Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2009. február 23. hétfő, 5:54
Címkék:

Török Ildikó

Nyanyák a katedrán

Nyugodjon meg: ha Ön pedagógus,
és ezt a szöveget olvassa,
akkor még nem a címben jelzett kategóriába tartozik!

Diszkrimináció ide vagy oda, most nőkről fogok írni, úgyis ők vannak többségben a pedagógusok között. Sajnos. (Bár már láttam egy-két férfikollégát is elnyanyásodni…) Sok lány, asszony, néni van a magyar közoktatásban. Ennek felettébb veszélyes voltáról nálam sokkal hozzáértőbbek is felszólaltak már, én ezért egy másfajta veszélyre szeretném felhívni szülők és kollégák, esetleg felsőbb hatalmak figyelmét is.

Kik is a nyanyák? Nos, tudományosan biztos nem lehet meghatározni, mert nem képviselnek új lépcsőfokot az ember fejlődéstörténetében, de a sajátos magyar viszonyok között számuk egyre növekszik, és ez a tendencia az elkövetkezendő években egyre erőteljesebb lesz.

A nyanyaság nem kizárólag életkorhoz kötött, de szignifikánsan mégis a középkorúsággal kezdődő állapot a női pedagógusok körében. Addigra ugyanis már legalább húsz-huszonöt éve a pályán vannak, és bármennyire is szeretik a gyerekeket, nagyon kevés az a nő, aki ezt a hosszú időtartamot ép egészséggel, ép idegrendszerrel és mentális fittséggel vészelné át. (Közhelyszinten még megemlíteném, hogy a pedagógusok társadalmi megbecsülésének szintjét csak a béka körül kereshetjük.)

Szűcs Édua rajza

A szerencsétlen tehát általában nő. Fáradt és keserű. Unott és rezignált. Lehet sírós, kiabálós vagy cikizős, de lehet mindhárom egyszerre. Kedélye – finoman szólva – rapszodikus; befolyásolja az időjárás, az órarend, a magánélet, a hónap vége és a hétfő stb. Már nem érdekli igazán sem a szaktárgya, sem a diákok, a módszertani újításokra csak legyint. Elmegy a szakmai továbbképzésekre, tanfolyamokra is, de az ott tanultak gyakorlati alkalmazásához már túl sok kellene: nyitottság, idő és energia. Megszokás, rutin, manír, bogarasság jellemzik. Már nem „különös, színes egyéniség, inkább „nem normális”. Öltözködése nem „egyéni stílusú”, hanem „turkálós meg öreges”, és nem „mesél”, csak dumál, dumál, de állandóan; vagy kioktat, hegyi beszédet tart és bezzegel.

Magánéletének eseményei is egyre jobban befolyásolják napjait: a férjezettség vagy férjtelenség gondjai, a saját gyermekek nevelése, a család minden problémája éppúgy az ő nyakába szakad, mint más kortársainak, csak neki mindennap fel kell lépni több tucat „néző” előtt. A nyanyák rossz színészek, nem tudják, de nem is akarják palástolni rosszkedvüket, idegességüket, és – mint a legtöbb frusztrált felnőtt – életük szerencsétlenségeiért másokon állnak bosszút. Nem lesz jobb nekik sem, de a „katedrán”, a csukott ajtók mögött ma is vannak „rossz tanulók”, akiket „Frőhlich”-ek nyúznak, és „Kökörcsin”-ek nevetnek ki.

Elég baja van úgyis: például az egyre szaporodó egészségügyi gondok, tetézve – mondjuk – a változókori ún.: „banyakór”-ral, amelynek tüneteit egyébként a körülötte élők mindegyike érzékeli, kizárólag ő nem. Mindenki – tanítvány, család, ismerős – látja, hogy az eddig tisztelt és szeretett személy egyik percről a másikra fúriává változik, vagy éppen szinte varázsütésre eltűnik az életkedve, mintha Harry Potter halálfalói szívták volna el az energiáit: elcsendesedik, lelassul és visszahúzódik, halálosan elfárad – csak túlélni szeretne. Számolja az órákat a nap végéig, a napokat a hét végéig, aztán a heteket a szünetekig. Feljegyzi, hányszor kell még ebben az évben bemenni a gyűlölt X.B-be, melyik órája marad el velük. Onnan ugyanis mindig felzaklatva jön ki, semmit sem tud velük kezdeni, nem tanulnak, nincs felszerelésük, nem dolgoznak az órán, nem figyelnek, dumálnak, rágóznak, leveleznek, durva beszólásokkal szórakoztatják egymást, a legelemibb kérdésre sem tudnak válaszolni… Így aztán az óra úgy nem ér semmit, ahogy van. (Ezzel a kudarccal, hogy ti. a munkám nem ér semmit, naponta többször is szembesülhetnek a pedagógusok.) Ki tehet minderről? Természetesen ő, ezért aztán az önbecsülése, önbizalma is egészen kicsivé zsugorodik az évek folyamán.

Ezt a lelkiállapotot senki nem tudja hosszú ideig elviselni, és ha nem tudott időben elmenekülni a pályáról, amiről bebizonyosodott, hogy valamiért nem neki való, akkor kénytelen kompenzálni. Ki, ahogy tud. A nyanyák a túlélésre játszanak, tehát az életüket mentik, amikor egy-egy óráról a lehető legkevesebb sérüléssel szeretnének távozni, inkább ők adjanak, mint kapjanak.

És valljuk be, a nyanyák félnek is.

A gyerekek nem is gondolják, hány tanár fél tőlük, mert ha az osztály előtt egyszer bebizonyosodik, hogy nem képes uralni a helyzetet, akkor neki vége, nem fog tudni órát tartani. A diákokat nem riasztja már az igazgatói intő sem. A pályakezdőkön még látszik a rémület, hogy egy csomó kritikus kamasz elé kell kiállniuk, akik egymás előtt szeretnének bizonyítani a vagányságukat, mikor beszólnak. Ezért a mai fiatal tanerők már az iskolai gyakorlatokon elhatározzák, hogy más pályán próbálkoznak. Az idősebbek tudják, hogy alig maradt fegyverük, ezért pajzsukat maguk elé emelve lépnek az osztályba: szigorú tekintet, pengeszáj, megvetést sugárzó arckifejezés. Aztán megcsördítik az ostort, a gúnyolódás, a cikizés, a megalázás, a kinevettetés fegyverét. Ez a módszer az egyedül üdvözítő egy velük szemben álló/ülő fenyegető tömeggel szemben. Mert lusta „oroszlánokat” éppoly nehéz munkára bírni, mint dühöseket. Ostort kell használni, hogy bizonyítsák erejüket.

A „katedra” és a padsorok között óriásira nőtt a szakadék. A mai ifjúság a szakadék egyik szélén éli virtuális és valódi világát. A fiatalság érték, az öregség szégyellnivaló lúzerség. (Egyik kerületi óvodában a szülői kérésként merült fel, hogy fiatal tanító nénit szeretnének…)
A két tábor között nem mindig lehet hidat építeni, de nem is fog sikerülni, ha nyanyák álldogálnak a szakadék másik szélén…

Márpedig egyre több nyanya lesz a közoktatásban, hiszen a nyugdíjkorhatár felemelésével öt-tíz éven belül a tantestületekben megnő az idősek száma.. De akkor legalább lesz fegyverük: a botjuk.

(Kérem, hogy a „Rengeteg ellenpéldát tudok…” és a „Kikérem magamnak…” kezdetű leveleket az OFOE honlapjára küldjék…)

Török Ildikó

19 üzenet

  1. Kádár Judit szerint:

    Nóri, csak még egy szó. Azt mondod, hogy azért olyan fárasztó, nehéz a szelídebb út, mert a másik 19 gyerekre így kevesebb figyelem jut. Dehogy!!!!

    A másik 19 gyerek hatalmas szemmel, füllel, összes érzékszervével azt figyeli, tanulja, hogyan bánunk a gyengével, a nyugtalannal az ő legnehezebb pillanataival. Azt tanulja, mi a teendő veszedelem esetén, hogyan lehet – nem destruktív eszközökkel – felülkerekedni a nehézségen.

    El tudsz képzelni ennél fontosabb tanulást? A gyerekkor épp az a szakasz az életünkben, amikor napra nap elgyengülünk, nyugtalanságba esünk. Ha azt látjuk, hogy a másikkal ilyenkor megértően, jól bánnak, hogy ő segítséget kap önmaga megnyugtatásához, lecsendesítéséhez, akkor van remény arra, hogy velünk is így bánnak majd, ha mi gyengülünk el. Akkor van remény, hogy mi is így bánhatunk önmagunkkal és a társainkkal.

    Emlékszel Benjámin torokszorító történeteire? Emlékszel arra, micsoda fájdalommal írta le, hogyan bánt MÁSSAL egy rettentő tanár? Emlékszel, milyen szégyennel emlékezett arra, amikor a megalázó tanár-viccelődést az osztály röhögése kísérte? Erről beszélek. Amikor az aznapi legnehezebb gyerekkel jól bánunk, mindenkivel bánunk jól, mindenkit tanítunk a jóra, mindenkire figyelünk. Amikor rosszul bánunk, az mindenkinek rossz, az mindenki érzékenységét figyelmen kívül hagyja, mindenkit rosszra tanít.

  2. Juli szerint:

    Itt mindenkinek igaza van, de borzasztó nehéz ez a dolog. A kisiskolásoknál még többé-kevésbé beláthatók a teendők, de mi van a tizenévesekkel?
    Tegnap elvittem két 16 éves lányt a Kolibri Színház bemutatójára (Lila története). Az előadás mint mindig kitűnő volt, 16 éven felüli diákoknak és pedagógusaiknak szánják.
    A két kislányt első sorban azért vittem magammal, mivel az ő korosztályukról volt szó, és kíváncsi voltam, hogy milyen hatást vált ki belőlük az előadás.
    A profi módon megrendezett, fiatal színészek által, rendkívül hitelesen eljátszott darab nagyon kemény és rendkívül trágár volt. Az előadás közben nyomasztott is, hogy miért is hoztam el ezt a két hamvas lánykát egy ilyen helyre. A végén kedvesen rám mosolyogtak, és közölték, hogy ez van, ilyenek a fiúk ő körülöttük is, nincs ezen mit csodálkozni, őket a dolog egy csöppet sem lepi meg. (Pedig ők középosztálybeli, viszonylag konszolidált közegből érkeztek.)
    Eddig úgy éreztem, hogy vén korom ellenére nem vagyok elnyanyásodva (hiszen ez valóban nem életkorfüggő), de megértem a tanárokat, akik a nyilvános főpróba után nem maradtak ott beszélgetni az alkotókkal. Most miről beszélgessenek? És hogyan? A mai tizenévesek számára a pornográf tartalmak minden mennyiségben hozzáférhetők, “a média által a szexről kialakított és közvetített, a valóságtól egyre inkább elrugaszkodó kép folyományaként drámaian változott a fiatalok szexuális kultúrája” – olvasható az előadás sajtóanyagában. Sőt, sokuk számára a “szexelés” a felnőtté válás bizonyítéka.
    Hogyan ellensúlyozzuk mi, felnőttek, pedagógusok és szülők a gyerekek körülményekből eredő értékzavarát, önértékelési problémáit, labilitását, kiszolgáltatottságát?
    A merevség, a büntetető szerep (gyakran önvédelemből való) erősítése, a saját szaktárgy bástyái mögé való visszavonulás csak hiteltelenné tesz, dacot vált ki, frusztrál és agresszivitáshoz vezet. Ha úgy nem, akkor hogyan? A nyers valósággal történő szembesülés csak egy folyamat kezdete lehet, de miután szembesültünk, miként folyhat tovább a dialógus? Jó. meg kell őrizni a kölcsönös bizalmat, elfogadónak kell maradni stb., stb., de hol vannak a határok? A lassan felnőtté váló fiatalok esetében ezt egyre nehezebb kijelölni.
    Megvallom, erősen el vagyok bizonytalanodva.

  3. L. Rirók Nóra szerint:

    Igen, mindkettőtökkel egyetértek. Csak azt akarom még hozzátenni, hogy a mai oktatási rendszer, a mérhetőségével vajon erre kíváncsi? Vajon ezeket a pedagógusokat becsüli, akik a gyerek lelkével törődnek? Vagy aki hatalmi szóval leordítva, megalázva a renitenst, a TANAGYAGRA koncentrál? Ebben kellene talán változnia az egész rendszernek. Hogy értékelt pedagógiai teljesítmény legyen egy -egy ilyen esetnek a megoldása. És már megint ott vagyunk: nevelni, vagy tanítani? Lehet, ha több érdeklődés, elismerés, stb. lenne mellétéve a pedagógus nevelőmunkájának, akkor kevesebben nyanyásodnának el? Mert itt veszítik el az örömét a pályának, azt hiszem, ezen a ponton. És a küzdési vágyat is. De hol értékeli most ez a rendszer (önértékelési rendszer ide, vagy oda) a pedagógusok nevelőmunkáját? A családlátogatást, a színházlátogatást, a beszélgetést, a konfliktusok hosszú, kibeszélt feloldását? Itt kellen egy paradigmaváltás. Erre kellene kitalálni mérhetőséget, ha egyáltalán lehet, de biztosan lehet, miért ne? És erre gyúró iskolaigazgatókat, akik ilyen szempontból figyelik a munkatársaikat, és nem csak a versenyeredmények szemszögéből lehet valaki eredményes. És nemcsak attól, ha csend van az óráján, és nem jelez gondokat.A fiatalokat talán azért szeretik jobban a gyerekek, mert azokkal még lehet beszélgetni. Az idősebbekből már a szisztematikus igazgatói munka kiölte ezt a vágyat. És számtalaszor láttam, baromi könnyű kiölni a fialtalból is ezt: koncentrálj a tananyagra, vagy ennyire ráérsz? -hallottam egyszer egy igazgatótól. Azt hiszem, ez megintcsak általános. Az igazgatókat én sokmindenben hibáztatom az iskolarendszer hibáiért. Pedig egyszerű a képlet: a pedagógus is ugyanúgy működik, mint a gyerek, meg, mint minden ember. Értékelni kell a munkáját, megerősíteni a sikerélményében, átsegíteni a kudarcon. Az elnynanyásodott tantestületek élén mindig elnyanyásodott igazgató áll. Ahol az igazgató nem ilyen, ott a tantestület sem. Lehet, hogy erre a kompetenciára kellene koncentrálnia egy igazgatói pályázatnak. De kit érdekel ez manapság?

  4. TörökI. szerint:

    Kedves Mindenki!
    Már nyanyakorú vagyok,de remélem, még nem igazán értem el a nyanyaság állapotát. Még tudok nevetni mindenféle sutaságokon, saját magamon is. Ahogy telnek az évek, azt tapasztalom, hogy csinálni kell: tanítani, mintát adni,mosolyogni, és minden fontos értéket megmutatni.Például:
    "Nem elég fájdalom nélkül élni: az élethez öröm is kell." (Márai Sándor)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.12.01.
Rossz álom és józan ész – „A puszta hatalmi őrjöngésen kívül semmilyen alapja nincs a félév érvénytelenítésének”
Az egészségügyi helyzet miatt kihirdetett statárium árnyékában, sunyi módon meghozott \"lex SZFE\" pontosan illeszkedik a hatalom durva és folyamatos támadásainak sorába, 155 éves egyetem...
(Forrás: Népszava)
--
2020.12.01.
“Nem mondjuk ki hangosan: ég a ház!” – egy diák véleménye az oktatásról
A tanár választhat: vagy a kerettantervben foglaltakat tanítja meg, vagy az életre készít fel. Ez a választás, ahogy sok minden más kimeríti őt: amikor a fő tantárgyat tanító pedagógus...
(Forrás: Adom diákmozgalom)
--
2020.12.01.
Az iskolát be kell záratni, annyi fertőzött tanár volt- mutatjuk a tanárszűrés tapaszlatait
A lap megkereste a Pedagógusok Szakszervezetét (PSZ) a tesztelés kapcsán, Gosztonyi Gábor alelnök szerint vegyes a kép: sok helyen akadtak olyan tanárok, akik nem vállalták az önkéntes tesztel...
(Forrás: Hírhugó)
--
2020.12.01.
Hajnal Gabriella: Büszke vagyok a pedagógusaink helytállására
Az utóbbi időben számottevően javult az iskolák informatikai felszereltsége, az eszközpark több tíz milliárd forintos támogatásból bővülhetett – mondta lapunknak Hajnal Gabriella. A Klebelsberg...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2020.12.01.
Fullajtár Andrea egy különös SZFE-s tárgyalásról: „Azóta is hányingerem van”
A Színház- és Filmművészeti Egyetem tanárai szerint fenyegető trükkel érték el az új vezetők, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek velük az oktatók: azokat rendelték be elbeszélgetésre,...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.12.01.
\"Miközben ellenállunk, adjunk is valamit\" – az SZFE-sek tévéjével elviselhetőbb a bezártság
Az ellenállás és a sztrájk egyik formája lett az online nézhető Sztrájktévé, amelyen hazai filmes nagyágyúk, esztéták, újságírók szabad egyetemi előadásait nézhetjük meg. Ha már...
(Forrás: hvg.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep