Federmayer Katalin

Hit, remény és illúzió nélkül

Mindig úgy gondoltam a generációmra, mint a sors kegyeltjeire. Míg nagyapáink hat politikai rendszert szolgáltak ki, két világháborúban harcoltak, nagyanyáink hajnalban vizet melegítettek, hogy aztán egész nap a teknő fölé görnyedve mossanak, szüleink az ötvenes években élték fiatalságukat – mi megúsztuk a sűrűjét. Noha nekünk is kijutott ez-az, de a mi hányattatásunk bakfitty az ő életükhöz képest – mondogattam magamban a hó közepén, mikor gépiesen pakoltam bele a kosaramba a liter tejet és a kenyeret, mikor a hó végén az adósságaimat számolgattam. És tényleg, innen nézve valóban boldog éveket éltünk, mikor még csak a tisztes szegénység volt egyetlen bajunk.

Tegnap felgyújtották egy család házát (immáron a sokadikét), a menekülő apát és gyermekét lelőtték. A sportolót hasba szúrták, a minap pedig egyszerre három különböző bankot raboltak ki. Több tízezer ember nem tudja törleszteni adósságát és a kilakoltatás réme fenyegeti őket. Én magam elveszítettem egy jó barátot (tizenöt év után), mert a létért folytatott küzdelmében elfelejtett embernek maradni. Közben reggel, délben, este halljuk a rádióból, tévéből folyamatosan ránk zúduló híreket a közelgő, de még el sem képzelhető mélységekkel fenyegető válságról. Mi van itt? Mi történik körülöttünk? Mi lesz holnap? Mi lesz velünk holnapután? Lesz nyugdíjunk? Lesz állásunk? Lesz kenyerünk?

Hogy lehet ennyi kérdőjellel együtt élni? Most értem meg azokat az ifjakat, akik fülükre húzzák a zenét és elbújnak a világ elől. Most értem meg a huszonéveseket, akik elkeseredetten nyújtják a tanulóéveiket, csak hogy ne kelljen felnőtté lenniük. Mert felnőttnek lenni most nem jó. De mit tegyen az ember, ha már visszavonhatatlanul felnőtt? Várni az estéket, az ágy biztonságot adó melegét és belemenekülni az éjszakába. Nekem, nekünk sokunknak ez maradt, akik nem tudunk, nem akarunk a létért folytatott harcban ordassá lenni.

Hasonló borongós gondolatokkal a fejemben szaladtam valamelyik nap reggel az iskolába, hogy egy jó ízű nulladik órában (etikaóra) a boldogság mibenlétéről beszélgessünk a gyerekekkel. Bezuhantam a kihalt, sötét épületbe, és az álmosságtól bódult gyerekeknek elkezdtem sorolni az etika adta lehetséges válaszokat (tenni a közösségért, cselekedni a köz javára stb.). De gyorsan abba is hagytam, ahogy észrevettem a gyerekek elrévedt tekintetét, megéreztem belőlük kiáradó csend súlyát.

Ti hogy képzelitek el a boldogságot? – kérdeztem. Csend. Aztán megszólal egy cinege hangocska. Csakis a magánéletben. A közösségért cselekedni? Minek? Semmi értelme. Ami rossz és igazságtalan, az ellen nem érdemes harcolni, mert úgyis csak egy újabb rossz és igazságtalan váltaná fel. Boldogságot, nyugalmat csak a magánélettől remélhet az ember. Erre mit válaszoljak?

A szívem facsarodott, ahogy ezeket a koravén, már ifjan reményét vesztett gyerekeket hallgattam. Hát hova lett a nagyot akaró, világot felforgató ifjúi láz? Ki fogja fenekestül felforgatni a világot az igazság szent nevében? A lassan nyúló csendben maradt időm arra, hogy elszégyelljem magam: nem nekem, a mostani felnőttnek nehéz igazán ez a világ, hanem nekik. Mi csalódtunk, de legalább volt, amikor hittünk. Ők jól elvannak, de illúziók nélkül, magukba zárva. És épp ez a legnagyobb kihívás a szakmánkban: annyi félelemmel, kétséggel tele mégis, mindennek ellenére hitet csepegtetni beléjük.

(Megjelent a Támpont 2009/2. számában.)