Osztályfőnökként elengedhetetlen a személyesség

Az osztályfőnökök pontos szerepe sokszor viták tárgyát képezi, ugyanis bizonyos feladatköröket más szaktárgyat tanító tanár is elláthatna. Vitathatatlan tény azonban, hogy szükség van egy olyan csoportösszetartó erőre, amely általában egy osztályfőnök személyében nyilvánul meg, sőt ő az a pedagógus, aki összeköttetést biztosít az iskola, a tanulócsoportok és a szülők között is. A digitális munkarend sok esetben nehezítette meg a szaktárgyat tanító tanárok és a szülők feladatát, az osztályfőnök szerepköre az online oktatás során mégis kiemelt maradt. Szekszárdi Júliával, az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének elnökével Karkó Ádám beszélgetett az osztályfőnökség fontosságáról, az osztályfőnök széles, mondhatni parttalan feladatköréről, jelenlegi helyzetéről.

Milyen feladatokkal és kötelezettségekkel jár az osztályfőnökség?

Ez a feladatkör 1849 óta létezik, tartalma azóta – természetesen – folyamatosan változik. Én magam évtizedek óta követem, kutatom az osztályfőnöki tevékenység kérdéskörét. 2001-ben alakult meg az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete, amelynek deklarált feladata az osztályfőnökséggel kapcsolatos elméleti és gyakorlati problémákkal történő foglalkozás.^[1]

Nem voltam egyedül azzal a véleménnyel, hogy a főnök elnevezés kissé riasztó, hiszen egy olyan hierarchikus viszonyulást sejtet, ami idegen a mi szerepfelfogásunktól, de változtatni ezen nem tudtunk, ez maradt tehát a hívószó.

A szerepkör tartalma nehezen behatárolható. Ráadásul ez az a tevékenység, amelyet a pedagógus csak akkor képes megfelelően végezni, ha tudomásul veszi a jelen kihívásait, a létező valóságot. A magyar iskolában jelenleg ez az egyetlen olyan nevesített funkció, amely egy adott tanulócsoporthoz tartozó gyerekek neveléséről szól. Ebbe az adminisztrációtól a gyerekek lelki gondozásán át a szabadidős tevékenységek megszervezéséig szinte minden beletartozik.

Szükség van-e egyáltalán az osztályfőnöki funkcióra? Szerintem egyetlen olyan mozzanat van, amely pótolhatatlanná teszi ezt a hagyományos szerepet, ez pedig a személyesség. Mindenképpen szükség van egy olyan szakemberre, aki tudja, hogy ki is az adott gyerek, honnan, milyen környezetből érkezett, merre tart, mi a szociális státusza az osztályában stb. 2000-ben végeztünk egy országos vizsgálatot,^[2] amiből kiderült, hogy a rendszerváltás utáni évtizedben az osztályfőnöki szerep több okból elhalványult. Ezzel együtt pedig háttérbe szorult a személyesség is, és egyelőre úgy tűnik, hogy ez a folyamat nem fordult meg. Sokat ront a helyzeten az adminisztratív jellegű teendők túlhangsúlyozása, azok a bürokratikus kötelezettségek, amelyeknek nem sok közük van az alaptevékenységhez: a gyerekek neveléséhez.

Az osztályfőnöki szerep sajátossága, hogy a pedagógus rendelkezésére áll egy fontos nevelési tényező: egy olyan véletlenszerűen összeverődött kortárscsoport, amely a megalakulásától a megszűnéséig megismerhető, formálható, és amelynek közvetítésével segíteni lehet az egyes gyerekek szociális fejlődését. Az osztály egy értő és felelős szakember segítségével hatékony szociális gyakorló tereppé válhat.

Nagyon lényeges, az osztályfőnök számára szerintem megkerülhetetlen feladat, hogy segítse diákjait eligazodni a jelen világában, szoktassa őket ahhoz, hogy reflektálni tudjanak önmagukra, a közvetlen környezetük, a társadalom és a világ aktuális történéseire. Ez nem könnyű, hiszen a gyorsan változó világban a felnőttek is bizonytalanul érzik magukat.

Az osztályfőnök dolga, hogy közvetítsen az osztálya és a tantestület, valamint az osztályába járó diákok szülei és az iskola között. Nagyon lényeges továbbá az osztályfőnök és a többi, osztályával foglalkozó szakember (szaktanár, napközis nevelő, iskolapszichológus stb.) közötti kapcsolat alakítása, a velük való folyamatos együttműködés. Optimális esetben ezeknek a szakembereknek az osztályfőnök koordinálásával működő munkacsoportot kellene alkotnia, de ez a jelenlegi körülmények között meglehetősen utópisztikus elképzelés-

Az osztályfőnökség nagyon fontos pedagógiai-módszertani feladat. Mégis, van olyan eset, amikor az osztályfőnökök maguk között egyfajta versenyhelyzetet teremtenek?

Manapság ezem a területen nem igazán tapasztaltam versengést. Évtizedekkel ezelőtt még előfordult, hogy egyes osztályfőnökök féltékenyek voltak valamelyik népszerű, a diákjaik körében náluk kedveltebb kollégájukra. Manapság úgy látom, hogy a pedagógusok többsége túlságosan fáradt és kiégett ehhez. De lehet, hogy tévedek. Az osztályfőnöki szerep elnyeréséért sem folyik igazán verseny, nem sokan akarnak ebben a bizonytalan, kaotikus helyzetben osztályfőnökök lenni.

Van-e arra nézve általánosan elfogadott nevelési elv, hogy mikor jár el helyesen az osztályfőnök: ha minél közelebb engedi magához a tanulókat, minél közvetlenebb, vagy ha inkább megtartja a pár lépés távolságot?

Ezt nem lehet az elvek szintjén meghatározni. A végleteket mindenképpen kerülni kell. A túlzott bizalmaskodás rengeteg csapdát rejt. A pedagógusnak érezni kell, hogy hol az a határ, amelyen nem szabad túllépni. A legfontosabb a felelősségvállalás mellett a hitelesség, és a kölcsönös bizalom. Az viszont fontos, hogy a pedagógus képes legyen megőrizni saját intim szféráját.

Gondot jelent természetesen a másik szélsőség is: amikor a pedagógus a tevékenységét és a felelősségét leszűkíti a „kötelező” feladatokra, hárítja a számára megoldhatatlannak tűnő gondokat. Nyilván nem tudja minden tanítványának minden személyes konfliktusát megoldani, de ha ilyesmit észlel, kötelessége olyan partnert keresni, akivel megoszthatja, illetve akinek átadhatja a problémát. Jelezhet például a szülőnek, valamelyik, a gyereket jobban ismerő kollégájának, az iskolapszichológusnak, a gyermekvédelemnek.

Osztályfőnökként még fontosabb a helyes pedagógiai kommunikáció. Mennyiben jelent nehézséget egy üzenet átvitele a szülők felé, akiket nem napi szinten, hanem akár havi szinten láthat csak az osztályfőnök?

A szülők számára nyilvánvalóan a legfontosabb a saját gyermekük. A szülőt nagyon sértheti és bizalmatlanná teheti, ha a gyerekéről folytatott kommunikáció során nem vesszük tekintetbe a szülői érzéseket, a természetes elfogultságot. Meg kell győzni a szülőt arról, hogy osztályfőnökként, pedagógusként valóban érdekel minket az ő gyerekének a sorsa, közös a célunk: mi is a lehető legjobbat akarjuk neki. A szülőt nem szabad ellenségnek tekinteni akkor sem, ha egészen másképp gondolkodik, mint mi. Egy néhány éve végzett kutatás eredményei^[3] is igazolták, hogy hihetetlenül nagy a bizalmatlanság pedagógusok és szülők között. A kölcsönös bizalom légkörének megteremtése nélkül elképzelhetetlen, hogy ebben változás következzen be.

Milyen praktikák vannak arra, hogy ezt a partneri, bizalmi viszonyt kialakíthassa az osztályfőnök a szülőkkel?

Az osztályfőnöknek nyilván megvan az egyes kérdésekben a kialakult véleménye, nagyon fontos azonban, hogy ebbe ne merevedjen bele, legyen nyitott a szülő véleményére, ötleteire, megközelítéseire. Nem léteznek erre külön praktikák. A pedagógusnak, az osztályfőnöknek nyilván rendelkeznie kell olyan alapvető kompetenciákkal, mint például az empátia, a tolerancia, a hatékony kommunikáció, a problémaazonosítás és problémakezelés vagy a konstruktív konfliktusmegoldás, és természetesen az együttműködésre való készség és képesség.

Egyesületük honlapján megjelent egy cikk, abból idézem: „Az a tapasztalat, hogy az egyenrangú partneri viszony a gyerekekre is jó hatással van. Nagyon fontos, hogy a meglévő társadalmi különbségek, szociális adottságok, nevelési nézetek közötti eltérések ellenére a tudás, a tanulás megítélése, az iskolai értékek közelítsenek a családi értékszemlélethez.”^[4] Hogyan lehetséges ezt a családi értékszemléletet megközelíteni osztályfőnökként? Óvatosan vagy merészen kell hozzáállni?

Az osztályfőnök nem tudja a család értékszemléletét átvenni, hiszen már kialakított egy sajátot, és nyilván csak azt képes hitelesen képviselni. A lényeg, hogy a tanár a diák érdekében, és a szülőt tiszteletben tartva megpróbálja a család sajátos értékszemléletét elfogadni, és a gyerek fejlődése érdekében megegyezésre jutni, együttműködni a szülővel. Ez nyilván könnyebb azokkal a szülőkkel, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak. Amennyiben a gyerek fordul a pedagógushoz a szülőjével szemben, fel kell mérni, hogy vajon a diák kamaszkori lázadásból menekül a tanárhoz segítségért, vagy valóban van valamilyen mélyebben megbúvó lélektani probléma, amit otthon nem mer elmondani, mert azzal szembemenne a saját családjának az értékszemléletével. Minden helyzet más; nehéz, sőt lehetetlen általános igazságokat megfogalmazni.

A digitális munkarend az iskolai életre is rányomta a bélyegét. Az osztályfőnökök hogyan tudtak megküzdeni a pandémia okozta nehézségekkel? Miként tudták a szülőkkel releváns módon tartani a kapcsolatot, és ha sikerült, akkor valóban korrekt módon tudtak eljárni?

Konkrét adatokat nem tudok. Az biztos, hogy az a pedagógus, aki offline is jól csinálta, az bizonyára a digitális munkarend keretei között is megfelelően tudta ellátni osztályfőnöki feladatait. Az online és az offline világ között nincs akkora szakadék, többletgondot az okozhatott, hogy nem mindenki volt elég jártas a digitális eszközök használatában, de egy idő múlva, aki akart, szerzett rutint ebben a dologban. Amennyiben az osztályfőnök képes volt személyesen megszólítani a gyerekeket és a szülőket az online munkarendben, vagyis képes volt a személyességet a kamerán keresztül is érzékeltetni, a digitális munkarend ezen a téren nem jelentett, illetve nem ezen a téren jelentett törést. Persze a pandémia által okozott mentálhigiénés problémákkal a továbbiakban is számolni kell, és itt az osztályfőnökre a későbbiekben több feladat hárul.

Érdekes és tanulságos vitának lehettünk tanúi a digitális munkarend során. A tanárok egy része felháborodott azon, hogy a szülők egy része megsajnálta a gyerekét, és ezért itt-ott besegített a házi feladat elvégzésébe, esetenként megírta helyette a fogalmazást, megoldotta a matekfeladatot stb. Ezt én nem tekintem erkölcsi véteknek, hiszen ha az elsődleges cél az, hogy elsősorban fejlesszünk, és ne mindenáron minősítsünk, akkor a szülő aktív közreműködő lehet ebben a munkában. Ezt nem lehet csalásnak nevezni! Ha a szülő úgy érzi, hogy a gyereke veszélyben van, retorzió fenyegeti, vagy a sok feladattal túlterhelik, persze, hogy segít. De vajon miért érzi ezt? Indokolt ezen elgondolkodni, és a témát a szülőkkel is megbeszélni.

Vannak olyan továbbképzések, amelyek az osztályfőnöki feladatkörök ellátásával foglalkoznak?

Számos olyan posztgraduális képzés és tréning létezik, ahol a pedagógusmunkához, az osztályfőnöki feladatok ellátáshoz szükséges kompetenciák fejlesztése a cél.

Az interjú az Új Köznevelés 2021/7. számában jelent meg. 

Szakirodalom

1. Az OFOE honlapja 
2. Sallai Éva – Szekszárdi Júlia (2009): Az iskolai nevelés, az osztályfőnöki munka, OFI, Budapest. 
3. Lannert Judit – Szekszárdi Júlia: Miért nem érti egymást szülő és pedagógus, Iskolakultúra, 2015/1. 
4. Debreczeniné Nagypál Katalin: Értjük egymást? Értsük egymást! – Jó gyakorlatok és módszertanok a szülőkkel való együttműködésre