt gondoltam, hogy minden újdonságra azonnal kapni kell, hogy a régi módszerek elavultak. Belátom, hogy a korom teszi, de már én is árnyaltabban látom a módszertani kérdéseket. Itt van mindjárt az a fránya, sokat szidott frontális osztálymunka. Mit csináljak, szeretem. Mondom ezt azután, hogy éveken keresztül szinte csak csoportmunkában dolgoztam a gyerekekkel. Valahogy akkor nem voltak olyan nagy katarzisok, nem voltak együtt lélegzések, közös aha-élmények, jó kis beszélgetések. Persze nem kizárólagosságról van szó. Nem felejtettem el a csoportmunkát és alkalmazom is, csak olyankor, amikor didaktikailag indokoltnak látom.

Azért ne gondoljátok, kedves kollégák, hogy rózsaszínű álomkabátban járok tanítani. Az adminisztráció megsokszorozódása, a nem kellőképpen végiggondolt, a szakmában nem egyeztetett ad-hoc jellegű rendeletek épp annyira nehezítik a munkánkat, gyakran kedvünket is szegik, mint bárki másnak az országban, bár meg kell jegyeznem, hogy a település és azon belül az iskola, ahol élek és dolgozom, nagyon szerencsés helyzetben van az országos átlaghoz képest, különösen a kistelepülések létbizonytalansággal küzdő iskoláival összehasonlítva.

Hát, most úgy jártam, mint meccsnézés közben. Valahogy mindig a vesztes félnek kezdek el szurkolni. Pedig valójában az integrációval kapcsolatos dilemmáimról szerettem volna írni, meg a „felülről” jövő reformelképzelésekkel kapcsolatban felvetődő kérdéseimről…

Meg a nevelési tanácsadók és pedagógusok együttműködéséről…

Talán lesz legközelebb, ha nem gondoljátok, hogy nagyon eretnek vagy anti-reformer vagyok :-).

Zsolnai Noémi

29 üzenet

  1. Szekszárdi Juli szerint:

    Kedves Noémi!

    Muszáj reflektálnom a Zarándokénekre (Emlegethetnénk Sánta Ferenc Sokan voltunk című novelláját is.) Mint a 65. évét taposó ember állítom, hogy bizonyos életkoron túl az ember nem feltétlenül alkalmas már arra, hogy egy középiskolában boldoguljon még abban az esetben sem, ha csupa mintadiákkal hozza össze a sors. Nem elég rugalmas, nem elég dinamikus, szóval elhasználódik az évek során. Ez még nem jelenti azt, hogy nem kell tisztelni az időseket, öregeket, véneket és aggastyánokat.

    Mint azóta megtudtam, az iskola, ahol a rémtörténet lejátszódott a főváros egyik leghátrányosabb helyzetű intézménye, nem is középiskola, és félő, hogy szegény idős kolléga azért tanított ott, mert nem kaptak más embert erre a helyre. Tehát a gond komplexebb, mint gondolnánk.

    Örülök, hogy "vizus", illetve Szávai Pista idemásolta a hozzászólását, mert ő végre legalább a valóságos (tényleg elborzasztó) látványt próbálja elemezni.

    Ez a média kitermelte botránykeltés végülis elérte a kívánt hatást: mindenki erről beszél, még mi is.

  2. Kedves István!
    Ugye, ezt te sem gondolod komolyan? Nem mentheti semmilyen sivárság, üres terem, frontális vagy semmilyen munka az ilyen fajta cselekedetet! Természetesen igazad van abban, hogy "jobban" kellene oktatni, bár nem ítélhtjük meg ezt sem: például egy számonkérő óra esetén megfeleltek volna a körülmények.
    Azt hiszem, hogy itt inkább az erkölcsi gátak nemléte vezetett ehhez a problémához és ez figyelhető meg a többi esetben is. Ebből a szempontból szinte teljesen mindegy, hogy milyen a pedagógus, milyenek a körülmények: vannak dolgok, amiket egész egyszerűen nem tehetünk meg! Erre vagy nevelődik kisgyermekkorától az ember családban, iskolában, egyéb közösségekben vagy nem. Én úgy látom, hogy ma inkább nem.
    Ebben van a mai magyar társadalomnak óriási hiánya. Csa néhány jelenség ennek igazolására:
    környezetrombolás, erőszak, bűnözés, általános közlekedési morál stb. Én nem hiszem, hogy a "kor" teszi, hogy törvényszerű, hogy így kell lennie. Nem fogadom el, harcolok ellene, mert másképpen nem lehet élni.

  3. Szávai szerint:

    Kedves Károly!

    Ezt te sem gondolhatod komolyan:

    "az erkölcsi gátak nemléte vezetett ehhez a problémához és ez figyelhető meg a többi esetben is. Ebből a szempontból szinte teljesen mindegy, hogy milyen a pedagógus, milyenek a körülmények"

    Én nem mentegetem a gyereket, hanem vizsgálom a helyzetet.

    Noémi! Valahol írtam itt extrém példákat, természetesen elképzelhető, hogy az idős kolléga olyan valóban.. és mindent.. és… mindazáltal egyrészt fenntartom, amit írtam, másrészt Júlia megjegyzését is teljesen korrektnek érzem.

  4. Szávai szerint:

    Kedves másik Károly. Achs!

    Sajnálom, hogy belőlem nem nézted ki eddig a kételkedést. Pedig, hát ismerned kellene. Egy ilyen tanárverés üres teremben után elsőre nyilván az jön ki a falun felnőtt fiúból, belőlem, hogy A a rohadt k… égbe, hogy b… stb. hát persze hogy folyóba lőni mindenkit, aki…
    És másodjára rögtön, hogy nehogy már csatlakozzak azokhoz a nyálas ilyenolyanokhoz, akik mentegetni kezdik a gyereket, vagy épp ráhárítják a teljes felelősséget, és csak harmadjára jutok odáig, hogy akkor gondoljuk csak végig. És mindez végbement már számtalan didaktikai problán is, ha nem is ilyen erősen. és hogy amikor az utcán nincs idő gondolkodni, mert mellettem dobál épp petárdát a buszmegállóban valami suhanccsoport, és még nekik áll feljebb, bizony ggallért ragadok, és hátrahúzom a kezem a jobbegyeneshez, nem is tudom milyen őrangyalomnak köszönhetem hogy még egyszer sem fejeztem be ütéssel a mozdulatot.( Amúgy tudom, egészséges hím vagyok, a meghunyászkodó testtartás, mimika leszereli az agressziómat.)

    Szóval lehet, hogy néhány szövegem valami magasabb pedagógiai szférákban lebegő idealistát sejtet, ezt írói silányságomnak tudom be.

    Mondjuk az igaz, hogy halogatni a következő tanévre – ez elég idegen tőlem.

  5. Peer Kriszti szerint:

    Kedves Kollégák,

    Jelezni szeretném, a pedagógusok elleni erőszakkal kapcsolatban az interjú a Duna TV riporterével megtörtént… 30 percem volt arra, hogy véleményemet és mondandómat összefoglaljam és a kissé szenzációhajhász kérdésekre válaszoljak. Ebből mindössze 40 másodpercet vágnak össze a műsorba. Bár nehezen megy, de félre téve az előítéleteimet a médiával kapcsolatban, bízom a legkevésbé torz megjelenésben.

    A műsor március 30-án, 18:00 órai kezdettel a Duna TV-n lesz látható (Híróra).

  6. Kitti szerint:

    Perr Krisztihez!
    Gyermekkori barátnőm panaszát hallgattam végig február 15.- előtt, amikor is a magánvállalkozók részére kötelező határidő az adóbevallás. Barátnőmet, mint bőszókincsű, dekoratív kiállású , szakmailag ilismert hölgyet kérte fel az egyik tv interjúra. Barátnőm fölkészült, harminc perc felvételt ígértek számára. Időpontegyeztetés, sminkes stb. A tényleges műsor a következtő volt.Műsor előtt másfél órát várakoztatták, a végén reklám alatt gyorsan, kacsintásra el kellett hagynia a porondot, senki meg sem köszönte. A riporter föltette a kérdésben rejlő válaszokat, majd párszavas kliséket vágott a barátnőm elmondandójából. A műsort barátnőm otthon végignézte, majd fölhívta a tv-t és közölte, hogy szakmaiatlan, etikátlan és gyalázatos amit vele műveltek. Lehet, hogy ezt bármikor, bárhol, bárki, bárkivel, bármilyen céllal, motiválólag megcsinálhatja? Ugye nem???!!!! Gondolkozzunk!!!

  7. Zsolnai Noémi szerint:

    Kedves Kollégák!

    Először is újból bocsánatot kell kérnem, amiért feldobtam a labdát, majd eltűntem. Tegnap délután végképp összeomlott az internetes rendszerem, most szembesültem csak vele, milyen vihart kavartam hozzászólásommal. Sajnos vissza nem vonhatom, mert a véleményem nem változott, keményfejű vagyok, mint ti mind. (Kedves Júlia, Ön ez alól kivétel, egészen biztos vagyok benne, hogy Önnel egy rövid beszélgetés elég volna álláspontjaink közelítéséhez legalábbis.) De tudom, hogy mind ugyanazért heveskedtek ( bocs, már megint kivétel: Szávai, ő higgadt megfontoltsággal veszekszik 🙂 Persze majd ezt is korrigálja, de kit érdekel? :-))
    Szóval a lényeg, hogy annyira örültem ennek a fórumnak, annak, hogy talán sikerül valamennyire egyeztetni álláspontjainkat. Hogy felmerült a lehetősége egy széleskörű szakmai egyeztetésnek. Nagyon nagy veszteség lenne, ha most az indulatok megakasztanák ezt a beszélgetést. Mert mindenki a meggyőződése szerinti legjobbat akarja, és mindenkinél ott az igazság egy szelete. Csak sajnos mindannyian tele vagyunk előítélettel. Mindannyiunk agyába beégtek kulcsszavak – kinek-kinek a maga sorsából, tapasztalataiból -, aminek hallatán elborítja agyunkat a lila köd… Nekem ilyen például – és Kedves Júlia, kérem, ne értse félre, nem Önnel akarok megint kötekedni – a rugalmasság és a dinamizmus. Két nagyon pozitív dolog, de mit tegyek, e szavak hallatán a Szép Új Világ képe rémlik fel előttem, ahol a reklámokból jól ismert, energikus, dinamikus, tökéletes fiatalok élik szép, boldog tökéletes életüket. Selejt persze majd akkor is lesz, de ők frappánsan, rugalmasan meg fogják oldani. Szóval mondom, tudom, hogy ez előítélet, és Júlia hozzászólásában nem is így gondolta, de bennem ilyenkor mégis megszólal a vészcsengő, hogy lássuk a dolgokat árnyaltabban. (Bár előző hozzászólásom alapján véresszájú, falhozkenlekfiam diktátor lennék, vagy mi.)
    Ha már itt tartunk, annyit azért megjegyeznék, hogy nem állt szándékomban ezt a szegény fiút véres agressziónak kitenni. Egyszerűen csak arra gondoltam, a körülötte lévő felnőttek reakciójából éreznie kellene, hogy most túllőtt a célon. Hogy érezze a megdöbbenést, a hátrahőkölést. Ahogy hallom, értelmes, intelligens gyerek. Ha minden tekintetből azt olvassa ki, hogy ez a magatartás minden körülmények között elfogadhatatlan, akkor meg fogja érteni. De ha csak egyszer is megérzi a szavak mögötti felmentést, akkor megvonja a vállát és tovább fogja csinálni.
    16 évesen semmilyen felelőssége nincs? Mindent a körülményekre foghat? Kedves Szávai Pista! Igazad van, a sivár környezet könnyen a lélek elsivárosodásához vezethet. De bár ilyen egyszerű volna! Az én iskolámban azt hiszem, általában nem jellemző a sivár környezet – bár van még tennivalónk, frissen felújított épület lévén vannak még üres falak. De a felújítás előtt is fontosnak tartotta minden kollégám az esztétikus, ingergazdag környezet kialakítását. Mégis sokat küzdünk a gyerekek közötti agresszióval. Felnőttekkel szemben nem jellemző, de szerintem az mindegy. Az agresszió agresszió, akár felnőtttől gyerek felé irányul, akár gyerektől gyerek felé, akár gyerektől felnőtt felé. Illetve e háromból a legsúlyosabb, ha felnőtt terrorizál gyereket. Szerintem ebben is mindannyian egyetértünk. De ez nem jelenti azt, hogy ne éreztethetném egy gyerekkel, ha a viselkedése nem helyes. Ha azt látom, hogy egy gyerek ököllel az osztálytársa arcába csap, akkor igenis lássa a felháborodásomat. És igenis, az arcul ütött érezze az együttérzésemet. Aztán később lehet gordonozni, vagy akármi más csodamódszerrel kideríteni, hogy mi volt a kiváltó ok. De én azt gondolom, hogy ha egy gyerek mindig felmentést kap a cselekedeteire, ha az ejnye-bejnye mögött mindig érzi, a "tudom én, hogy nem te voltál a hibás" üzenetet, akkor mit várhatunk? Akkor hogyan fog kialakulni a kontrollja? Ha mindig van kire fogni, akkor oldják meg az okosok…
    Vagyis, ha jobban meggondolom, ez pontosan az a szituáció, amiről te is írtál, Kedves Pista! Amikor helyzet van, gyorsan, határozottan cselekedni, és a nyugalom helyreálltával keresni az okokat, és lehetőleg megoldani a gondokat.
    És ebbe az ok-keresésbe aztán minden belefér. A gyerek egyéni élettörténete, az osztálytársakhoz való viszonya, az iskolai közösségben betöltött szerepe, és természetesen, bár utoljára említem, de csak hogy nagyobb hangsúlyt kapjon, a pedagógus szerepe. (Jó, most még mondanánk sokan a makro-környezetet is, az oktatáspolitikát, de most maradjunk a szűkebb keretek között.) És akkor itt jöhet minden. A környezet kialakítása, a választott tanmenet, az alkalmazott pedagógiai, didaktikai módszerek, a pedagógus attitűdje, személyisége, öltözködése, hanghordozása, járása, tekintete, álmai, vágyai…. mind-mind nyomot hagynak a gyerekeken.
    Ami engem illet, én megengedem, hogy a pedagógus is ember, és mint ilyen, gyarló. (Köszönöm, Kedves Achs Károly, hogy szövetségesem vagy ebben.) Nekem az a tapasztalatom, hogy a nagyon alkalmatlanok néhány hónap, legfeljebb néhány év után elhagyják a pályát. És itt most gyorsan helyesbítek. Attól ők még kiváló, remek emberek lehetnek, csak ez a speciális feladat, hogy egész lényével példa legyen, ugyanakkor teljesítse a tantervi követelményeket is, talán nem illik az egyéniségéhez. Ami a többieket illeti, hát persze, én is találkoztam már esetekkel. De ami a többséget illeti, fenntartom a véleményemet, hogy a pályán lévő pedagógusok többsége lelkiismeretesen, folyamatosan továbbképezve magát látja el a feladatát. Bocsánat megint az eretnekségemért, de mindenki nem lehet kivételes egyéniség. A közvélemény persze ezt várja el. Mindig példálóznak néhány redkívüli pedagógussal, és azt várják, hogy mind olyan legyen. Mind a százezer. Bocsánat, de az élet mely területére jellemző, hogy csupa kiválóság dolgozik benne? Értem én, minél gazdagabb a pedagógus személyisége, annál többet tud adni a gyereknek. És vajon hány rendkívüli pedagógust bír elviselni egy gyerek vagy egy tantestület? Például, ha elképzelnénk, hogy egy tantestület csupa Szávai Pistából állna…. no, ott aztán lenne pörgés, dinamizmus… :-))
    Mielőtt bárki védelmébe venné velem szemben, sietek közölni, hogy ő – mármint a vizus Szávai -az első számú példaképem. Igaz, néhány dologban vitatkozunk…

  8. Csirmaz Mátyás szerint:

    "Mindig példálóznak néhány redkívüli pedagógussal, és azt várják, hogy mind olyan legyen. Mind a százezer. Bocsánat, de az élet mely területére jellemző, hogy csupa kiválóság dolgozik benne?" – Egyetértek Noémival.Ráadásul nem is százezer, hanem kétszáz. Egy "rendszer" működtetésének nem ez az alapja. Mintája (jó értelemben vett "példaképe", " követésre méltó mutogatnivalója") lehet, de rendszerjellemzője soha nem volt, s nem is lesz.

    Egy kis statisztika a közoktatásról(óvoda, általános iskola, szakiskola, szakközép, gimnázium)az alapfokú művészetoktatást kivéve:
    – főállásban foglalkoztatott pedagóguslétszám: 165 020 fő
    – óraadó,nevelő és oktató munkát közvetlenül segítők, egyéb munkakörök: 88 909 fő
    – érdekes és elgondolkodtató: a 165 ezer főállásban foglakoztatott pedagógusból 136 ezer nő

  9. Csirmaz szerint:

    A statisztika a 2006/2007. tanév statisztikája (a jelenlegi majd 2008. nyarán- őszén lesz ismeretes)

  10. Szávai szerint:

    Én is ezt mondom. Lám, Noémi általános iskolásként, gimnazistaként, főiskolásként ( és még most sem nőtt be teljesen a feje lágya ) valami nagy tanárfélének látott egy – az elemi szakmai ismeretekkel épp hogy rendelkező pályakezdő tanárt, csak mert általában összeszedetten végigdolgozta a napi nyolc órás munkaidőt ( A rohammunkák tizenhatórázásai "le lettek csúsztatva") az elemi ismereteit jó helyről vette, Szabados Árpádtól, Mérei Ferenctől, Kronstein Gábortól ( közoktpol.) stb. – és többnyire jól használta, ritkábban meg nem, ebből lettek is bajok, aki pedig arra utalna, hogy na de azért mégis csak és valahogy oda lyukadna ki, hogy azért csak nagy tanáregyéniség… elszámolok tízig, aztán annyit mondok, hogy nézze meg a gyerekvéleményeket a Vizuálpedagógiai kapcsoskönyv honlapján lévő Vázlatok az Iskolában melléklet rovatában.

    Anyagi és szellemi eszközök, szükséges jártasságok megléte esetén, a világ iránt érdeklődő tanárember – óhatatlanul kirí a mai rögvalóságból.

  11. Szekszárdi Juli szerint:

    Kedves Noémi!

    Nyugodtan tegezz! Először is az alapvető dolgokban teljesnek vélem a konszenzust közöttünk Egyszerűen nem ugyanarról beszélünk. A magam részéről különben nem érzem, hogy ez a vita a szükségesnél indulatosabb lenne.

    Engem is zavar a reklámok hamis: szép, dinamikus fiatalokat és nyugodt, az unokáikkal határtalan szeretettel törődő, bölcs mosolyú (az adott szolgáltatás igénybevételének köszönhetően) gondtalan időseket ábrázoló világa. Még kontrasztosabb a kép, ha felidézzük azokat a politikai hirdetéseket, ahol a nyugdíjas korosztály csupa megtört, csoszogó, halál közelében tántorgó apókából és anyókából áll.

    A vitatott, nyilván félreérthetően megfogalmazott (zárójeles) kérdésemben csupán azt vetettem fel, hogy egy 75 éves ember feltételezhetően nem alkalmas már arra, hogy középiskolában tanítson. Egyetemen is legfeljebb a 70. életévéig álljon a katedrán. Ez nem jelenti azt, hogy nem segíthet, adhat bölcs tanácsokat ifjabb kollégáinak, hallgatóinak, diákjainak.

    Teljes az egyetértés közöttünk abban, hogy az erőszak minden megnyilvánulása negatív, elítélendő jelenség, ami ellen tenni kell, induljon bárkitől, és irányuljon bárkire.

    Petra írta egy másik blokkban (a Zöldbéka vitaindítójához kapcsolva), hogy a tanároknak nem szabad sem a bűnbak sem az áldozat szerepét elfogadniuk. Ebben mélységesen egyetértek. Az emberi méltóság (méltóságunk) védelme hihetetlenül fontos kérdés. Már volt arról is szó, hogy szánalmassá válni több szempontból is megrendítő és veszélyes. És ha egy szánalmassá, kiszolgáltatottá váló tanáron a fiatalok derülnek, az valóban tragikus. És ha a média mindebből szenzációt csinál, az tovább súlyosbítja az amúgy is elkeserítő helyzetet.

    .

  12. Zsolnai Noémi szerint:

    Kedves Mátyás!
    Köszönöm a kiegészítést, és köszönöm a támogatást!
    Hát igen, a nők aránya valóban igen magas. Bár én nem tartom tragikusnak, hogy gyermekeim nevelése zömében nők kezében van, de vitathatatlan, hogy épp úgy, mint a családban, az oktatásban is egészségesebb lenne, ha mindkét nem egyenlő arányban képviseltetné magát. Vagy legalábbis közel egyenlő arányban.
    Ami munkahelyi tapasztalataimat illeti, nem gondolom, hogy az oktató-nevelő munkában a nők kevesebbet bírnának. Illetve vannak speciális esetek. Pl. lajhármászáshoz nem tudom biztonságosan felcsomózni a kötelet. (Illetve eddig nem tudtam, de idén nyáron a táborban meg fogom tanulni.) Ja, és múltkor, amikor fociztunk, nem voltam biztos benne, hogy jár-e 11-es kispályán kezezésért…
    Általában konfliktuskezelésben is jók vagyunnk.
    Fegyelmezési gondok miatt inkább férfi kollégák hagyták el a pályát. (Az én iskolámban, legalábbis.)
    Ami viszont tény, hogy a nőnek a saját családjában is összetartó szerepe van, így óhatatlanul kevesebb ideje marad tudományos munkára pl.
    Vagy a gazdag személyiség kialakításához: nem ugyanaz egy férfi és egy nő számára, ha pl. valamilyen művészeti csoportba jár. A kollégáim tudnának mesélni, milyen szervezéssel jár két kisgyerek mellett mondjuk heti két estén énekkari próbára járni, hétvégeken fellépni…
    Persze ugyanez a helyzet az iskolán kívüli tevékenységek szervezésével. Ha egy nő esti, délutáni, vagy hétvégi programot szervez a tanítványainak, akkor mindjárt a saját családja életét is meg kell szerveznie arra az időre 🙂

  13. Zsolnai Noémi szerint:

    Kedves Nagy Tanárféle!

    Elöször is: 'Tuttam', hogy a fafejű"-t még visszakapom! :-)))
    Másodszor: nem azt mondtam, hogy az egyetlen példaképem vagy, csak azt, hogy az első számú.
    Harmadszor: ez a 8 óra meg csúsztatás szöveg ne tévesszen meg senkit. Ma már talán kicsit másképp van – bár kötve hiszem -, de amíg alkalmam volt belelátni szakmai életedbe, hát az nagyjából így festett: 8 óra tanítás, szakkörözés, tehetséggondozás, képek keretezése, rajzterem berendezésének gyártása, metszőkések gyártása. a következő 8 óra: felkészülés (óravázlat, tanmenet írása, szemléltetőeszközök gyártása, tanulói kísérletek előkészítése, a frissen megjelent pedagógiai, pszichológiai, filozófiai és szociológiai tanulmányok feldolgozása, kijegyzetelése – a régebbiek már mind katalogizálva sorakoztak a polcokon.
    A harmadik 8 órában pedig elolvastad a létező öszes szépirodalmat, meghallgattál minden új lemezt, megnéztél minden képtárat.
    Csak arra nem tudtam rájönni, mikor írtad meg a Kapcsoskönyvet, ami cirka 2000 oldal.
    Szóval azt gondolom, elég sok befektetett energia emel ki téged a magyar rögvalóságból. De mindezt pimaszul nem azért írom, hogy dicsérjelek, inkább azért, hogy a kollégákat megnyugtassam, fele ekkora energiabefektetéssel is bőven ki lehet emelkedni a magyar rögvalóságból.
    A tanulói vélemények meg számomra csak azt mutatják, hogy hál'Istennek te is gyarló vagy, néha te is hibázol. Másrészt meg azt, hogy néhány esetben hiába tesszük ki a lelkünket…
    Attól, hogy ezt beismerjük, még nem törődünk bele…

  14. Zsolnai Noémi szerint:

    Kedves Júlia!

    Köszönöm!
    Igen, én is azt gondolom, hogy az alapvető dolgokban teljes a konszenzus közöttünk!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.09.20.
L. Ritók Nóra: Ami beleég az emberbe
Ezek a történetek nem múlnak. És mindig jönnek újabbak. Küzdünk, harcolunk, végre az egyik helyen már nem jellemzők, de akkor felbukkan egy másik faluban. Vagy egy odaköltöző családban...
(Forrás: hvg.hu/a nyomor széle )
--
2020.09.19.
Az alsósok szülei is bemehetnek gyerekükkel a lázmérésre
Az érdekképviselet vezetője megkésettnek látja a hőmérőzést. A Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) elnöke, Szabó Zsuzsa nemrég azt nyilatkozta lapunknak, nemhogy iskolaorvosokból, még...
(Forrás: Népszava)
--
2020.09.19.
ásler: Kizárt, hogy minden osztályban megjelenjen a koronavírus
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője hozzátette, számoltak azzal, hogy a vírus megjelenik az iskolákban, azt azonban kizárta, hogy mindegyik osztályban feltűnik a koronavírus....
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.19.
Több helyen az iskolaőrök lettek a maszkfelelősök, portások
Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy pozitívan fogadták a tanárok és a diákok a szeptember elsején munkába állt iskolaőröket, igaz, a jelenlétük nem mindenkinek tetszik – tudta meg...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.18.
A tanári elköteleződésről. Fontos-e, és mitől függ? Gönczöl Enikő írása
Aki ismeri az iskolák világát, az tudja, hogy az oktatásban semmilyen külső szándék nem válik valóra az ott dolgozók elköteleződése nélkül. Ezt akár szerencsének is tekinthetjük, amikor...
(Forrás: tani-tani online)
--
2020.09.18.
„Bőgtem az első tanítási napon” – Halácsy Péter az Indexnek
A gyerekeit szerette volna egy újragondolt iskolai struktúrában taníttatni Halácsy Péter, a Prezi társalapítója, de miután nem találta a neki legjobban tetsző iskolát, a barátaival sajá...
(Forrás: index)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep