A tanár is ember, de nem az a dolga – És megint elölről…

Ha belegondolok komoly, küldetéstudatos nekiveselkedéseimnek, s a mostani, véresen komoly pedagógiai vitáknak az üdvözítő módszerekről, csak mosolygok. Mintha legalábbis vérre menne, mint a pozsonyi csata.

Vérre megy ─ tudom. És megint elölről: NAT2020.

Ha valami, az idei „távoktatás” bebizonyította: a NAT használhatatlan, kőkorszaki ostor egy már régen nem létező diáktípus idomítására, képzavarral: agymosására. Tisztelet a kivételt jelentő egy-két reálos fejezetnek. Amire igazán szükség lenne technicizált, robotizálódó korunkban, a humán félteke fejlesztésére (magyar, történelem), na, az maga a múltba vesző zsákutca. Adatokkal túlterhelt, a gondolkodást, korunk létkompetenciáit fejleszteni teljességgel alkalmatlan tohuvávohu ─ de legalább a pozsonyi csatát megnyertük ─ igaz, nem digitálisan.

Nem is volt lehetőség valódi távoktatásra, hiszen a tanterv-érettségi présben a tanároknak még az online óra valódi követelményeinek is meg kellett volna felelniük. Hogyan!?…Akik nekibuzdultunk, belepistultunk a digitális tananyagfejlesztésbe. A tavaszt így csináltam végig ─ nem sok sikerrel, de sok tanulsággal. A diák nem is értette: mi ez a könnyű feladat, hogy szabadon kereshetek az interneten, mindent használhatok ─aztán kettest kapott, mert a gondolkodtató részre már nem jutott motivációja. Nem is nagyon akart gondolkodni, hiszen olyan szövegekről kellett volna, amelyek nem inspirálták. Persze inspirálhatták volna – egy másik oktatási környezetben.

És megint elölről: kötelező olvasmányok. És megint elölről: a nemzeti nem szinonímája az ásatagnak. Vagy legalábbis nem kellene, hogy az legyen.

Mellesleg az internetes forrásokat sem tudják használni, volt, aki azt sem vette észre, hogy a kiadott anyagba belinkeltem forrásokat, amelyekre csak rá kellett volna klikkelni. És akkor még nem beszéltünk, vagy hiába a források etikus használatáról. Tehát ebből is fejlesztettem online anyagot, de akkor már a kinyúlás szélén voltam. Mert hiába van a hüvelykujjukban az applikációk sora, csak tévelyegnek valódi─ és áltudomány digi-rengetegében.

Most ősszel már vigyáztam az egészségemre: online órákat tartok, főleg frontálisan, csak időnkét visszakérdezek, hogy lássam, itt vannak-e még, követnek-e még. Nincs hókuszpókusz, tananyagfejlesztés. Hát mi vagyok én ilyen présben, ilyen „megbecsülés” mellett? Tényleg krisztusi „módszertant” kívánna, de annak, úgy tudom, nem ez a terepe. Ne rángassuk bele a szegény názáretit mindenbe! Egyébként sem parancsolt, hanem azt mondta, ha akarsz, velem jössz. Szabadon választható, fakultatív etika.

És hol vannak a valóban digitális tankönyvek? Láttam ilyet, magyar fejlesztés ─ na, ilyenre kellene költeni például az adófizetők pénzét, hogy mást ne mondjak. (Gyerekkoromban még számítástechnikai nagyhatalom voltunk. Tudom, mert szemben velünk volt az agytröszt irodája. Azóta összeszerelő műhely.)

Vérre megy. A jövőjükre. A jövőnkre. Na, ez aztán a „távoktatás”. Távol a jelen kívánalmaitól.

Már unom idézni Aranyt:

„Hajt az idő nem vár, elhalunk mi, vének,

Csak híre marad fenn karunk erejének;

Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,

Aki ésszel hódít, nem testi erővel.”

Vass Judit

A sorozat honlapunkon eddig megjelent részei

Készülő Arc

Gyávaságom története

Most, vagy soha!

Apokalipszis most