Tesótanár – kefebajusszal

Kis János írása

Képzeld el – mondja osztályfőnök ismerősöm. – Megkeresett a tesótanár. Azt mondta: Baj van Pistikével. Amikor rákérdeztem, mi a baj, azt mondta, képtelen a Szinteket teljesíteni. És ez szerinte nagy baj… Kérdeztem: Nem szeret mozogni? Azt válaszolta, sokáig szeretett, de most, ha módja van, inkább felmenteti magát. És képzeld, kicsi kefebajusszal rendszeresen felrajzol az öltözőszekrény falára…

Baj van az iskolai testnevelés-oktatással. Ez a baj az esetek nagy részében nem az uszoda vagy a tornaterem hiányából fakad. Másból. Egy jelenségből, amit egyesek Erich Honecker Gladiátorképző Intézetnek neveznek. Ez nem más, mint egy szemlélet, elv, amit a néhai NDK-ból vettek át azok, akik képezték a testnevelő tanárokat annak idején. És e szellemet a tűz sajnos nem égeti meg.

Mit is jelent valójában? Nos azt, hogy az iskolát mint a versenysport bázisát tekintik. Azaz az iskolai testnevelőt olyan edzőnek tekinti, akinek egyetlen feladata van: versenylovakat tenyészteni, azaz versenyzőket tenyészteni. Vagy ha semmilyen kapcsolata sincsen már ezzel a világgal, akkor is: a Teljesítmény és a Szintek az egyetlen mérőszám, ami munkáját méri. Mindenki más kripli, életképtelen csökevény vagy rohadt szimuláns. A mozgás öröme – az, kérem, maradjon a kapukon kívül…

Csodálkozunk, miért van annyi tornából felmentett. Nos ezért. Mert edzők, és nem testneveléstanárok töltik be jobbára az iskolák ezen pozícióját. Ott ugyanis, ahol nem ebből az irányból, hanem mondjuk a gyógytorna vagy éppen a rehabilitáció világából szakadt arra a szerencsétlen, vagy kifogtak a diákok valakit, aki ember is, és példakép. Nincsenek problémák.

Ja, megnézzük a képet, így már sok mindent megértünk. Megértjük, Pistikét miért kellett kihozni a strand nagymedencéjéből, pedig úszni tanították. Igen, teljesen szabályosan, feszített víztükrű csodamedencében rótta gyűlölettel a hosszakat, amelyek részidejét soha sem tudta teljesíteni, szabályosan versenyszerűen soha nem tudott úszni. De nem volt vízbiztonsága. Pedig ott állt a tesótanár, kefebajusszal. A Szintet követelve. Ami megfigyelhető: az a sportág megy, amit mint edző végzett a Versenylótenyésztőben a Tanár Úr vagy a Tanítónő…

Egy jelenségről van szó. Nemcsak tesótanár lehet ilyen. Lehet a kornyikatanár is, ha neki a művészképzés a mániája, és mindenáron az ének öröme helyett művészinek mondott produkciót akart kirázni a szerencsétlen tanulóból. Az életben mindkét típussal volt szerencsém. Volt kiváló énektanárom – ebből volt kornyikatártípus is, aki miatt ha kottát látok, a falnak megyek –, de olyan is, aki miatt ma is szeretem a klasszikus zenét, és sok mást, ami a mai fülnek talán nem kellően trendi. De volt sajnos szép kefebajszos tesótanárom, de volt tisztességes tornatanárom is. Sajnos a jók voltak kisebbségben, s úgy tűnik, vannak ma is.

Nem bántani szerettem volna, csak ugyanarra a jelenségre felhívni a figyelmet, amivel annak idején én is kínlódtam a tanulmányaim során. Ma sem bírom nézni a gladiátorképzőkben nevelkedett, a zászló dicsőségét hirdető versenyzőket. Amiért mindenüket, még egészségüket is kockára teszik az üzlet hegyében. Kiveszett a mozgás öröme. Ami még a gyerekek sajátja. De ugyanígy meg lehet szinte minden tárgyat gyűlöltetni. De mi lenne, ha az emberrel és nem a tárggyal foglalkoznánk…?

(Euroastra)