Szekszárdi Júlia

Írott és íratlan szabályok

„Úgy tűnik, nemcsak a makro-, de a mikrokörnyezetünkből is eltűnt az íratlan szabályok tisztelete. De menjünk tovább. Más lett az életük. Igen, az akceleráció. Mennyit beszéltünk már ennek veszélyeiről, ám milyen keveset is tudunk tenni ellene! Vagy talán semmit. Óriási erőfeszítéssel egy kicsit lehet késleltetni az első szemceruza, piff-puff kazetta, márkás cipő vagy mellimplantátum idő előtti megvásárlását, de ne áltassuk magunkat: hiába a sok mese, a rongybaba, előbb-utóbb a mi gyerekeink is (majdnem) úgy élnek, választanak, beszélnek, mint a többiek.” (Federmayer Katalin: Mitől lesz jó pedagógus a tanár. Élet és Irodalom, 2007. szeptember 18.)

Hol van már saját diákkorom nyakig begombolt, kötelező szabású, fehér galléros iskolaköpenye! És milyen megmosolyogtató az az ádáz küzdelem, amit már mint tanár voltam kénytelen vívni azért, hogy gyerekeink iskolaköpenyt viseljenek. Bármilyet, csak köpeny legyen, mert az az előírás. (Sok értelme nem volt, hiszen nem védte a ruhát, és nem előzte meg a divatbemutatót, mert a többség a táskájába gyűrve hozta, vitte, és csak akkor vette fel, ha végképp elkerülhetetlen volt.) Az akkori helyzethez képest valóban szédítőek az utóbbi évtizedek változásai. Nem csoda, hogy a pedagógusok gyakran tanácstalanok, nehezen tudják eldönteni, hogy mit tegyenek szóvá, és mit nem, mihez kezdjenek a törvény által is szentesített diákjogokkal, amelyek gyakori emlegetése a pedagógusok többségében teljes tanácstalansághoz, elbizonytalanodáshoz vezet. A kislánynak tehát joga van a sminkhez, akit meg ez zavar, az ne nézzen oda, úgyis hiába szól.

Nézzünk egy másik példát.

Itt ismét kamaszgyerekek és ismét lányok a problémát okozó diákok. Valódi problémáról, igazi konfliktusról van itt szó? Vagy értsünk egyet a Tanácsadó pszichológusával, aki szerint jobb, ha hagyjuk, hogy a serdülő maga döntsön a külső megjelenését illetően? Az ifjú generáció mindig is kereste a lázadás aktuális formáit, és az idősebbek idegeit szinte mindig sikerült is felborzolnia meghökkentő divatjelenségekkel. Hajdanában a hosszú hajat tiltották (a Beatlesek és az Illés vagy az Omega együttes külseje sem számított a maguk ifjúsága idején elfogadottnak), most meg a testékszer, a csiricsáréra festett (színét gyakran változtató) haj meg a smink vagy a tetoválás révén fejezi az ifjúság egy része önmagát. Kérdéses, hogy mennyi energiát érdemes befektetni csupán azért, hogy kivegyék azt a piercinget, az iskolában ne fessék magukat, hagyják a hajukat a maga természetes színében, tekintsenek el a műköröm használatától, és a többi. Ha az iskola képes – demokratikus keretek között, a diákönkormányzat bevonásával – olyan működőképes szabályokat kialakítani, amelyeket a gyerekek nem csupán betartanak, hanem egymással is képesek betartatni, akkor talán elérhető legalábbis a külsőségek korlátok között tartása.

Úgy gondolom, ezek olyan ügyek, amelyekért nem érdemes kiásni a csatabárdot. Hiszen akadnak ezeknél valódibb, komolyabb problémák is.

(Részlet az Új utak és módok című kötetből. Dinasztia Tankönyvkiadó, 2008. 16–18. oldal)