Az olajpasztell készlet

Édesanyámék és tanáraim örömére és bánatára igen eleven, mindent bevállaló, de éles eszű gyermek voltam. Így azokból a tárgyakból, melyek érdekeltek, ötös voltam, a többiből nagyon rossz. Magaviseletem is a két végpont között mozgott, a hangulatomnak megfelelően. Szolnokon akkor a Konstantin Általános Iskolába jártam. Osztályfőnököm Dr. Őz Csabáné volt, s bár szüleimmel jó volt a viszonya, engem nagyon szigorúan próbált fogni. Úgy éreztem, nem szeret, ami bántott, mert nagyon művelt s elegánsan gyönyörű nő volt. Rosszalkodtam az ő óráin is, de sokszor csak azért, hogy figyeljen rám. Környezetismeretből, rajzból, testnevelésből és matekból ötös voltam általában.

Az ötödik év őszén elütött egy autó, s hosszú hónapokra kórházba kerültem, ágyhoz voltam kötve. Szüleim, főleg édesanyám és nagymamám, rendszeresen látogattak, de az iskolából alig valaki, ami nagyon bántott. De egy napsugaras délelőtt bejött látogatóba az osztályfőnököm. Már attól megilletődtem, s megörültem, hogy ő bejött. Nagy dolog volt ez akkor, és még ajándékot is hozott. Egy csomag színes olajkrétát, eredeti franciát, s hozzá való papírokat, a borítón egy számomra furcsán megfestett kecskefejjel. (Ma már tudom, hogy posztimpresszionista stílusban készült.) Igen kedvesen biztatott: rajzoljak a francia krétával sokat, és kicsit könnyes volt a szeme, mikor látta, milyen állapotban vagyok. Akkoriban, 1972-ben, ez ritka nagy ajándéknak számított, mert a Kádár-korszakban itthon nyugati termékek ritkán voltak a boltokban.

Amint elment, elkezdtem lelkesen dolgozni. Egy könyvborítóról „paraszt” férfifejet másoltam annyiszor, hogy már fejből le tudtam rajzolni. Olvasmányaimból, pl. a Winnetou-ból és a Cooper-regényekből az illusztrációkat másoltam ki, és lerajzoltam a borítón lévő kecskefejet. A szüleim akkor nem tulajdonítottak ennek túl nagy jelentőséget, hiszen anyai ágon voltak profi és amatőr művészek is a családban (pl. Donáth Gyula).

Miután kikerültem a kórházból, minden felkészülés nélkül díjat nyertem egy országos rajzversenyen. Erre sokan felfigyeltek az iskolában is, otthon is, s némely órán, melyeken továbbra is túl eleven voltam, vagy amelyből túl gyenge, osztályfőnököm tanácsára kiválthattam magam rajzzal. Volt egy vázlatfüzetem, s le kellett rajzolnom, mi történt az órán. Ez lekötött, nem rendetlenkedtem többé. A sikerültebb rajzaimat meg kirakták az iskola faliújságjára, és rajzversenyeken indítottak. Ez nagyon tetszett mindenkinek, s nekem már nem kellett rendetlenkednem ahhoz, hogy figyeljenek rám.

Azokban az órákban igazi művésznek éreztem magam. Később tanultam arról, hogy például Szőnyi István, Nemes Lampért József, Gulácsy Lajos vagy Caravaggio is kaptak gyerekkorukban hozzám hasonló lehetőséget. Szőnyi, Nemes Lampért gyerekkorukban és fiatal felnőttként, már a diploma előtt művészeknek számítottak, és akkor egy kis időre én is így voltam. Egyre jobban szerettem iskolába járni, egyre népszerűbb lettem társaim és tanáraim körében. A rajzórákat már előre vártam, készültem rájuk.

Pogány Józsefné volt az első rajztanárom, aki hitt bennem, kicsit kényeztetett, versenyeztetett, és külön feladatokat adott, amiket én szeretettel csináltam meg. Nem a szokványos tanár–diák kapcsolat volt közöttünk, hanem egy pici művész s egy aktív művész egymást értő és egymást szerető párbeszéde. Vártam a feladatokat, szárnyaltam, és bánom, hogy abból a korszakomból szinte egy munkám sem maradt fenn. Ennyit jelent egy jó pedagógus! S mit tesz egy gyenge pedagógus? Levágja ezeket a szárnyakat.

Hatodiktól több okból egy látszólag elitebb iskolába kerültem. De ott a rajztanárnak nem tetszettem, s mivel eleven voltam, ha lehet, megbuktatott volna. Kettest adott, s helyettem sokkal gyengébb képességű gyerekeket versenyeztetett. Egyszer azonban még ott is legyőztem az összes növendékét egy iskolai rajzversenyen, ennek következtében ő nagyon megharagudott. Egyre kevesebbet rajzoltam, az életkorom is másfelé vitt: sport, lányok, zene, csavargás. Rajz alig.

A középiskolában nem volt rajz, csak szakrajz, de látván, hogy milyen ügyes kezű vagyok, néha rajzolhattam a faliújságra. Akkorra azonban engem ez a dolog már nagyon nem érdekelt. Érettségi után műszaki főiskolára mentem, ahol bukdácsoltam, de dr. Kepenyes József, a matektanárom, és dr. Korim Jánosné, filozófiatanárom, rajzoltattak a főiskola faliújságjára és újságjába. Sokszor mondták nekem, hogy miért szenvedek itt, soha nem leszek jó mérnök, akárhogy erőlködöm. De a rajzzal talán kezdhetnék valamit…

Hosszas útkeresés után jelentkeztem az egri Eszterházy Károly Főiskolára, és 2005-ben kiváló diplomával végeztem rajz-vizuális kommunikáció szakon. Ha jobban figyelek az életemre, és több szerencsém van, legalább tíz év üresjáratot megúszhattam volna.

Ennyi minden múlott a pedagógusaimon.

Varga Erik