Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2008. július 21. hétfő, 19:38

Achs Károly

Szegizbajev-bizottság az iskolai erőszakról

Most temettük el szegény Ajtmatovot. A versenyló halála című regényében Tanabaj, a néha kicsit régimódi, de alapjában becsületes parasztember feladatot kap: egy birkatelepen kellene levezetnie az anyajuhok ellését. De az akolról hiányzik a tető. A földről hiányzik a szalma. A ragadós sárba beleszületett kisbárányok sorra elpusztulnak. A segítségül kirendelt fiatalember nem hagyja tönkretenni magát: elmenekül a reménytelen környezetből. Tanabaj marad, mert valakinek mégiscsak maradnia kell… Pusztulás ide, reménytelenség oda, heteket robotol végig szinte alvás nélkül, mentvén a menthetőt. A cérna akkor szakad el nála, amikor kijön a központból egy főokos, Szegizbajev, aki számon kéri a pusztulást, és ki is oktatja Tanabajt.

Magyarországon egy egész Szegizbajev-bizottság alakult Hiller Isván miniszter úr válogatásában az iskolai erőszak okainak feltárására. Sok jóra eleve nem számítottam: valahogy az oktatásügyben minden fordítva sül el. Erőltetjük az integrációt? Csak a szegregáció nő általa. Deklaráljuk a diákjogokat? Ahelyett, hogy emelkedne a diákok státusa, lefokozzuk őket Emberből jogalannyá. Tudományoskodó, agyonszabályozott érettségit vezetünk be? Biztonság helyett csak a káosz érzése teremtődik meg. Vagy üssük fel a Magyar Bálint-összest: „az alaptanterv bevezetése … a hivatalnokival szemben valódi értelmiségi szerepet teremt a pedagógusoknak”. (Magyar Nemzet, 1997. október 17.) Ehhez képest érdemes lenne megvizsgálni, hányszorosára nőtt azóta az egészen ostoba, felesleges adminisztrációs, hivatalnoki teher a pedagógusokon.

És nem tévedtem. A bizottság összetétele, a problémákra vonatkozó felszínes, néha fölényes nyilatkozatok előrevetítették a jelentés semmitmondó tartalmát.

Mielőtt belekezdenék néhány részlet vizsgálatába, hadd tegyek két alapvetést. Előkerestem a sertéstartás állatvédelmi szabályait. Ilyen mondatokat találtam benne: „Az állattartó épület hőszigetelése, fűtése és szellőzése biztosítsa a légmozgás, a hőmérséklet, a relatív páratartalom, a gáz- és porkoncentráció olyan szinten tartását, amely nem ártalmas a sertésekre.” „Csoportosan tartott sertések verekedését meg kell akadályozni. A folyamatosan agresszíven viselkedő vagy az agressziónak áldozatul eső állatokat el kell különíteni.” „Az állatok tartózkodási helyét oly módon kell kialakítani, hogy minden egyes sertésnek módja legyen nehézség nélkül lefeküdni, felállni és pihenni.” „A kutrica mérete minimálisan 6 m2 legyen felnőtt sertéskanonként.” (Horváth Ágnes: Az Európai Unió állatvédelmi szabályozása. Szaktudás Kiadó Rt. 2001/2002) Ehhez annyit: nálunk van olyan bérelt iskolarész, amelyet 95 cm széles, harminc éve (ez konkrét szám) ki nem festett lépcsőn lehet megközelíteni, ahol van olyan terem, amelynek méretei: 3,80 × 4,10 × 2,18 (!) méter, és amelyben a tizenkét tanuló asztala mellé már nem fér tanári asztal. Na, ameddig a bizottsági tagokkal, miniszterekkel legalább egyenértékű drága tanítványaim itt tanulnak, ameddig a bizottsági tagokkal, miniszterekkel legalább egyenértékű drága kollégáim itt tanítanak, és minderről egyetlen szó nem esik a jelentésben, addig hadd használjam a Szegizbajev-bizottság elnevezést.

A másik alapvetés. Érettségi időszak van, most innen hozok példát (máskor máshonnan hoznék). Egy összevont gigaosztályban feleltetek egyetlen gyereket. Bizottsági tagként négy napig itt vagyok. Mindezért bruttó ezerháromszázvalahány forintot kapok, órabérként másfél akciós kifli árát. Ebben az esetben legalább annyit hagyjanak meg, hogy hadd dolgozzam saját emberségem szerint, ígérem, jobbat csinálok, mint amit bármelyik miniszter, bármelyik bizottság el tud képzelni… Csak hagyjanak békén.

Hát akkor csemegézzünk a jelentésből.

Kezdjük a helyzetelemzéssel. Négy területet említenek az iskola biztonságával kapcsolatban, majd egyből közlik, hogy ebből kettővel nem foglalkoznak: „az iskola közvetlen természeti és társadalmi környezetéből fakadó, az iskolára leselkedő veszélyekkel”, illetve „az iskola (épületének), az oktatás (laborok, sporttevékenység és testnevelés) balesetmentességével valamennyi szereplő szempontjából”. De miért nem foglalkoznak mindezekkel? Mert kiderülne, hogy nem csak az iskolavezetésben és a tanári karban van a hiba? Hogy talán a politikai osztálynak is van felelőssége abban, hogy billegő parkettájú, bitumenporos, ótvaros tornateremben sportolnak a gyerekek, vagy az EU szabvány szerint disznótenyésztésre is alkalmatlan ólakban tanulnak angol nyelvet? Esetleg kiderülne a társadalmi környezet hatásainak vizsgálatából, hogy a valóság pont ellentéte a hibás prekoncepciónak: micsoda tanári erőfeszítések lehetnek az országban, ha még nincs mindenütt erőszak?

De nézzük az igazán veszélyes megállapításokat. Azért veszélyesek, mert önmagukban igazak, tetszetősek, csak éppen nem feltárni akarják a valóságot, hanem eltakarni.

„A közoktatásról szóló törvény többek között előírja, hogy a pedagógusnak a tanulóval egyénileg kell foglalkoznia, amennyiben arra a tanuló érdekében szükség van.”

Abszolút igaz, próbálkozunk is, éjjel kettőtől négyig van is rá időnk, lehetőségünk. A bizottság kedvéért: nem mi emeltük föl az óraszámunkat, nem mi vontunk össze egymásra gyanakodva néző végzős osztályokat gigaosztályokká, nem mi vontunk össze családias, barátságos iskolákat személytelen nagyüzemmé, nem mi intéztük úgy, hogy az óraközi szüneteket a különböző tagiskolák közötti közlekedéssel töltsük, nem mi írtunk elő elmebeteg, idióta adminisztrációs, jelentési kötelezettségeket stb. Ez utóbbira egyetlen példa. Az egész napos érettségivel párhuzamosan a saját osztályom bizonyítványait is írni kellett, évről évre újabbnál újabb számokkal, nyilvántartásokkal. Jutalomkönyvek után kellett rohangálni, ügyelni, hogy lehetőleg ne kerüljön ezer (!) forintnál többe (a felelőtlen kölyke képes jó munkával veszélyeztetni a költségvetést, felháborító…). Egy évzárás legalább tíz óra koncentrált adminisztratív munka. Az osztályfőnöki pótlék hatezer forint, azaz hatszáz forintos bruttó órabér jutna akkor is, ha egy percet nem töltenék egyetlen tanítványommal sem. Év közben se nagyon más a helyzet: neveltségi szint felmérése, minőségbiztosítási űrlapok kitöltetése és kitöltése, fölösleges értekezletek stb.

Úgyhogy megint ugyanaz. Ha én ezek után mégis elmegyek saját benzinnel a beteg tanítványomhoz a szomszéd városba, vagy a lógáson kapott gyerekek szüleihez még aznap este, akkor azt nem a törvény miatt teszem, hanem saját szándékomból.

„A nevelési-oktatási intézményben a pedagógiai folyamatoknak kedvező légkör csak akkor alakulhat ki, ha a nevelési-oktatási folyamat iskolai szereplői kölcsönösen tiszteletben tartják egymás jogait.”

Igaz. Csak éppen kifelejtődött, hogy mindehhez gusztusos környezet is szükségeltetne. (Én már csiszoltam és élfóliáztam igénytelenül odaeszkábált bútorlapot, esetleg kötelezővé lehetne tenni, hogy a tanárok saját festékből fessék ki az iskolájukat…)

„A Bizottság megállapítja, hogy nagyon sok esetben a nevelési-oktatási intézményekben nem ismerik és ennek következtében nem is tartják be a jogszabályokat.”

Ezzel elérkeztünk az egyik legkritikusabb részhez. Ez a mondat mutatja leginkább, hogy a bizottságnak nincs igazán fogalma az iskolai munka természetéről. Az iskola ugyanis elsősorban nem jogi színtér, hanem emberek emberi kapcsolata. Minél több a jogszabály, annál kevesebb lehetőség van az elemi emberség megnyilvánulásaira. Semmi sem okozott akkora kárt az iskolai életben, mint a törvények iszonyatos elburjánzása. Hogy minden agyon lett szabályozva. Például az érettségi tételeket csakis felszólító módban fogalmazhatom meg. A „Milyen elidegenítő effektusokat ismer?” nem fogadható el. Át kell fogalmazni „Soroljon fel néhány elidegenítő effektust!” formára. Elgondolkozom néha: vajon hogyan tudott Wigner Jenő leérettségizni ilyen szabályok nélkül a fasori gimnáziumban, és hogyan tudott mégis többet, mint a bizottság, a miniszter meg én együttvéve… De húsz év után idéntől például nem tudok vasárnap saját kulccsal bemenni a tanáriba még színjátszópróbák esetén sem, hiszen a naplók különös védelmet élveznek…

A tétel pont fordítva igaz. Azokban az iskolákban „döglik meg az élet”, ahol ismerik és betartják a millió idétlen jogszabályt. Mert sem idő, sem emberi színtér nem marad az értelmes munkára.

Hasonló problémák vannak a bizottság javaslataival kapcsolatban is. Hallhatunk arról, hogy „erősíteni kell a nevelési funkciót”, hallhatunk „a gyermekjóléti szolgálat által nyilvántartott szabadidős programokról”, „szakmaközi partnerségről”, hogy „az iskola nevelőtestülete figyelembe vegye az egyes tanulók adottságát, egyéni képességét, tehetségét, személyiségének összetevőit, születéséből vagy családi hátteréből származó hátrányait” stb. Ezek egy része természetesen gyönyörű ötlet, de ezzel kész is… Mintha az Országháznak csak a kupoláját építették volna meg.

Két javaslatra térek ki részletesebben. Az egyik szerint az iskoláknak kapcsolatot kell kiépítenie pszichológus szakemberekkel. Igaz. Magam is szükségesnek tartom. De hadd tegyek egy megjegyzést. Nem kellene előbb megerősíteni az osztályfőnöki munkát? Ha lehetőséget adnánk arra, hogy az osztályfőnök együtt élhessen a gyerekekkel? Hogy legyen ideje rájuk. Hogy ne kelljen minden lépésének céljáról, eredményéről jelentést írnia. (A bizottság egyik tagja valaha még gyakorta beszélt a gyerekekkel céltalanul együtt töltött idő fontosságáról.) Hogy az osztályfőnöki munka fókuszába a gyerek kerülhessen a kimutatások, a napló külalakjának karbantartása helyett. Annak kellene a legelső lépésnek lennie, hogy az osztályfőnök és a gyereket tanító tanár KAPJON BIZALMAT ÉS IDŐT!! Aztán jöhet a pszichológus.

A másik: „nyerjenek megerősítést a nevelési-oktatási intézményekben a szabadidős tevékenységek, a szabadidős sportfoglalkozások, a mindennapos testedzés és a művészetekre épülő személyiségfejlesztő tevékenységek. Szükséges, hogy óvodákban, iskolákban és kollégiumokban egyaránt erősödjön a művészeti és a sporttevékenység, a kreatív, manuális tevékenységet igénylő – a „kéz műveltségét” igénylő, fejlesztő, alkotó tevékenység, de nem mint számon kérhető tananyag-közvetítés, hanem mint feszültség- és stresszoldó pedagógiai eszközök és területek, amelyek a gyermeki, tanulói önbecsülés és tanulási motiváció megszerzésének lehetséges formái lehetnek.”

Teljesen egyetértek. Nosza rajta: nyolcszáz fős iskolámba szívesen várom a kilencszer tizenhét méteres tornaodú mellé az új sportcsarnokot. De kellene egy igazi drámaterem is! Na meg státus testnevelő és művész kollégáknak. Meg egy olyan felvételi rendszer, amely mellett nyugodtan járhatnának a gyerekek naponta művészkedni. És tessék megszüntetni az iskolák felvételi százalékok alapján történő rangsorolását. Mert különben a javaslat az marad, ami: szó, szó, szó. (Mellékesen némi ellentmondást látok abban, hogy az ezen „számon nem kérhető” területekből tartandó tanulmányi versenyeket is ösztönzi a bizottság.)

A bizottság szeretne tovább dolgozni: „nem szabad, hogy a bizottsági munka befejeződjön és lezáródjon, ezért a Bizottság negyedévente összeül és elemzi a javaslataik megvalósulását.” Párhuzamos tételt én is meg tudok fogalmazni: „nem szabad, hogy egy kialakult osztályközösség munkája befejeződjön és lezáródjon, ezért meg kell akadályozni az osztályösszevonásokkal való sakkozást”. A közösségek megtartása nélkül ugyanis nincs az a bizottsági jelentés, amely bármit is érne az agresszió elleni küzdelemben.

„Az intézményekben az erőszakos cselekmények, az iskolai agresszió kiváltója lehet a nem kellően kialakított iskolai tananyag.” Bár az elmúlt években már nem volt előírás, A versenyló halálát mindig feladtam a végzősöknek. Ha agresszívak lesznek tőle, hát legyenek agresszívak. Bevallom, engem inkább végtelen szomorúság tölt el, amikor azt olvasom, hogy a Szegizbajevre rátámadó Tanabaj a semmiről sem tehető ló fejét találja el. Köszönet a regényért Ajtmatovnak. Béke poraira.

(A szerző hozzájárulásával megjelent másodközlés. A cikk rövidített formában 2008. július 14-én megjelent a Magyar Nemzetben.)

23 üzenet

  1. zöldbéka szerint:

    Én nem veszem magamra sem a rosszul működő oktatáspolitika, sem a rosszul működő állam és demokrácia bűneit: ezek következményeiért nem lehetek felelős, saját erkölcsi hitvallásom és felfogásom szerint élek és nevelem a srácokat.. A blahás srácot ezek a “hibák” tették kezelhetetlenné és igaza van Gézának: hiszem, hogy pedagógiai módszerrekkel csak kínkeserves munkával lehetne ismét embert faragni abból a kölyökből és ez nem az én/mi kompetenciánk.. Nem a ped. társadalom dolga, hogy helyrebillentse a megbolondult világot, bár van benne tennivalónk bőven. Nem számonkérni kell azt, ami nem dolgunk, hanem elismerni azt, hogy naponta keresztre feszülünk. Egyedül, mert sem politikai vezetőink, sem oktatáspolitikusaink nincsenek velünk. Bárkit szívesen meghívok ezek közül az urak közül, hogy jöjjön be a szeptembertől összevont osztályainkba, arra a 24 nm-re, ahova “tették” fogyatékos gyermekeinket és próbálják őket nevelni-oktatni. Aschnak igaza van: Magyarországon még a disznóknak is több joguk és jobb soruk van, mint a gyerekeknek ( és a pedagógusoknak).
    Talán azon is itt lenne az ideje gondolkodni, amit Judit írt : meddig lehet még előre menekülni, nem megbeszélni a dolgunkat, hallgatni és visszaadni a diplomát??? Cs. Mátyás írt a kiszolgáltatottságról, teljesen igaza van: ma mindenkinek bábuja vagyok: szülőnek, gyereknek, politikának, bizottságoknak, mindenkinek. És amíg ez így marad, amíg a média, és egyes kollégák folyamatosan lejáratják a pedagógusokat, addig itt nem is fog változni semmi sem. ( A tanárverés ügyet kirobbantó iskola igazgatónője azért menekült abba a suliba kerületünkből, mert a romák úgy megverték, hogy kórházban kellett ápolni. Utána volt képe a tanár felelősségét, munkáját vitatni? Hát micsoda világ ez, mikor a politika egyik oldalról sz.ból várat épít, aztán másik oldalról számonkéri, hogy miért nem tudunk rá építkezni??)Bizottságok fogják megoldani az iskolai erőszak kérdését? Nem én, akinek mindennap be kell mennem és megoldanom? Mégsem kérdezte véleményünket senki!
    Sulifon kérdése jogos:
    A kiút az lenne, hogy elmegyünk?

  2. Kádár Judit szerint:

    Iszom szavaitokat. Iszogatom. Amit gondolok, annak egy részét már megírtam a virtkong zárszó nyolcvanvalahányadik hozzászólásaként, itt egyetlen dolgot, a második számú vesszőparipámat említeném.

    A tanárképzés!

    Négy gyerekem közül hárman iratkoztak be tanárszakra. Egyikük még kitart, igaz, elsőéves volt tavaly, úgyhogy egyetlen pedagógiai tárgyat sem vett fel.

    Ketten leadták a tanárszakot. Idén diplomázó lányom (akivel 13 éves kora óta tervezgetjük, hogy legyen csak meg a diplomája, aztán uccu, iskolát csinálunk)azért, mert az egyik pedagógiai tárgy (a többi ped. előadást egyszerűen érdektelennek ítélte)előadója nyílt színen zsidózott. Senki a jelenlevő népes hallgatóságból nem jelezte, hogy ezt tán nem kéne, így Anna nem mert tiltakozni. Viszont leadta a tanárszakot.

    Kifejezetten tanárnak (történelemtanárnak) készülő fiam rögvest elsőéves korában felvett egy csomó ped. órát. Az egyik előadás fél éven keresztül a bolognai rendszer szapulásával telt, majd december elején a tanár rátért a tótok és a zsidók kárhoztatására, becsmérlésére. Férfiember az én Lackó fiam, úgyhogy ő – mielőtt leadta volna a tanárszakot – emelt fővel kivonult a teremből.

    Én három évig tanítottam tanárképző főiskolásokat nappali képzésben, és hat évig végzett tanárokat szakvizsgára előkészítő képzésben. Nem volt hátrány, hogy – szemben a tudományos tudósokkal – én naponta látok iskolás gyereket, és hetente legalább kétszer látok iskolát belülről. A szent költségvetés kímélése jegyében a főiskola (azóta már egyetemi kar) elküldte a külsősöket – marad a tudományos tudomány.

    A tudományos tudomány és a spórolás jegyében – óvónőképzőtől a középiskolai tanárképzésig és a gyógypedagógus képzésig – egyetlen gigantikus pedagógus gyárrá vonták össze a képzőhelyeket Bp-en. Ez is van olyan jó, mint a 12 osztályos gyerekgyár.

    A pedagógusképzésben évtizedek óta tanító barátnőm teljesen kétségbeesve meséli, hogy a pedagógiai pszichológiából, a szocializációs tárgyú tankönyvekből teljesen kimarad a gyerek életkorának szempontja, mintha a hatéves és a tizenöt éves ugyanaz lenne, ugyanolyan bánásmódot, gondoskodást, pedagógiai érzékenységet és figyelmet kívánna.

    Ő csak tudja. Akkor panaszolta mindezt, amikor a tanszékvezetője épp visszadobta a készülő tankönyvét, mondván, az életkori (fejlődéslélektani) tagolás helyett inkább nagy tematikus egységekbe rendezze mondókáját: szocializáció, agresszió, együttműködés, versengés, modellkövetés, előítélet… így, ilyen szép globálisan, ilyen szép közhelyesen.

    Ecce.

  3. terepmunkás szerint:

    Valahogy így kellene: Bocs gyerekek elcsesztük. Úgy emeltük 18-ra a tankötelezettséget, hogy nem volt rá hely, ki nem csak felszívja, hanem tanítja is az odakényszerülőket. Bocs, elszúrtuk, mert évtized óta (három) csak az megy pedagógusnak, ki máshová nem kell, vagy elhivatott fanatikus – azaz zavart személyiség.(s ebben nem kis szerepünk van).. bocs elcsesztük, mert rátok eresztettük a nagy lehetőséget – te élsz ott, a Te iskolád, Te tudod mi kell, csináld meg az iskolád – miközben nem készítettünk fel Benneteket.(Aztán lett keret, mert keretes, meg okév, meg szótagszámolt tankönyv).. bocs, elcsesztük, mert idestova tíz éve alázunk , szidunk, nullázunk benneteket, felejtve, hogy az önbeteljesítő jóslat stb. Bocs, elcsesztük, mert a lyukas zsebünkön át, csak azt számolgattuk, mit, honnan lehet elvenni. Bocs, elcsesztük, mert most is csak okítunk benneteket, s nem beszélünk veletek. Kedves történelem (és magyarszakosok s mindenki) tanárok, segítsetek, mert felemelte fejét, és nő, dagad a Jobbik és már "MI" oktatáspolitikusok, nem tudjuk mit is tehetnénk. Bocs, rájöttünk, nem azért van ez így, mert Ti kontraszelektált rémes pedagógusok elbarkácsoltátok.Beszélnünk kellene.

  4. IZs szerint:

    Megfogadva TL tanácsát elolvastam a jelentést, kétszer, egyes mondatait többször is( az értelmetleneket is). Ezekután is egyetértek Achs Károllyal ez a jelentés csak duma, sok színes lufi, és minden hiba forrása az a sok ostoba, rosszindulatú, tunya és ósdi tanár, aki még a jogszabályokat se ismeri. Egy javaslatukkal azonban messzemenően egyetértek: legyen az iskola nyitott! Kár, hogy egyre több bezárt( ténylegesen, fizikailag) iskoláról hallunk…
    A 12 évfolyamos iskolák térnyeréséről ( amit szintén üdvözöl és javasol a bizottság) egyébként Bp-en nem igen hallani, inkább a szétválasztás dívik a fenntartás miatt.
    Kedves Terepmunkás! erre a bocsra azért ne nagyon számíts, pedig igaz minden szavad, de a véleményedre nem kiváncsi egy döntéshozó se

  5. takács géza szerint:

    Petráé remek összefoglalás az illúziókról és a csapdákról, annyi megjegyzésem volna csak, hogy természetesen az árvaház is illúzió, én épp egy ilyenben dolgozom, és mondhatom, a karizmatikus vezető ezen a tájon hamar munka nélkül maradna.
    Ami a megoldást illeti, abban viszont tamáskodom. A tanácsadó és konfliktuskezelő szolgáltatásban épp úgy működne a kontraszelekció (melyet egyre inkább már szubkontraszelekciónak mondanék az iskola táján), mint az iskolában. És ma is működik. hiszen látom. És Judit is mondja.
    Mert természetesen nem az a helyzet, amit olykor Achs sugall, meg mások is, természetes önvédelemből persze, de mégis csak tévesen, hogy mintha a tanárok rendben volnának. Ezerszer nagyobb a baj. Meglehetősen zűrös feltételek közt (mind anyagi, mind morális, mind szalmai, mind igazgatási értelemben) dolgozik ma az egyre kevésbé elkötelezett, és egyre felkészületlenebb tanárság. És ezt úgy kell érteni, hogy magamra is értem, hisz évtizedek óta a létfenntartással vagyok elfoglalva, most ezt tessék érteni anyagi és filozófiai létfenntartásnak is, mindkettő falja az energiát, és tanárságom meg kopik, kopogat. Bárhogy kapaszkodom.
    S ez még csak az első szint. Mármint hogy a problémák első szintje. És már itt mindenütt aknák, tömegével.

    Hogy a jelentésért pénzt vagy életet, hát mindegy, csak a produktum számít. Az igazolhatja a vállalt felelősséget. És ezúttal a bizottság mindössze csak alibit igazolt magának. Ez azért kevés.

    Sulifon felvetésére, hogy ennyire kutyaütők volnánk. Sajnos, a végeredmény szerint igen. A 150000 tanár túl sok ahhoz, hogy azt mondhatnánk, szegények a rendszer foglyai. Rég börtönőrök már ők maguk is.
    Nem hiszem, hogy nekem szolidaritást kell vállalnom a gyerekeimet elég sokféleképp szorongató iskolákkal. Ahogy azzal a néhány tanárral, akik mertek, megpróbáltak tanárok maradni, egy-egy helyzetben, örökké hálás leszek. De nem voltak túl sokan. Ritkán esett meg. És ártani sokkal könnyebb, mint használni.
    Nagyon vicces helyzet, mivel a tanár is szabad ember, mit bárki, ezért ő is végigvitte a maga kis nyomorult privatizációját, mint a többiek. Elkezdték tehát üldözni (épp úgy, mint a többieket, mondjuk az adószabályokkal, meg ilyesmikkel), sarokba szorítani, ellenőrizni, fülön csípni, adminisztrálni. Csak hát minél inkább szabályozzák, annál megbízhatatlanabb. Ez egy ilyen szakma, ez egy ilyen társadalom. És persze minél inkább elveszti a felelősségét önmagáért, annál nagyobb felelősséget varrnak a nyakába, tehetetlenségből, gyávaságból, tanácstalanságból.
    Más. Ugye a gyerekek mindenekfelett való joga. Ez volt az a rettenetes rontás, amivel sikerült a tanár-diák, tanár-szülő, diák-diák, szülő-diák kapcsolatokban felgyorsítani az amúgy is erősen fenyegető anómiát, széthullást. A gyerek persze minél szabadabb, látszik, aki nem látja, beköti a szemét, annál kiszolgáltatottabb.
    Így adódhat az a tétel, meg az a naturális helyzet, hogy sosem volt még ennyi joga egy gyereknek, mint ma, s valószínűleg sosem aláztak meg, hagytak cserben, vettek semmibe még ennyi gyereket a szülők, a tanárok és a felnőttek, mint mostanában.
    Az állam ezzel a gyermekvédelemmel élen áll, példát mutat a gyerekek elveszejtésére.
    Pallost tehát a jog mellé.
    S akkor aztán már valóban csak a fegyverkezés van hátra. Hogy félelmünkben halomra gyilkoljuk egymást. Vagy legalább elképzeljük minden este. A világ szerencsésebb tájain ez már nagyon megy.

    Zöldbéka kérdésére, hogy el kell-e hagyni a pályát. Nem jó kérdés. A pályát sokan elhagyják, és nem épp a legrosszabbak. Ez mindig személyes döntés. Menni vagy maradni. Minél több érdemes megy el, annál több érdemtelen marad, annál érdemesebb volna elmenni. És annál többet ér maradni. De persze van, amikor már nem lehet.
    A tanárképzésről ír Judit. Aligha lehetne eltúlozni a kritikát. Mondjuk azért a magyar tanárképzés javára, hogy harmincöt évvel ezelőtt se állt már valami fényesen.
    Azonban gyermekei meghátrálását nem értem. Ha jól tudom, manapság ezerféle óra felvehető, ezerféle tanárral.
    Mi az a zsidózás?
    Hogy a zsidók összeesküdtek a jó magyar tanárképzés megfojtására? Vagy mi? A magyar zsidóság (általam ismert, és nagyra becsült értelmiségi része) amilyen lelkesen részt vállalt a társadalmi szabadság kis és nagy programjaiból a rendszerváltás előtt, olyan felkészületlen volt a váratlanul előadódott nemzeti szabadság ügyeiben?
    Előbbi beteges, rögeszmés gondolkodás. Utóbbi reális problémafelvetés. Látszólag mindkettő zsidózás.

    terepmunkás megírta a sorvezetőt a hetedik magyar kongresszusi előadóknak. Csak az lehangoló, hogy a közoktatás kis miniszterelnökei még titkos beszédben, taktikailag sem fogják ezt elmondani. Mert a felelősségvállalás minimumára sem telik tőlük.

    Sokat írtam, és még kínálok mellé a http://www.ttfk.hu/hetiokopol honlapon, publicisztikaként.
    Program a magam kongresszusának. Még tavalyról. Ajánlom tisztelettel mind a virtuális olvasóinak, mind a 7. résztvevőinek.
    TG

  6. Kádár Judit szerint:

    Géza, két apró szösz.

    A gyerek mindenekfölött álló joga, ami szétver mindent, ez így nem a való. A közokt. törvény a gyerek mindenfölött álló érdekéről beszél. Más kérdés, hogy az önös érdekből, többrendbelileg és különös kegyetlenséggel van letojva a különböző rendű és rangú döntéshozóktól kezdve a fenntartókon át a felnőtt társadalom megannyi ficakjában. Elsőként éppen a közoktatási törvény egyéb mondataiban – vö. "iskolába járással vagy magántanulóként teljesítheti". Kéne kicsit beszélni erről a mindenekfölött álló érdekről, hogy az mi is – nem szólamokban, hanem egészen konkrétan.

    A zsidózás, tótozás nem olyas (tán picit vitatható, ha engem is az értelmiségi barátaidhoz sorolsz, bár mondj inkább gyalogtalpasnak) szellemi csipke és magaslat volt a PTE-n kibomló alakjában, mint amilyet te emlegetsz a második opcióban, hanem a legprimitívebb fajta, ahogy – egyébként nem kamaszosan túlzó – gyerekeim mesélték. Pedagógia órákból pedig távolról sem oly hatalmas a választék, mint gondolnád. Különben is, ebben a tanegység világban (és sokszor sokszorosára duzzasztott hallgatói létszám világban az ugyanannyi vagy kevesebb egyet. előadóterem és személy mellett) a diáknak kisebbfajta csoda, ha egyáltalán sikerül valami módon fölvennie az óráit. Ez is szabadság: olyan, amilyen.

  7. Szekszárdi Juli szerint:

    Nem hiszem én sem, hogy a tanárok “rendben volnának”, ez a réteg is roppant differenciált. Az annyit emlegetett kontraszelekció már évtizedek óta érezteti a hatását, és azóta a kép még elkeserítőbb lett. A pedagógusképzés helyzete és prognosztizálható jövője meg egy újabb rémregény, de erről majd máskor beszéljünk részletesebben.

    A pályán maradókat, a legjobbakat is kizsigereli, hogy a (csökkenő!) fizetésből nem lehet megélni, családot, otthont fenntartani, többségük kénytelen külön munkát vállalva kizsákmányolni önmagát. Ez pedig elvonja az erejét, energiáját a hivatásától, óhatatlanul tovább rontja munkája színvonalát.

    Hogy mindenki maga dönthet: ezek után marad-e? Akad is szép számmal, aki nem marad, főleg ha fiatal, ha “piacképes” tudással rendelkezik, és olyan régióban él, ahol talál magának kevesebb felelősséggel és magasabb fizetéssel járó állást. Számos pedagógus akad azonban, aki szereti, hivatásának tekinti, lelkesen, igen jó minőségben teszi is a dolgát, és ezért sem szeretné elhagyni a pályát.

    Ne vegyétek tudálékoskodásnak, ha itt most a mindenki által ismert maslow-i szükséglehiararchiára utalok, ahol a két legalsó fokozatnak (a létfenntartáshoz szükséges feltételeknek és a biztonságnak) a megléte ugyan semmire sem motivál, de hiánya általában megakadályozza a magasabb szintű szükségletek megjelenését.

    A nehézségeket fokozza a közoktatási rendszer szétesettsége, a döntéshozók, irányítók tehetetlensége, tehetségtelensége és iszonyatos felelőtlensége, továbbá mindaz, amiről már bőségesen esett szó a virtuális kongresszuson.

    Ez persze nem mentség, csak magyarázat, mert a gyerekek, akiknek ez az egyetlen és visszahozhatatlan gyerek- és ifjúkoruk, nem tudják kivárni, amíg a társadalom,a közoktatás végre normalizálódik (már csak azért sem, mert ez az egész nem a kívánatos irányba látszik haladni.)

    A nagyon hamisan értelmezett, olykor tanárellenes bunkóként alkalmazott “gyermeki jogok” emlgetése joggal vált ki felháborodást a pedagógusokból. A jogok helyett inkább a valóságos gyermeki szükségleteket, érdekeket kellene érvényesíteni. A gyermek alapvető érdeke többek között az is, hogy megtanuljon felelősséget vállalni saját tetteiért, jelenéért, jövőjéért, és “joga”, hogy ehhez az iskolában segítséget kapjon. Ezt a segítséget azonban csak azok a pedagógusok biztosíthatják, akik “nagy, erős felnőttek” (copyright by Petra) módjára vannak jelen az iskolában. A kiszolgáltatottság, a bizonytalanság, az egzisztenciális ellehetetlenülés, a bűnbakká történő kikiáltás, a romló presztízs pedig nem kedvez annak, hogy a pedagógusok általában megfeleljenek ennek az elvárásnak.

    Hol van a a pedagógus felelősségének határa? Kivel lehet ezt megosztani, hogyan lehet végre dialógust generálni azokkal, akik a megfelelő keretek megteremtéséért felelnek?

    Terepmunkás kérdéseit a hetedik magyar kongresszus előadói nem fogják feltenni, nekünk magunknak (a virtuális kongresszus keretében összeverődött kis közösségnek) kell ezt valamiképpen átjuttatnunk a rivaldán. A kérdés: hogyan tudjuk kikényszeríteni az érvényes válaszokat, vagy legalábbis egy érdemi dialógust a felvetett problémákról, illetve a megoldás lehetőségeiről?

    A virtus kötet megjelenéséhez tervezünk ugyan sajtóbemutatót, de félek, hogy ez nem lesz elég. A NÜK kísérőrendezvényeként, bár a virtkong zárszava fenn van a nk7.hu honlapon, sem érünk célt, már csak azért sem, mivel ezt egy viszonylag szűk kör látogatja.

    Szélesebb nyilvánosság kellene!

  8. Szekszárdi Juli szerint:

    Takács Géza előző kommentjében figyelmünkbe ajánlja “A tankönyvről, az érettségiről, az iskolakritikáról és a digitális tábláról” című publicisztikáját, amely tegnap megjelent a gondola.hu honlapon: http://gondola.hu/cikkek/60505http://gondola.hu/cikkek/60505

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.09.20.
L. Ritók Nóra: Ami beleég az emberbe
Ezek a történetek nem múlnak. És mindig jönnek újabbak. Küzdünk, harcolunk, végre az egyik helyen már nem jellemzők, de akkor felbukkan egy másik faluban. Vagy egy odaköltöző családban...
(Forrás: hvg.hu/a nyomor széle )
--
2020.09.19.
Az alsósok szülei is bemehetnek gyerekükkel a lázmérésre
Az érdekképviselet vezetője megkésettnek látja a hőmérőzést. A Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) elnöke, Szabó Zsuzsa nemrég azt nyilatkozta lapunknak, nemhogy iskolaorvosokból, még...
(Forrás: Népszava)
--
2020.09.19.
ásler: Kizárt, hogy minden osztályban megjelenjen a koronavírus
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője hozzátette, számoltak azzal, hogy a vírus megjelenik az iskolákban, azt azonban kizárta, hogy mindegyik osztályban feltűnik a koronavírus....
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.19.
Több helyen az iskolaőrök lettek a maszkfelelősök, portások
Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy pozitívan fogadták a tanárok és a diákok a szeptember elsején munkába állt iskolaőröket, igaz, a jelenlétük nem mindenkinek tetszik – tudta meg...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.09.18.
A tanári elköteleződésről. Fontos-e, és mitől függ? Gönczöl Enikő írása
Aki ismeri az iskolák világát, az tudja, hogy az oktatásban semmilyen külső szándék nem válik valóra az ott dolgozók elköteleződése nélkül. Ezt akár szerencsének is tekinthetjük, amikor...
(Forrás: tani-tani online)
--
2020.09.18.
„Bőgtem az első tanítási napon” – Halácsy Péter az Indexnek
A gyerekeit szerette volna egy újragondolt iskolai struktúrában taníttatni Halácsy Péter, a Prezi társalapítója, de miután nem találta a neki legjobban tetsző iskolát, a barátaival sajá...
(Forrás: index)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep