„Miért nem sikerül a pedagógusképzést megfelelő színvonalra emelni?”

Olvasónapló

A Tani-tani online december 30-án közölte Falus Iván: A tanárképzési reform logikája című tanulmányát, amelyben elemzi a reform eredményeit, eredménytelenségét, illetve ennek okait. A következőkben azt a részletet közöljük, amely a jelenlegi helyzet kialakulásának közvetlen hátterét írja le. A naptári év vége a számvetés időszaka is, ilyen értelemben ez a részlet nagyon is ide illik. Reményeink szerint ezzel kedvet csinálunk a lehetséges perspektívákat felrajzoló teljes írás elolvasásához is.

A jelenlegi helyzet kialakulása

A tanárképzést gyakorta akarják megreformálni. A reformok többnyire az oktatáspolitikától, ritkábban maguktól a tanárképzőktől erednek. A reformmal többnyire olyan problémákat kívánnak megoldani, amelyek megoldására a tanárképzés önmagában nem alkalmas, szélesebb körű oktatásügyi és társadalmi változtatásokra volna szükség. A reform megkezdésének két fő oka a pedagógushiány, illetve a pedagógusok nem megfelelő felkészültsége. 

A reformokat általában akkor kezdik meg, amikor már be kellett volna azokat fejezni. Ennek egyenes következménye az, hogy a problémák okainak alapos feltárására nincs lehetőség. A reform megrendelői nem kívánják alaposan elemezni az adott helyzetet, a közoktatás és a pedagógusképzés állapotát. Nem fordítanak gondot a hiány, illetve a hiányos felkészítés okainak elemzésére, és nem mérik fel azokat a lehetőségeket, amelyek felhasználásával a képzés hatékonysága fokozható volna.

Gondoljunk csak vissza a 2010-es évekre, amikor az úgynevezett bolognai rendszerű, egységes, osztott, egy féléves gyakorlatot magában foglaló képzés elemzésére sem időt, sem gondot nem fordítottak. Nem keresték annak az okát, hogy elenyészően kevesen jelentkeztek a tanári pályára, nem kívánták a rendszeren belül megtalálni a tanári szakra jelentkezők alacsony számának az okait, nem igyekeztek a BA/BSc képzések tartalmi elemzésével megoldást keresni, nem mérlegelték a három évvel későbbi pályaválasztás előnyeit, például azt, hogy a mesterképzésben alkalmasabb, motiváltabb hallgatók vettek részt, nem gondolták végig, hogy fel kell-e számolni a tanárképzés egységességét, megoldást jelent-e az osztatlan tanárképzés bevezetése. Az igazi okok feltárása nélkül megváltoztatták a tanárképzés struktúráját, hatévesre emelték a középszintre képező tanárképzés időtartamát. Nem gondoltak arra, hogy a két szintre bontás nem könnyíti, hanem nehezíti a pedagógusellátás rugalmasságát. Annak érdekében, hogy garantálják a reform sikerességét, a végrehajtott változtatások mellé – egyébként nagyon helyesen – bevezették a pedagógusjelöltek számára a Klebelsberg-ösztöndíjat. Mindezek ellenére a pedagógushiány újólag, még nagyobb erővel jelentkezett.

Bevezetésre került a pedagógusok új előmeneteli rendszere, az életpályamodell is. Ehelyütt nem szükséges részleteiben kimutatnunk a bevezetés során elkövetett azon hibákat, amelyek jelentős mértékben csökkentették az előmeneteli rendszerben rejlő, a pálya vonzását elősegítő elemeket. (A tapasztalt, kiemelkedő pedagógusokat is a legalacsonyabb szintbe sorolták be, nem teremtették meg a korábbi teljesítmények, felkészültség beszámíthatóságának eszközrendszerét, magát a minősítési rendszert túlbonyolították, összekapcsolták a terhelés növelésével, a pótlékok megszüntetésével.) A kegyelemdöfést az életpályamodell pályára vonzó funkciójának az a döntés jelentette, hogy a bérezés alapjaként megjelölt minimálbért alig egy évvel a bevezetés után kilökték a rendszerből, a pedagógusbéreket a 2015-ös szinten bemerevítették, aminek következtében a bérek mintegy 50 százalékkal elmaradtak a tervezettől, a diplomás átlagbértől, az európai átlagoktól stb.

Azaz a megalapozatlan reform eredményességét ezek a tanárképzésen kívüli tényezők is hátráltatták. Így jutottunk el a mai, reformot igénylő helyzethez. Most megint ott tartunk, hogy sürgős beavatkozásra van szükség, mert hamarosan vészes méreteket ölt a tanárhiány.