Az is bolond, aki pedagógussá lesz Magyarországon?
A pedagógusra a következő elemzésben úgy tekintünk, mint a közoktatási rendszer egyik szereplőjére. Az így kialakuló – pontosításra, kiegészítésre szoruló – helyzetrajz nem az egyes pedagógusokra vonatkozik, hanem a teljes pedagógustársadalomról kialakult közvélekedést mutatja. Természetes, hogy a több dimenziós képben egymásnak ellentmondó elemek is szerepelnek. Kérjük kedves Olvasóinkat, hogy tekintsék ezt egy még messze nem tökéletes tükörben feltűnő képnek, és segítsenek ezt kiélesíteni, kiegészíteni, illetve kiszűrni a torzításokat.
Témakörök
Erősségek (n=77)
Gyengeségek (n=202)
Szám
%
Rangsori hely
Szám
%
Rangsori hely
Szociális kompetenciák
28
36,3
II.
53
26
II.
Szakmai világkép
25
32,5
I.
12
5,9
IV.
Szakmai tudás
14
18,2
V.
47
23
III.
Személyes kompetenciák
10
13
III.
72
35,3
I.
Feltételek
–
–
19
9,3
Lelkesek és elhivatottak?
Joggal tehetjük fel a kérdést: vajon miért is kapcsolódnak negatívumok a pedagógusok tevékenységéhez, amikor általában tagadhatatlanul megvan bennük a jóakarat, sokukat jellemzi a végtelen munkabírás, a kitartás és az állhatatosság, számosan komoly áldozatokat hoznak hivatásuk érdekében. Többnyire készséggel vállalják azt az irdatlan felelősséget, ami munkájuk során rájuk nehezedik. Sok olyan elhivatott pedagógus működik a pályán, aki szereti az általa képviselt ügyet, sőt cinizmus nélkül mondhatjuk, hogy őszintén hisz is benne. Szép számmal akadnak közöttük olyanok, akik még mindig tudnak lelkesedni annak dacára, hogy rengeteg nehézséggel kell megküzdeniük, számos kudarc éri őket, és társadalmi presztízsük fájdalmasan alacsony.
Jogos-e vajon az a szemrehányás, hogy e hit és lelkesedés mögött gyakorta nincs minőségi tartalom? Hogy sok pedagógusból bizony hiányzik a szakmai, szellemi igényesség? Hogy általában elmondható róluk, hogy ha valamilyen akadályba ütköznek, vagy ha elmarad munkájuk pozitív visszaigazolása, lendületüket vesztik, és vagy teljesen leállnak, vagy a lehető legkisebb ellenállás irányába hajlandók csak elmozdulni? Vajon mi indokolja ezeket a tagadhatatlanul valóságos jelenségeket? A szorongás? Az önbizalom hiánya? A kiszolgáltatottság? A kiábrándultság? A kiégés? Vagy valami más?
Valamilyen akadályba ütköznek…
Nézzük csak, mi minden töri meg a lelkesedést, öli ki a hitet olykor a legelhivatottabb pedagógusokból is.
A közoktatás-irányítás határozatlansága, kapkodása, az állandóan változó szabályok, követelmények, a végig nem vitt folyamatok teljesen szétzilálják az iskolák többségének az életét, és rendkívüli módon elkedvetlenítik, elbizonytalanítják a pedagógusokat.
De sokkal inkább gátolnak, mintsem segítenének a sűrűn megjelenő magukat egyedül üdvözítőnek hirdető megoldások, olykor bombasztikusnak ható ötletek, amelyeknek gyakran a puszta érzékelésére sincs elég idő, nem hogy az átvételükre, megemésztésükre, netán adaptálásukra. Ez még akkor is gyakran így történik, ha valóban színvonalas, külföldön vagy itthon már bevált elméletekről, módszerekről van szó.
Tagadhatatlanul fékező, olykor bénító hatásuk van az egzisztenciális problémáknak (a pedagógusbérek közismerten alacsonyak, az álláshely megtartása bizonytalan, stb.). Rendkívüli módon igénybe veszi és gyakran feleslegesen terheli a pedagógusokat a túlburjánzó adminisztráció.
A világ hihetetlen gyorsasággal változik körülöttünk. Minél régebben van valaki a pályán, annál nehezebb a szinte naponta felmerülő újabb és újabb kihívásokat még észlelni is, nem hogy megfelelően reflektálni ezekre. A tanítványok pedig ebben a közegben szocializálódnak, és az őket ért külső hatások nem megkerülhetők.
Kevés az idő, nagy a hajtás, nincs pozitív visszajelzés…
Ilyen körülmények között lehetetlen…
A problémák halmozódása, a túlfáradás, a kiszámíthatatlanság hajlamossá tesz arra, hogy minden bajért és sikertelenségért a lehetetlen körülményeket okoljuk. Milyen szintig mentik fel a pedagógust a nehezedő feltételek, a gyakran mostoha körülmények? A munka minőségének romlásáért valóban csak külső tényezők okolhatók?
Előfordul, hogy a pedagógus a kilátástalan helyzetre hivatkozva hárít el a munkaköréhez kapcsolódó többletfeladatokat. Általános tapasztalat, hogy a szaktanárok visszavonulnak saját tantárgyuk védőbástyái mögé, és nem vállalkoznak többre, mint hogy az adott tankönyvhöz olykor mereven ragaszkodva „leadják” és számon kérjék az anyagot.
Gyakori vád, hogy a pedagógusképzés nem készít fel megfelelően az iskolai munkára. Részben ezzel magyarázható, hogy a pedagógusok jelentős része hiányos elméleti és módszertani ismeretekkel, olykor elégtelen szaktárgyi felkészültséggel kerül ki a felsőoktatásból. A helyzetet súlyosbítja, hogy a pedagógusképzésbe jelentkezők köre eleve kontraszelektált.
A pályakezdők sok esetben motiválatlanul és felkészületlenül kerülnek az iskolába, és esetenként éles helyzetben kénytelenek szembesülni olyan problémákkal, amelyekkel felkészítésük során még elméletben sem találkoztak. A tehetetlenség érzése, a sorjázó kudarcok gyakran még azoknak fiataloknak is a kedvét szegik, akik tudatosan választották a pedagógusi pályát.
A huzamos ideje működő pedagógusok jelentős részéből hiányzik az értelmiségi attitűd, az általános szellemi-műveltségi biztonság, valamint a – mindezekkel összefüggő – rendszerszerű, problémafelismerő gondolkodás. Bár – ha szigetszerűen is, de – szép számmal léteznek korszerű pedagógiai törekvések, s akadnak olyan kollégák, akik boldogan és önzetlenül osztják meg tapasztalataikat a többiekkel, úgy tűnik, ezek iránt a szükségesnél és elvárhatónál csekélyebb az érdeklődés.
Persze van a pedagógusoknak egy olyan rétege, amely rendelkezik a jobbításra esélyt adó kompetenciákkal. Számos pedagógus kész és képes például a hatékony kommunikációra, és törekszik a munkája során felmerülő konfliktusok megoldására. Sajnos azonban, bár e törekvés tagadhatatlanul jelen van, a többség nem boldogul a halmozódó problémákkal.
A pedagógusok nagy részéről elmondható, hogy szeretne csapatjátékosként működni, általában megvan benne az együttműködésre való hajlandóság. Ez az igény talán annak köszönhető, hogy egyre több olyan problémába ütköznek, amit képtelenek egymaguk megoldani.
Sokukra jellemző a nyitottság, főként az új módszerekre kíváncsiak, és ezeket igyekeznek beépíteni saját gyakorlatukba. Általában azt sajátítják el szívesen, amit közvetlenül hasznosíthatónak éreznek
Támogató környezet híján…?
Mint erről már korábban esett szó, ha elmarad a pozitív visszajelzés, a pedagógus hajlamos elveszteni a lendületét. Támogató környezet híján elkedvetlenedik, feladja a küzdelmet, kiszáll, és iskolai tevékenységét a legszükségesebbekre korlátozza.
A pedagógusok iskolai környezetének meghatározó tényezője az iskolavezetés, illetve a tantestület. Nagyrészt rajtuk múlik, hogy az oktatás és nevelés kudarcaival és sikereivel magára marad-e a pedagógus, vagy valóban egy jól működő csapat részesévé válhat. Ezen a területen nagyon változatos és szélsőséges a kép.
Az iskolai környezet első számú meghatározói nyilván a gyerekek. Ők azok, akik körül – legalábbis az iskolák pedagógiai programjai alapján – az iskolai élet szerveződik. Sok tanár és tanító azonban saját bevallása szerint is fél a mai gyerekektől, bizalmatlan irántuk, sőt olykor ádáz harcot vív velük. Nem tudja kezelni a tévé és internet világában szocializálódó generációt. De nem csupán ez a gond. A többség nem képes nyitni az övétől eltérő (alacsonyabb és magasabb) társadalmi státusú gyerekek (és szüleik) felé. Ennek következtében nem tud bánni velük, hol idegenkedik, hol meg tart tőlük.
Egyáltalán nem ritka, hogy intoleránsak, előítéletesek. A tanulók értékelésénél mereven ragaszkodnak saját hagyományos, általában konzervatív normarendszerükhöz. Az elfogadás hiányát a gyerekek megérzik, és ennek megfelelően ők is elutasítóan, olykor bántóan reagálnak. Az így megélt kudarc erősen frusztrálja a pedagógust, és tovább erősíti a tanár–diák viszony harci jellegét.
A szülők és pedagógusok viszonyából szinte teljesen hiányzik a partnerség mozzanata. A pedagógusok az övékétől eltérő társadalmi környezetből származó szülőkkel ugyanúgy nem tudnak bánni, mint a gyerekeikkel. A nevelés két főszereplője között csak ritkán jön létre érdemi kommunikáció. A „mai gyerekek” kezelhetetlenségét a pedagógusok általában a média és a szülők számlájára írják. A hozzászólók véleményéből a kölcsönös egymásra mutogatás közismert jelensége rajzolódik ki. Az egyik oldalon állnak a pedagógusok, akik jobb gyerekeket szeretnének „kapni” a szülőktől, a másik oldalon pedig a szülők, akik az iskolát hibáztatják a gyerekeikkel kapcsolatos kudarcokért, és a pedagógustól várják, hogy megoldja mindazokat a gondokat, amelyekkel ő nem boldogul.
Ami felülről és kívülről érkezik…
Több hozzászóló infantilisnak és szervilisnek jellemezte a tanárok „hatalomhoz” fűződő viszonyát. A felülről, a központból jövő kezdeményezések elutasításán ugyanakkor nincs mit csodálkozni. A szakmai érvekbe burkolt anyagi motivációjú döntések, a gyakran változó (így meg nem szokható és meg nem érthető, „be nem lakható”) elvárások, a hozzá nem értéssel kommunikált (így hiteltelen) új és új irányelvek érthetően fokozzák a pedagógusok feletteseik iránti bizalmatlanságát.
A pedagógusok általában nem vállalnak kockázatot. A nekik nem tetsző kívánalmaknak, feladatoknak nem állnak nyíltan ellen, de – erejük, lelkesedésük fogytával – szinte kizárólag az intézményes kényszereknek tesznek eleget. Miközben – legalábbis a felszínen – az ésszerűségen túl is készek alkalmazkodni az újabb és újabb elvárásokhoz, a háttérben folyamatosan háborognak, panaszkodnak. A helyzettel érdemben nem tudnak mit kezdeni, jogaik érvényesítésében járatlanok. Ennek következtében még azt a mozgásteret sem használják ki, ami pedig a rendelkezésükre áll.
Nem hagyható figyelmen kívül a társadalmi kontextus, tehát az ország és a körülöttünk folyamatosan átformálódó világ. A média megváltozott szerepére röviden már utaltunk, később még részletesebben is szólunk majd róla. A demokratikus attitűd hiánya nemcsak a tanárokra, hanem társadalmunk és (sőt) politikai elitünk jelentős részére is jellemző. Az egzisztenciális bizonytalanság pedig mindenki, így a pedagógusok lelki egészségét is kikezdi.
***
A vázolt körülmények – amelyeknek természetesen nem csupán passzív részesei, de aktív alakítói is lehet(né)nek a pedagógusok – valóban frusztrálóan hatnak. Megakadályozzák – többek között – azt is, hogy a tanítók és a tanárok sikerként éljék meg saját szakmájukat. Ezzel természetesen nagyon nyomasztó szembesülni. Számos hozzászólás említi is, hogy a pedagógusok többsége nem bírja a kritikát, és az önkritikus attitűd, az önreflexió, az önelemzés készsége is hiányzik belőle. Az általánosan rossz mentálhigiénés állapot pedig megakadályozza, hogy kilépjen abból az ördögi körből, amelybe belekerült, és amelyben olyan magára hagyottnak érzi magát.
A megrajzolt helyzetkép sötét ugyan, de nem reménytelen. Hiszen kétségtelenül működnek az országban jó iskolák, hatékony pedagógusközösségek, és számos olyan pedagógus is akad, aki kész és képes az önreflexióra, saját mozgástere felismerésére. És ha van szándék a széles körű társadalmi párbeszédre, az együttműködésre, a csapatépítés akár ebben a virtuális térben is elindulhat.
A nagyon alapos és részletes vizsgálatban nekem különösen az tetszett, hogy olyan szempontokra is ráirányította a figyelmemet, amelyekre korábban nem is gondoltam volna. Többek között arra, hogy a tőlünk különböző státuszú szülővel ennyivel nehezebben tudunk együttműködni. Pedig ez – ha jobban belegondolok – valóban így van. Rengeteg előítélet és/vagy irigység mozog az emberben, ami bezavarhat.
Az összegzésből egy olyan rendszer bontakozik ki, ahol a középpontban álló pedagógus sündisznóállásban foglal helyet, tüskéit a gyerek, a szülő, a kollégák, a vezetés és az oktatásirányítás felé fordítva. Talán még a kollégák felé a legkevésbé. A csapatmunkára való hajlandósággal együtt ez talán valamiféle kiindulás is lehetne.
Kíváncsi lennék – nyilván ahhoz sokkal átfogóbb vizsgálat kellene –, hogy a feltárt helyzetkép mennyire tekinthető általánosnak, vagy van e különbség a pedagógusok erősségeit és gyengeségeit illetően
településtípusonként,
iskolatípusonként,
az iskolafokozatok szerint,
a pedagógus végzettsége szerint,
a pedagógus életkora szerint
a pedagógus házastársának foglalkozása és/vagy egzisztenciális helyzete szerint.
A kérdés nyitott, de én úgy tapasztalom, hogy valamennyi szempontból differenciált a helyzet. Az előző (külvárosi) iskolámban például egészen más jellemezte a kollégák szemléletét alapvetően hétköznapi dolgokban, mint a jelenlegi bel-budai gimnáziumban. És ez nyilván visszahat a pedagógiai munkára.
Vizsgálandó lehetne az, hogy vajon mitől függ a presztízs, melyik pedagógus szakmának mekkora a megbecsültsége valójában, illetve, hogy. mitől függ ez.
Természetesen mindez további vizsgálatokat igényel.
Elgondolkodtató, hogy a feltárt erősségek egyértelműen szakmai jellegűek, feltételezhetően általában szaktárgyiak lehetnek. Ez az a terület, amibe kapaszkodunk: a tudományosság. Gyanítom, hogy ez a szakmaiság nem pedagógiai szakmaiságot jelöl. (Azt ugyanis annyira keveset tanultunk, hogy még tudományként sem nagyon definiálódott a fejünkben. Legalábbis a gimnáziumi tanárokéban biztos nem. Itt van például az a magyartanár, aki a legújabb egyetemi tankönyvekből tanítja az állítmányt).
Nagyon szomorú számomra, ugyanakkor teljesen reális, hogy a gyengeségek között a személyes kompetenciák kerültek vezető helyre. Ezzel a jelenséggel mindenképpen foglalkozni kellene felső szinten. Mindenekelőtt tudatosítani azt, hogy ez így van. Hiszen valamennyien tisztában vagyunk azzal, hogy szinte minden a pedagógus személyiségén múlik, és ha az ő személyes kompetenciáival gondok vannak, akkor ezekkel foglalkozni kell.
A szociális kompetenciák mind az erősségek, mind a gyengeségek között is a második helyen szerepeltek. Ennek bizonyos elemeivel kapcsolatban, főleg az elfogadást illetően komoly gondokat jeleznek a vizsgálat adatai. A kommunikációs képességek viszont az erősségek között kerülnek említésre. Éppen ez az a pedagógus-erény, amit a munkaerőpiac közvetlenül visszajelez. Kereskedelmi cégek vagy a bankszektor például szívesen alkalmaz pedagógus végzettségű diplomásokat például olyan munkakörökben, ahol valamilyen árucikkre vagy , szolgáltatásra kell rábeszélni reménybeli klienseket.
Mindenkinek szép napot!
Mindjárt 5 óra és épp most fejeztem be pedagógusi munkám mai napi adagját. Fáradt vagyok, de boldog is. Azt a munkát végezhetem, amit szeretek. Még akkor is, ha nehéz, még akkor is, ha lenéznek, megaláznak. Bár ezek szomorúsággal töltenek el, mégis olyan balek vagyok, akit százszor kirabolhatnak, de még van miből rabolni. Bevallom, hogy félek, hogy véges a rabolni valóm, és olykor valóban a rabolni való is elapad, de a szeretetem nem szűnik meg. Ez mind szép és jó, és még mielőtt szentté avatnának, szeretném tudatni, hogy a diplomámmal nem készítettek fel erre (sem). Nagyon szép a pedagógus pálya, de csak az menjen tanárnak, aki megszállott, és akinek nem számít a pénz. Persze kivülről nem ez látszik. A tanár hazamehet kora délután, az ünnepek szabadok, igazi produktuma nem látszik meg azonnal, és csak a szánk jár. Ebben is lehet valami, de nekem nem ez volt a célom. A célom gyerekeket nevelni, szeretni, fejleszteni. Persze úgy gondoltam, hogy az ebből adódó kölcsönös (!) tisztelet meg lesz. Nincs, de már rájöttem, hogy nem is szabad elvárni. A határt mi szabjuk meg, nem a gyerek, és ezt a határt következetesen be kell tartani és tartatni. Ez megint csak szavak, mert nekem sem sikerül mindig.
8 év tapasztalata a következetesség, a szakmaiság és a kölcsönös tisztelet betartása. Ezen igyekszem.
Sajnos országunkba analfabétákra van szükség. Szerintem teljesen felesleges a tankötelezettség. Aki akar tanuljon, aki nem akar, azt meg úgy is nekünk kell eltartani. Legalább akkor be tudnám tartani teljesen ars poeticámat. Addig próbálkozom. Addig is nem tűröm el a pofátlanságot, a szemtelenséget és a pökhendiséget. Hirdetem, hogy a jó mindig elnyeri jutalmát és a humor a legjobb fegyverem ebben. Nem kiabálok először, tűrök. Ezzel csak azt akartam írni, hogy ha valakinek ez sok, nem tetszik, ne legyen pedagógus.
Írhatnék még, de már csapongok ide -oda. Bocsánat érte!
Elindulok haza, dolgozom a kertben, és holnap ugyanide kell jönnöm. Rajtam is múlik, hogy ez a mennyország vagy a pokol. Főleg önmagamban.
Szép napot! Szép holnapot!
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
Mindenkinek szép napot!
Mindjárt 5 óra és épp most fejeztem be pedagógusi munkám mai napi adagját. Fáradt vagyok, de boldog is. Azt a munkát végezhetem, amit szeretek. Még akkor is, ha nehéz, még akkor is, ha lenéznek, megaláznak. Bár ezek szomorúsággal töltenek el, mégis olyan balek vagyok, akit százszor kirabolhatnak, de még van miből rabolni. Bevallom, hogy félek, hogy véges a rabolni valóm, és olykor valóban a rabolni való is elapad, de a szeretetem nem szűnik meg. Ez mind szép és jó, és még mielőtt szentté avatnának, szeretném tudatni, hogy a diplomámmal nem készítettek fel erre (sem). Nagyon szép a pedagógus pálya, de csak az menjen tanárnak, aki megszállott, és akinek nem számít a pénz. Persze kivülről nem ez látszik. A tanár hazamehet kora délután, az ünnepek szabadok, igazi produktuma nem látszik meg azonnal, és csak a szánk jár. Ebben is lehet valami, de nekem nem ez volt a célom. A célom gyerekeket nevelni, szeretni, fejleszteni. Persze úgy gondoltam, hogy az ebből adódó kölcsönös (!) tisztelet meg lesz. Nincs, de már rájöttem, hogy nem is szabad elvárni. A határt mi szabjuk meg, nem a gyerek, és ezt a határt következetesen be kell tartani és tartatni. Ez megint csak szavak, mert nekem sem sikerül mindig.
8 év tapasztalata a következetesség, a szakmaiság és a kölcsönös tisztelet betartása. Ezen igyekszem.
Sajnos országunkba analfabétákra van szükség. Szerintem teljesen felesleges a tankötelezettség. Aki akar tanuljon, aki nem akar, azt meg úgy is nekünk kell eltartani. Legalább akkor be tudnám tartani teljesen ars poeticámat. Addig próbálkozom. Addig is nem tűröm el a pofátlanságot, a szemtelenséget és a pökhendiséget. Hirdetem, hogy a jó mindig elnyeri jutalmát és a humor a legjobb fegyverem ebben. Nem kiabálok először, tűrök. Ezzel csak azt akartam írni, hogy ha valakinek ez sok, nem tetszik, ne legyen pedagógus.
Írhatnék még, de már csapongok ide -oda. Bocsánat érte!
Elindulok haza, dolgozom a kertben, és holnap ugyanide kell jönnöm. Rajtam is múlik, hogy ez a mennyország vagy a pokol. Főleg önmagamban.
Szép napot! Szép holnapot!