Tisztelni kell a gyereket, nem (csak) szeretni

Az a társadalmi sztereotípia, miszerint „Ne menjen pedagógusnak, aki nem szereti a gyerekeket”, balgaság. Önámítás, hogy mindennap minden tanítványt szeretni lehet. Tisztelni kell a tanítványokat, nem szeretni! Ha ezt érzik minden szavunkban, minden gesztusunkban, akkor is meg fogják tanulni az érettségire, amennyire csak tőlük telik, a tantárgyunkat, ha nem szerették meg négy év során. Csak úgy, „virtusból”, a mi kedvünkért. Sokszor volt szerencsém ezt megtapasztalni harminckilenc éves pályafutásom alatt, de sokáig magam sem értettem sikerem okát.

Ábel története

Mígnem egyszer a Nagy László Általános Iskola és Gimnázium hetedikes, „értékközvetítő” kísérleti magyaróráján meg nem látogatott az iskola rettegett igazgatónője. Nem általános iskolában tanítottam odáig, ez volt az első kisiskolás csoportom, és már ráébredtem, milyen „önbizalom-túltengés” volt elvállalni az ÉKP kísérletvezetést ebben az általam még csak „kóstolgatott” korcsoportban. Ráadásul volt az osztályban néhány – mai szóhasználattal élve – SNI tanuló is, akikkel végképpen nem tudtam mit kezdeni, hiszen az egyetemen az én időmben nem is tanítottak elegendő módszertant és pszichológiát. Szerencsére rendszeresen látogathattam kollégáim óráit, és sok jó ötletet hallottam a tanítónőktől is, akik az osztályt felső tagozatig vezették. Nagyon jó volt ugyanis a tantestületben a csapatszellem – akkoriban azt gondoltam, hogy ezt a zsarnoki iskolavezetőnek köszönhetjük.

Az órámra a kollégák tanácsai szerint készültem, akik tudták, mit fog „értékelni” az igazgatónő. Szerencsére pont azt tanácsolták, amit a kísérletben a legjobban kedveltem: a csoportos, munkáltató óratípust. Tehát a magyaróra Csokonai életéből is kiscsoportokban zajlott, hiszen éppen a felzárkóztatás érdekében fontos volt, hogy se a „jók”, se a gyengébbek ne unatkozzanak. Az osztály szerethetett, mert állandóan jelentkeztek, óriási szerencsémre ők mentettek meg a hatalmas széteséstől. Már majdnem „megúsztam”, kezdődött az óra végi összefoglalás, amikor a diszlexiás gyerekem jelentkezett, és olyan módon idézte a tankönyvi mondatot a jegyzetelésre kijelölt szövegből, hogy nyilvánvaló volt: egy tagadó mondatot állítónak vélt.

Nagyon megijedtem, hogy társai kinevetik. Ha nincs ott az igazgatónő, minden bizonnyal ezt is tették volna úgy, mint máskor, hisz – nevezzük főhősömet Ábelnek – gyakran élt a félreolvasással, ugyanakkor nagyon szeretett jelentkezni, szerepelni. Ekkor leroskadtam a fiatalember melletti üres székre, és szomorúan, vendégem szerint szinte suttogva azt mondtam: „Én nem így emlékszem erre a részre. Gyere, Ábel, olvassuk el ismét, együtt, melyikünk tévedett!”

Úgy látszik, az ember zavarában kevésbé görcsös, őszintébbek a reakciói. Szerencsém volt, hogy őszintén, önmagamat adtam a válságos pillanatban, mert éppen erre reagált az osztály figyelmes csenddel. Meglepetésemre az engem addig lebecsülő igazgatónő ekkor megdicsért. Kiemelte az „okos rögtönzéseimet, ami csak a jó pedagógusok sajátja”. Rájöttem, az volt a szerencsém, hogy tiszteltem gyenge tanulóm ambícióját, akaratát, hogy a szülei rendes emberek voltak, sokat gyakoroltak vele, ahogy kértem. Nagyon sajnáltam őt abban a percben azért, hogy nem sikerült az igazgató néni előtt bizonyítania: ő is tud már önállóan jegyzetelni, ugyanúgy, mint a többiek.

Ez az eset mélyen belém ivódott. Sokat tépelődtem azon, vajon mi a fontosabb: a gyerekek iránti tisztelet vagy a szeretet. Végül ráébredtem: tisztelni kell a gyerekeket, nem szeretni. Ugyanis aki „csak” szereti őket, gyakrabban csalódik bennük. Hiszen a szeretet szubjektívebb, okot ad az elfogultságra is. A tisztelet: tárgyilagos rokonszenv. Bármikor, bármelyik renitens tanulónak azt lehet mondani mélyen a szemébe nézve: „Én nem így gondoltam, gyere, beszéljük meg, vajon miért látjuk különbözőképpen ezt a dolgot!” Azóta, hogy tudatosan törekedtem erre, nagyon sokat tanultam a tanítványaimtól. Mindenekelőtt: előítélet-mentességet, nyitottságot a „deviáns” megnyilvánulások iránt.

Ábel különben sikeresen tette le érettségi vizsgáit, és kilencedikes korára csakugyan kigyógyult a diszlexiából. Úgy hallottam, sikeres iskolapszichológus valahol vidéken.

Zoli története

Az elmondottakhoz hasonló történt egy másik általános iskolás „fiam”, Zoltán esetében is, aki akkor már harmadszor járta az ötödiket. Amikor megismertem, 13 éves volt. A legmagasabb fiú lévén az osztályban, társai örökös gúnyolódásainak célpontja volt. Próbáltam elbeszélgetni, külön is foglalkozni vele, hiszen dadogásával lehetetlenné tette, hogy a többiekhez hasonlóan szóban feleltessem. Mivel szigorú (mindennap feleltető) tanár hírében álltam, és nem akartam, hogy társai még a velem való óra utáni beszélgetések miatt is cikizzék Zolit, kineveztem térképfelelősnek. A szertárban néha segítettem neki pótolni az órai vázlatokat. Talán ennek köszönhettem, hogy egyszer a magánéletével kapcsolatos bizalmas kérdéssel ajándékozott meg.

Történt ugyanis, hogy az iskolavezetés „Családi életre nevelés és szexuális felvilágosítás” címén a teljes ötödikes évfolyamot becsődítette a kerületi moziba (a demográfiai csúcs ideje volt ez, az ötödikesek az iskola kultúrtermében nem fértek volna el). Itt egy idős doktor bácsi vetített nekik képeket a nemi szervekről. Minderre alig emlékszem, mert a tanulók annyit rendetlenkedtek a sötétben, hogy csak velük foglalkoztam, próbáltam a röhögésről, nyerítésről, köpködésről, lökdösődésről lebeszélni őket.

Amikor a rettenetes óra véget ért, felsorakoztattam az osztályomat, és közöltem velük: „Irány a cuki, eszünk egy fagyit nyelvtanóra előtt, a pénzt majd megadja nekem a szülői munkaközösség!” Arra gondoltam ugyanis, hogy valahogy le kell csillapítani a felhevült kamaszokat, és a cukrászda éppen útba esett.

Amíg sorban álltak a meglepően csendessé, rendessé változott gyerekek, Zoli hozzám szegődött, és dadogva azt kérdezte tőlem, ha én is megbuktatom őt év végén a helyesírása miatt, vajon akkor ő jövőre is csak a menstruációról fog előadást hallani. Félrehúztam, ne hallják a többiek, mert éreztem, hogy a gyerekember bajban lehet, ha ilyet kérdez tőlem. Megkérdeztem, mi a baja, hozzátéve, nyugodtan elmondhatja, hiszen korabeli gyerekeim vannak nekem is. „Valami nagy bajom lehet, mert néha kemény ott, tetszik tudni, hogy mire értem…” – mondta a szokottnál is lassabban, dadogva. „Zoli, miért nem mégy el a gyerekorvoshoz?”– kezdtem korholón, mert szerettem volna „megúszni” ezt a nekem is kínossá vált beszélgetést. Mire elmondta, hogy háromszor is kivárta az orvosnál a sorát, de mindig lányokkal szólították be egyszerre, ezért nem mondta el igazi panaszát. Megdöbbentem. Zavarba jöttem. Majd zavaromban kezemet nyújtottam a kiskamasznak: „Gratulálok, te férfi lettél! Nem is tudom, tegezhetlek-e még ezek után.”

Tudom, hogy meseszerű a végkifejlet. De higgyék el, kedves kollégák, nem a főcím miatt („Iskolamesék”) ez a vége Zoli történetének! Néha a valóság szebb, mint a mese, mert váratlanabb. Zoli év végére elhagyta a dadogást, és rendszeresen megírta, amit a saját, külön gyakorlófüzetébe kellett: szótagolva másolt. S noha én hetenként kértem a gyakorlást, ő naponta írt. És én, a „szigorú” tanár, teljesen tiszta lelkiismerettel engedhettem át az év végén.

Domokos Zsuzsa