2008. május 28. szerda, 5:20
A pedagógusok dolga lenne tanítani a demokráciát?
Vatai Éva
Már vagy tíz éve voltam magyar-francia szakos tanár, amikor úgy éreztem, hogy sürgősen valami hasznosat kellene csinálnom, mert óhatatlanul belefásulok a negyvenöt perces intervallumokba: drámapedagógiát kezdtem tanulni, majd tanítani.
Nagy örömöm telt – és telik – benne, de egy idő óta az sem volt elég: lelkes kis tanárcsapattal megalapítottuk a pécsi Leőwey Gimnázium falain belül a magyar-francia két tanítási nyelvű tagozatot, ahol az általam ideálisnak mondható közegben minden együtt volt az alkotómunkához: (relatív) szakmai szabadság, francia nyelv, színház és dráma, csiszolható szellemű fiatalok.
Aztán ez is kevésnek bizonyult, s lelkes híve lettem az Arany János Programnak.
Emellett otthon is felneveltem négy saját gyereket. Szerencsés vagyok, mert van munkám, van hitem, hajt a lelkesedés – néha a feneketlen düh vagy épp a rajongás.
Van úgy, hogy halál biztos vagyok abban, hogy jól csinálom, néha elkap a sűrű fekete kétség – törékeny intellektus vagyok, mint oly sokan.
De minden órámra azzal a szent meggyőződéssel megyek be: biztosan most is fogok valami újat tanulni a tanítványaimtól – legalább magamról.
Néha döbbenten állok a tény előtt: fiataljaink nem tudják, mi a különbség munkanélküliség és sztrájk, tüntetés és felvonulás között, mire szolgálnak a demonstrációk. Nem ismerik a Diákjogi Chartát, a közoktatási törvényeket. A szabad véleménynyilvánítás jogát összekeverik a személyeskedő pocskondiázással, a jogot meg a kötelességgel.
Rövid reflexió után aztán persze megértőbb leszek: honnan a francból is tudnák megtanulni?
Otthonról sokan a „ne szólj szám, nem fáj fejem” kényelmes és óvatos szlogenjét hozzák magukkal, a társadalomból a „bármit csinálhatok, úgysem vonhatnak felelősségre” elborzasztó mintáját. Nap mint nap újabb és újabb kellemetlen jogi helyzetbe keveredünk: miért nem kódokkal tettük ki a félévi vizsga eredményeit? Ki kötelezheti őt a havi osztálypénztári befizetésre? A csereút egyesek számára már azt jelenti: elmegyek, befogadnak, eszem-iszom, de vissza nem fogadok, mert nincs kedvem, túl sok kényelmetlenséggel jár.
Ebben a kesze-kusza társadalmi stádiumban, amelyben már jó ideje leledzünk, s amelynek állampolgárokként vagyunk statisztái, egyre biztosabb vagyok abban, hogy a demokráciát is nekünk, tanároknak kell megtanítanunk.
Büszkén mesélek el egy példát. Két napja történt Pécsett: az egyik középiskola tüntetést rendezett, mert a város több hónapos kapkodása – előterjesztése, újabb kapkodása, felelőtlen nyilatkozata, annak cáfolata… stb. (nem sorolom tovább, mert nagyon jól ismerjük már az ehhez hasonló történéseket) – után a szülők és a diákok elvesztették a türelmüket.
Tervükről a sajtóból értesülhettünk. A szakszervezetek által írt, szolidaritásra hívó levelek nem jutottak el a többi iskola tanáraihoz. (Ezt nem kommentálom, csak egy halk kérdést teszek fel: mitől félnek feletteseink? Miért nem adják meg nekünk a döntés lehetőségét?)
Mi néhány kollegával úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a demonstrációra. Csak onnan a sarokból nézzük majd őket, felemelve egy táblát: támogatunk benneteket, mert a mi helyzetünk sem jobb. (Egyházi-állami-városi huzavona viharában hánykódik mintegy 1300 fős intézményünk: már élezik a fejünkre lecsapó pallost.)
Tanítványainknak magánbeszélgetések során említettük, mire készülünk. Kaptam szülői telefont is aznap. („Megtiltom!” „Feljelentem!”)
A mintegy négyszáz fős tömeg érkezését a főtérről néztük végig: félelmetes volt és gyomorszorító… Ahogy jöttek a főutca teljes szélességében fehérben, transzparensekkel, lufikkal, jelszavakat skandálva. Fiataljaink egyre izgatottabbak lettek: egyikük szájából kiszökkent egy „monnyon le!” – aztán találkozott a pillantásunk, s a következőt visszanyelte.
Döbbenten álltunk, néztünk, az agyunkkal fényképeztünk.
Integettünk, visszaintegettek, tapsoltunk. Figyeltünk, tapasztaltunk: lehet, hogy nekünk is így kell majd tennünk jövőre?
A tömeg elvonulása után összetéptük a transzparensünket: erre kellett, kiszolgálta az eseményt.
„Szolidaritottunk.” Csupán bátorító háttért szolgáltattunk egy fő cselekményhez, de ott valahogy mindannyian ugyanannak a sokszor patetikusnak ható szónak a jelentését értettük meg: méltóságteljesség.
Jó érzés volt.
… Nem más, mint egy kis lépés a demokrácia felé.
Vatai Éva
Hát igen, érdekes dolgok ezek. Tegnap beszéltem valakivel, aki panaszkodott, hogy talán kár volt annyira belebonyolódnia a Holokausztoktatás problémájába, mert a mostani fenntartó vezetés nem nézi jó szemmel a témát, és mivel intézményében igazgatóváltás lesz, és elbocsátásokat ígérnek, most mi lesz vele, visszacsinálni már nem tudja, stb.stb…. Eszembe jutott, hogy amikor 5-6 éve először vettem részt a jeruzsálemi továbbképzésen (most lehet újra pályázni, mindenkinek ajánlom!), és hazajöttem, lelkesen beszéltem a helyi tv-ben a programról, segítséget és szemléltető anyagot ajánlottam a történelemtanároknak a Holokauszt oktatásához, akkor itt, ahol én sosem vettem észre az antiszemitizmust, rögtön volt, aki a helyi lapban le zsidóbérencezett.Én nem írtam vissza, méltatlan lett volna hozzám, hogy felvegyem a kesztyűt, de a furcsa az volt, hogy a városban senki sem reagált, hogy valami rossz irányba megy… Aztán újabb cikk, akkor Konrád Györgyöt állította ugyanez a cikkíró negatív fénybe. Akkor bementem a polgármesterünkhöz ( ő a helyi újság felelős kiadója) és kértem, hagyják ezt abba, mert én nem akarok ott élni, ahol ilyen cikkek jelenhetnek meg. A válasz az volt, hogy túldramatizálom, és egy helyi újságnak semmi jelentősége nincs. A köztünk levő vita hatására végül is lecsendesedett a dolog, de bennem mély nyomot hagyott. A vita is, meg az is, hogy egy 17 ezres településen csak nekem szúrt szemet a dolog. És azóta is,apró jelekből érzem itt is az antiszemitizmus jeleit. A jövő héten szervezek egy konferenciát témában, kíváncsi leszek, milyen lesz a viszhangja. Szóval, igen, ezt is tanítani kell, itt is mi pedagógusok mutathatunk példát, amíg még van kinek.
Igen, dolgunk.
Kedves Éva, bizony a demokráciát éppen úgy tanítani kell, mint a matekot és a franciát, csak az a vicces benne, hogy bármit is mondunk, a tetteink, a gesztsaink mindig sokkal erősebben fognak hatni. Akárcsak a ti csendes utcai szolidarításotok.
Érdekesnek tartom, hogy 18 év állítólagos "demokrácia" után még mindig nincs komoly erőfeszítés arra, hogy fiataljaink tisztában legyenek azokkal a fogalmakkal, amikről beszélsz, és hogy tapasztalatokat szerezzenek arról, milyen az érdekérvényesíts, szolidarítás, egyáltalán a kritikus gondolkodás.
Még mindig zsigeri, érzelmi alapú reakciók, állásfoglalások dominálnak a racionális megfontolt döntések helyett.
Szóval igen, tanítani kell, de nem a demokrácia nevű tantárgy keretében, hanem minden mozdulatunkban, reakciónkban, állásfoglalásunkban, az iskola légkörében és azon túl is érvényesülni kellene a demokratikus értékeknek, attitűdöknek.
A világban ezer módszer, tapasztalat, tananyag létezik, elérhető, adaptálható, de valahogy nekünk nem akaródzik…Pedig ideje lenne elkezdeni, mert szalad az idő, és ahogy mondod, generációk hagyták ki ezt a lehetőséget, és nekünk felnőtteknek, nevelőknek, szülőknek, civileknek nagyon nagy a felelősségünk.
Érdemes lenne megnézned a http://www.i-dia.org és a http://www.kozod.hu honlapokat (bár ez nem a reklám helye, mégis büszke vagyok arra, hogy a DIA tudatosan vállalta azt a szerepet, hogy legalább nem-formális keretek közt lehetőséget ad a fiataloknak arra, hogy kicsiben és helyben megtapasztalják a saját lehetőségeiket, erejüket, korlátaikat, mozgási terüket ebben a magyar valóságban.