A konfliktusok pedagógiája

Szekszárdi Júlia kötete

Részlet a kötetből

Konfliktusok a diákok között

A korábban túlhangsúlyozott kollektivizmus
ellenhatásaként a közösségi nevelés napjainkra háttérbe szorult,
újraértelmezése, korszerű tartalmának igényes végiggondolása várat magára. Az
így keletkező légüres térben a közösség mint nevelő erő a lehetségesnél kisebb
szerepet játszik a valóságos pedagógiai folyamatban. Részben ez is magyarázza azt a
megdöbbentő (bár nem igazán meglepő) kutatási eredményt, amely szerint a
magyarországi gyerekek általában rendkívül negatívan viszonyulnak az iskolához,
sivárnak, személytelennek élik meg az iskolai légkört, s osztálytársaik között
sem érzik igazán jól magukat.

Az elfogadó,
védelmező, a szocializációt segítő társas tér, az emberközpontú közösségek
hiánya is hozzájárul az erőszak terjedéséhez, a deviáns jelenségek számának
gyarapodásához. Ha a gyerek, a serdülő, a fiatalember családja körében sem talál
olyan közeget, ahol valóban önmaga lehet, ahol igazán otthon érezheti magát, ahol
akár feltétel nélkül is elfogadják, ahol szeretik, akkor – mivel az iskolában erre
az esély manapság erősen csökkent – különösen kiszolgáltatottá válik a
társadalomban s a virtuális térben terjengő különböző minőségű hatásokkal
szemben.

A pedagógus általában egy csoport, többnyire egy osztály tagjaként találkozik az
egyes gyerekekkel. A csoporton belül pedig törvényszerűen hatnak a csoportdinamikai
folyamatok, kialakul a hierarchikus, vertikális, a tekintélyen alapuló és a
horizontális, a szociális szerepek szerinti differenciálódás, s bekövetkeznek a
csoport tagjai közötti konfliktusok. E konfliktusoknak a pedagógus csak egy részét
észleli közvetlenül, s csak egy hányadában érintett ő maga is mint a konfliktus
tényleges szereplője. A gyerekek számára a kortárscsoportban végbemenő folyamatok
rendkívül jelentősek. Az ott lezajló konfliktusok hozzájárulnak önismeretük és
szociális képességeik fejlődéséhez, az ezekből származó tapasztalatok
hasznosulnak a szociális tanulás során. Ez a hatásrendszer spontán módon is
érvényesül, de értő és körültekintő pedagógiai tevékenységgel nemcsak
felerősíthető, hanem optimális irányba is terelhető. Természetesen nem jöhet
szóba sem az indiszkréció, sem pedig a kívülről, felülről történő
manipulálás.

A kapcsolódó pedagógiai tevékenységnek nem kell kiemelten a konfliktusokra
koncentrálnia. A folyamatkövető megismerés során mód nyílik a konfliktusok
észlelésére, megfigyelésére, és a szükségletnek megfelelő beavatkozásra, illetve
a kívülmaradásra, s minden esetben a pedagógiai hasznosítására. E hasznosítás
lényege a tanulságok levonása, egy-egy konfliktusmegoldási mód következményeinek
tudatosítása. A konfliktusok alkalmasak továbbá arra is, hogy felhívják a figyelmet
a mélyben húzódó problémákra, kiteljesítsék a pedagógus folyamatos megismerő
tevékenységét mind az egyes gyerekek, mint pedig az egész osztály vonatkozásában.

A konfliktusok egy részére számítani lehet, s ezek idejében megelőzhetők és
mederben tarthatók. Mások váratlanul, spontán módon következnek be.

Egy-egy osztály tagjai között létrejövő feszültségek azért is
szükségszerűek, mert egy-egy osztály tagjai véletlenszerűen kerülnek egy-egy
tanulócsoportba. Ahány gyerek, annyi külön világ, családi háttér,
élettapasztalat, kapcsolatrendszer, motiváltság, személyiség.

Nagy valószínűséggel bekövetkezik az osztályon belül a formális, hivatalos és
az informális szerkezeti oldal közötti ütközés, amikor a nehézkesebben mozgó
„szervezet” és a dinamikusabba, rugalmasabban alakuló „kiscsoport” között
feszültség jön létre.

Gyakori jelenség a rivalizálás, amely általában olyan esetekben fordul elő, ha
több erős valamely értelemben „penetráns” személyiség található az adott
gyerekcsoportban. A rivalizálás megítélése lehet pozitív és negatív abból a
szempontból, hogy miként hat az érintett tanulóra, illetve környezetére. Vannak
olyan gyerekek, akiket nagyobb teljesítményre sarkall a versenyhelyzet, a győzni
akarás, míg más, éppen nagyon jó képességűeket ugyanez gátol, megbénít

.

Általános feszültségforrás a „másság” elutasítása egy-egy csoporton
belül. Ez a másság olyankor külsődleges vonásokon alapul. Kirekesztetté,
csúfolódás céltáblájává válhat az a gyerek, akinek valami szokatlan van a
megjelenésében (túl kövér, túl sovány, túl alacsony, túl magas stb.), akcentussal
beszél vagy furcsa, szokatlan kifejezéseket használ. Sokkal jobb módú vagy éppen
sokkal szerényebb családból származik, mint az adott csoport többi tagja. Megesik,
hogy egy-egy apróságot, félreértést, villanásnyi ellenérzést erősít fel az
osztály közvéleménye, ez alapozza meg a későbbi ellenszenvet, amely a
piszkálódástól, a gúnyolódástól kezdve a verekedésen át a peremre szorulásig,
kiközösítésig, diszkriminálásig fajulhat. Ilyen sorsra juthatnak a testi hibás,
fogyatékos gyerekek, az állami gondozottak és igen gyakran a más felekezethez,
etnikumhoz, nemzetiséghez, emberfajtához tartozók.

A kirekesztés sújtotta gyerekek vérmérsékletüktől, intelligenciájuktól,
szocializációs szintjüktől, érzékenységüktől, eddigi tapasztalatiktól függően
különböző módon reagálhatnak társaik viselkedésére. Van, aki megpróbál
„láthatatlanná” válni, s miközben megszenvedi a dolgot, igyekszik elkerülni a
helyzet súlyosabbá válását. A visszafojtott feszültség olykor azonban már valami
jelentéktelen apróság miatt is kitörhet, és beláthatatlan következményekbe
torkollhat. Vannak, akik azonnal reagálnak, viszonozzák a bántást, a tettlegességet,
esetleg árulkodnak, s ezzel szinte provokálják az újabb konfliktusokat. De
elképzelhető az is, hogy a diszkriminált gyerek megpróbál védelmet keresni
valamelyik hangadó társánál, s annak kiszolgáltatottjává válik.

Az agresszivitásból adódó konfliktusok is egyre gyakoribbak a diákok között
(is). Agresszivitásra hajlamosíthatnak bizonyos személyiségvonások, például az
önzés, a feltűnési vágy, a vezetői aspirációk. 2-3 éves korig az agresszivitás
az önkifejezés természetes megnyilvánulása, de kedvező fejlődés esetén a
szocializáció során a gyerek megtanulja ezt a megfelelő formában kifejezni,
levezetni. Előfordulhat, hogy egy-egy gyereknél az agresszivitás valami okból
uralkodó jellemvonássá válik. Rendkívül sokat számítanak az átélt tapasztalatok
az iskola, az adott család légköre. Ha a gyerekben túlságosan sok szorongást,
feszültséget kiváltó élmény gyűlik össze, s nincs mód ezek feloldására, ha
otthon ideges, túlfűtött a légkör, ha túl sok indulatteli élmény tanúja, esetleg
résztvevője, sőt olykor áldozata, könnyen mutathat neurotikus tüneteket, s
különösen hajlamossá válik az agresszív kitörésekre. Döntő szerepet játszanak
az agresszív minták, amelyeket a gyerekek manapság soha sem látott mennyiségben
tapasztalnak maguk körül és a média közvetítésével.

Az agresszív gyerekek különböző reakciókat válthatnak ki társaikból. Vannak
közöttük olyanok, akiket a többiek elutasítanak, mások viszont éppen testi erejük,
erőszakosságuk révén sztárszerephez is juthatnak csoportjukban. Az agresszívvá
válást gyakran az eredményezi, hogy az adott gyerekeket az iskola, a pedagógusok az
indokoltnál korábban sommásan elutasítják, stigmatizálják, diszkriminálják. Az
így megélt sorozatos frusztráció is torkollhat kezelhetetlen agresszivitásba.