2009. június 17. szerda, 4:41
Horváth Andrea
Miért nem szeretjük az osztályfőnökünket?
Ez az írás már több hete érkezett a szerkesztőségünkbe, egy gimnazista kislány írta. Sokáig töprengtünk azon, hogy közzé tegyük-e egy olyan időszakban, amikor a pedagógusok helyzete messze nem rózsás: egzisztenciális biztonságuk, társadalmi megbecsültségük folyamatosan hanyatlik, közérzetük egy rosszabb. Ennek ellenére úgy véljük, hogy érdemes szembesülni a diákok véleményével, elgondolkodni azon, hogy vajon milyen határig mentenek fel bennünket a tagadhatatlanul mostoha körülmények. Nem gondoljuk, hogy az itt ábrázolt negatív kép általában jellemző a pedagógusokra, de a jelenség létezik akkor is, ha nem beszélünk róla.
Még be sem léptem az új intézménybe, ahová öt évig fogok járni, de már nem volt rokonszenves az új osztályfőnököm. Ennek több oka is volt.
Amikor anyukám hazaért a nyári szülői értekezletről, közölte velem, hogy ha jóban szeretnék lenni a tanáraimmal, akkor a suliban nincs sminkelés. Nem szeretem, ha valaki a külső alapján ítéli meg az embereket, és ha ilyen durván korlátoznak valamiben, az évnyitón tehát feketére mázolt fejjel jelentem meg. Mikor beértem az osztályomba, mosolyogva fogadtam, hogy majdnem minden lány órákon keresztül készült „maszkban” van. Azonnal megkedveltem őket, ellentétben az osztályfőnökömmel. Hiába próbálta, nem tudta elrejteni érzéseit, így azonnal kialakult a kölcsönös ellenszenv.
A tanév elején ismerkedős táborban volt a társaság. Két nap volt, de örökkévalóságnak tűnt. Nem vagyok tanárellenes, jómagam is erre a pályára készülök, de azt hiszem, nem hazudok, ha azt mondom, hogy vannak olyan pedagógusok, akik azért mentek tanárnak, hogy kiélhessék rejtett vágyaikat: szívassák a diákokat.
A kirándulás első napján kijelentette, hogy ki az, akit kirúgat, ha gyökeresen nem változik meg (mellékesen jegyzem meg, hogy a kiválasztottak közül a második tanévben hármat sikerült eltávolítani). Szinte tapintani lehetett a feszültséget. Nem volt sem bizalom, sem tisztelet a tanár–diák kapcsolatban. A tanárnő bezárt minket éjszakára a szobáinkba, átkutatta a holminkat, leszólta az öltözködésünket. Azóta is sokszor hallom az ismerős mondatokat: „Mi ez a stílus?”, „Nem az én dolgom, hogy neveljelek titeket, de látom, rajtam kívül ezt senki nem teszi meg”, stb. Az már csak pont az i-re, hogy a tanárnő arcáról le lehet olvasni a felénk irányuló teljes lenézést. Ha valóban pedagógus leszek, arra fogok törekedni leginkább, hogy példát mutassak a gyerekeknek, és sajnálom, hogy rajtam kívül nem sokan tartják ezt fontosnak.
Mindenesetre a tanárnő viselkedésére a reagálás a teljesen jogos felháborodás. Sok fajtája van a felháborodásnak. Vannak, akik felemelik a hangjukat, akik hátat fordítanak, akik összeszorított fogakkal csendben tűrik, és akik megjátszott nyugalommal próbálják meggyőzni a másikat az igazukról. De sajnos minden módszer ugyanoda vezet: jön a tipikus válasz („Ha te így beszélsz velem, ne várd el, hogy én máshogy beszéljek veled!”) és az intő. Amikor a szülők belenéznek az ellenőrzőbe, nem látnak a színfalak mögé, így a gyerek jön ki rosszul a helyzetből. Nem kétlem, hogy nem egy esetben a diák a felelős az iskolai problémákért, de most másról van szó. Nem tudom, hogy a tanárnő elkeseredett-e, esetleg a magánéletében vannak gondjai, de szerintem ne vigye be a munkahelyére a benne felhalmozódott stresszt, és főként ne a neki alárendelt tanulókon vezesse le.
Lehet, hogy a kedves ofőmet gyerekkorában érték sérelmek, és emiatt lett belőle rosszindulatú ember. Olyan tanárral viszont még sosem találkoztam, aki ennyire sunyi lett volna. Az elmúlt évben történt. Az irodalomtanár az első közös órán kijelentette, hogy a házi feladat és felszerelés hiányáért egyes jár. Azt gondolom, hogy a tudást kellene osztályozni, és nem a szorgalmunkat vagy trehányságunkat, így hát úgy döntöttem: szólok erről az osztályfőnöknek. Egyetértett velem, és megígérte: beszél az irodalomtanárral. Ennek ellenére nem szűnt meg a rossz jegyek osztogatása. Nem sokkal ezután, egy szülői értekezleten a szülők felvetették a problémát. Kiderült: maga az osztályfőnök kérte meg a magyartanárt, hogy adjon rossz jegyeket minden kis hibánkért, mialatt neki esze ágában sem volt megbüntetni minket ilyenekért. Azóta megszűnt ez a rendszer, de az osztályfőnök sunyisága mindenkit meglepett.
Sok pénzt kell befizetni az iskolának: osztálypénzt, évkönyvpénzt, karbantartáspénzt, fénymásolópénzt és nem utolsó sorban kiránduláspénzt. Nem minden család engedheti meg magának, hogy ennyi pénzt fektessen a suliba; hónapokig tartoznak, de végül kicsikarják belőlük a tartozásukat. És ekkor jön a legdühítőbb dolog. A diák nagy nehezen befizeti a kisebb vagyont, hogy el tudjon menni az osztálykirándulásra, nagy könyörgésre kap egy kis zsebpénzt is. És a tanár?
A befizetett osztálypénzből megy el kirándulni, az egészhez egyébként nincs semmi kedve, és a biztonság kedvéért vásárol a pénzből smink- és körömlakklemosót, hogy mindenki úgy nézzen ki, ahogy ő akarja. Utána a múzeumba menet a metróellenőr megbünteti a tanulót, mert nincs jegye, és a tanárnak még van képe azt mondani, hogy „Mért vagy ilyen csóró?”. Ez már több a soknál! Megpróbáljuk leváltatni az osztályfőnöket, de ennek a lehetősége csak elméletben létezik. Próbálkozásunknak csupán az az „eredménye”, hogy még jobban szívat minket.
Sok iskolában arról panaszkodnak a pedagógusok, hogy nincs semmi hatalmuk. Ez sem jó, de nálunk sajnos az ellenkezője igaz: a pedagógusoknak teljhatalmuk van, és a gonosz természetűek ezzel vissza is élnek. Mi csak tűrünk, hisz nem tehetünk mást, és végül, mint már előbb mondtam, mi járunk rosszul.
De próbáljuk a jó oldalát nézni a sokszor nagyon nehéz helyzetnek. A „közös ellenség” összekovácsolta az osztályunkat, nagyon összetartunk, szoros barátság alakult ki közöttünk.
Horváth Andrea
engem nem lep meg. titeket?
Felháborított ez a cikk. Akkor, amikor rengeteg a munkanélküli pedagógus, ilyen emberek lehetnek a pályán. Megértem, hogy a cikkíró diák és társai így vélekednek rólunk. Hogyan értessem meg, hogy nem vagyunk ilyenek? Én se szeretem, ha a diák úgy néz ki, mint akire ráömlött a festékbolt teljes polcozata, mert a kis buta nem ért a sminkeléshez, és nem szépíti magát, hanem nevetségessé teszi. Lelke rajta. De négy év alatt, anélkül, hogy erről túl sokat beszélnénk, a leánykák megtanulnak jól sminkelni, és leszoknak a túlzott festésről, mert az festi magát, aki belül üres, hogy legalább kívülről mutasson.
Valóban nagyon neveletlenül és egyre neveletlenebbül érkeznek a diákok a középiskolába. Az a dolgom, hogy próbáljam pótolni, amit a szülő elmulaszt. De nem lehet direkt módon. Ha mindig hangoztatom, hogy én vagyok az ész, a gyerek kinevet és ilyeneket ír, mint ez a kislány. Igaza van.
Ne a magánéletében keressük az okokat a tanárnő viselkedésére. Nincs közünk hozzá. De igenis keresse meg az osztály a hivatalos módját annak, hogy legyen olyan osztályfőnökük, akivel megtalálják a közös hangot.
A kirándulásról írtakat felháborítónak tartom. Mi lenne, ha a tanárnő olyan iskolában tanítana, ahol a szülők 80 %-a munkanélküli?
Kedves Andrea! Nézze a jó oldalát a dolognak: valóban tudnak igazán jó közösségek is születni abból a helyzetből, hogy közös az ellenségük. Ez igaz. A mi tantestületünk is akkor volt a legjobb, mikor zsarnok igazgatónk volt. 🙂
Az ilyen emberrel nagyon kedvesnek és udvariasnak kell lenni, nem szabad tőle félni (úgy látom, nem is félnek), és meg kell keresni a szülői szervezet meg a diákönkormányzat lehetőségeit arra, hogy váltsanak osztályfőnököt.
Audiatur et altera pars!
Nem ártana. Mielőtt ítélkezünk.
kedves csoszka! lefordítanád? nem lehet mindenki olyan művelt, mint te.
Valóban, pont olyan művelt, mint én nem lehet mindenki. Sőt, valószínűleg nincs egyetlen olyan ember sem, aki pontosan ugyanannak a tudáshalmaznak lenne a birtokában, mint én. Mint ahogy olyan ember sincs, aki pont annyit tud, pont annyira művelt mint te. És ez így jó. Ettől olyan tarka a világ.
Azt viszont egyáltalán nem hiszem, hogy a műveltség fokmérője lenne, egy latin mondat, ami az ember fejében megragad. Csak sokszor hallottam annakidején diákként.
A jelentése: Hallgattassék meg a másik fél is!
A dolog így lenne tisztességes. Ugyanis (ha már egykori bölcs tanáromat idéztem, hadd idézzem hasonlóan bölcs nagyanyámat is) messziről jött ember azt mond, amit akar.
Mióta emberek élnek a Földön és közösségeket alkotnak, mindig is voltak közöttük ellentétek. És természetesen mindig a másik volt a gonosz, az aljas, a meg nem értő, az együttműködésre képtelen, stb.
Ezért is háborítanak fel az ilyen, egy nézőpontból leírt történetek, amit aztán "bedobnak a köztudatba", szörnyülködjön csak rajta, aki arra jár. Hogy aztán valójában mi történt az alatt a néhány év alatt, amíg ez az osztály és az osztályfőnöke őrölték egymás idegeit? Nem hiszem, hogy erre objektív választ lehetne találni. Maximum sok-sok nézőpontból megnézni. Lehetne. Ha lenne jelen több néző. De nincs. Úgyhogy ezzel a levéllel sokat kezdeni nem lehet. Csak sajnálni mindenkit, aki ilyen helyzetbe kényszerült. Tanárt és diákot egyaránt.
szerintem ne menjünk el ismeretelméleti irányba.
az idézetnek nekem nem a kihalt nyelvével volt gondom, hanem a tartalmával. ugyanis ez nem jogi eset. teljesen érdektelen, hogy az osztályfőnököt végül szentté avatják-e, kitünteti-e az unesco és béke nobeldíjat kap-e, vagyhogy a legfelső bíróság ártatlannak minősíti-e. értően olvasva a diák levele arról szól, hogy ő, illetve a diákok az osztályban hogyan élik meg az osztályfőnöknénit. abban nincs is másik fél, akit meg lehetne hallgatni. hiszen egyedül a diák tudja, hogy ő mit él meg. ehhez nekem a hátam közepébe se hiányzik, hogy leírja az osztályfönöknéni, hogy miért nincs igaza a diáknak. és hogy miért nem ő ütött először.
azzal viszont volna foglalkoznivaló, hogy a diákok hogyan élhetnek meg ilyet. mert bár a közös ellenség szép mítosz, mégsem látom országosan vagy nemzetközileg legitimálható, legitimálandó osztályfőnöki szerepnek. de lehet, hogy csak én vagyok túl konzerv, és sokkal reálisabb az osztályfőnököket országszerte ellenséggé változtatni, mint az a mítosz ami az én fejemben él.
Máshol másokkal arról beszéltünk,hogy manapság egyik másik osztályba mintha 30 idegen járna, ugyan abba az iskolába, ugyan azokra az órákra. Olyan of. akinek már volt néhány jó közösséggé vált osztálya ezt igen nehezen viseli, próbálkozik valahogy összerázni a csapatot. Van amikor sikerül, van amikor nem. És tegyük fel nem sikerül és nem szívesen végzi az of feladatát, de mivel másik hadra fogható tanár nincs az iskolában, vagy nem vállal ofőséget ( mert megteheti) hát kedvetlenül, vagy minimál erőbedobással mímeli az ofőséget, ha még eleve alkalmatlan személyiségű, hát akkor gonosz és megalázó módon viselkedik, a levélben leírtak szerint. De ebben a levélben is ott van a sorok közt az a mai jelenség is, hogy diákjaink rettentő jól tudják azt hogyan és milyen módszerekkel ( sokszor még a mit is behatárolva ) tanítsanak tanáraik. A csakazért is fekete sminkű , még véletlenül se kipróbálva, hátha lehet tanulni smink nélkül is, az önmegvalósítás mindenek elött alapállású 14-éveseket kissé fontosabb dolgok felé terelgetni, valóban kihívás, szép feladat, de nem biztos, hogy önként vállalnám.
A levél jelzői szerintem kicsit bulvárosra sikeredtek (gonosz ,sunyi, szivat) nem nyerték meg a tetszésemet és abban sem vagyok biztos, hogy az egész osztály így éli meg ezt a "nagyon nehéz helyzetet". Ez a kicsi lány így látja, így éli meg, talán a szülei is erősítik a véleményét, én meg sajnálom Őt, hogy ilyen központi szerepet kap az életében az of. utálata.
Hanger, nem gondolom, hogy a "Hallgattassék meg a másik fél is!" csupán jogi formula. Teljesen általános, hogy ugyanazt a szituációt minden résztvevő máshogy éli meg. Hogy ítélheted meg bármelyikük viselkedését csak az egyikük elmondása alapján?
Nem akarom én szentté avatni az osztályfőnököt, de abban biztos vagyok, hogy ha egy kapcsolatban valami félrefut, abban mindegyik fél ludas.
Olvasd csak el még egyszer ezt a mondatot és a környezetét is: "Mikor beértem az osztályomba, mosolyogva fogadtam, hogy majdnem minden lány órákon keresztül készült „maszkban” van."
És ekkor még nem is találkoztak azzal a gonosz, sunyi osztályfőnökkel!
Ennek az írásnak alapján mindenki nagyon fogja sajnálni ezt a szegény elnyomott, jogaiban korlátozott lányt. De mi lett volna, ha az osztályfőnökük írja le először a történteket. Akkor őt sajnáljuk, és elmélázunk a mai fiatalok szörnyű viselkedésén?
Na ezért írtam én, hogy ne ítéljünk elhamarkodottan!
hogy az osztályfőnöknő szánni való, és hogy neki egy fikarcnyival sem könnyebb, mint a diákjainak, és hogy milyen végtelenül megalázó lehet a végén még egy ilyen levéllel is szembesülni, az nem vitás. és ha meghallgatjuk, szinte biztos vagyok, hogy erre a következtetésre jutunk.
évezredek óta nehéz a "mai fiatalokkal" azt tudjuk. O tempora o mores! – kiáltott fel Ciceró. ("micsoda idők, micsoda erkölcsök!") De számomra a lényeg, hogy itt van egy megoldatlan helyzet, amiből mindenki rosszat tanul, és amivel mindenki rosszul jár.
és ami miatt én nem vagyok kíváncsi az osztályfőnökre, az az, hogy ahhoz a személyes diáktörténethez, amit Csoszka nagyon jól lát, hogy visszás (milyen legyen egy kamasz?), ahhoz szerintem nem tesz hozzá.
és szerintem azzal volna foglalkoznivaló, hogy ebből a történetből mit lehet tanulni. és persze nem az a fejlődés módja, hogy bűnbaknak kiáltjuk ki, és elítéljük a tanárt. ezért mondom, hogy nem jogi eset.
hanger: a te latinodat értem 🙂
komolyabban: ha egy helyzethez úgy viszonyulunk, hogy megsértődünk, már vesztettünk. ha bűnbakot keresünk/gyártunk, pláne. (ékes magyarsággal) értettem csoszka finom iróniáját, "nagyon szépen mondta meg a magáét", válaszolt nekem. de nem ez a lényeg.
ha egy diák megalázottnak érzi magát, akkor az is. és ha segítséget kér, de nem kap, akkor megoldja ő a problémát, – úgy, ahogy tudja. nekünk kellene a tudás birtokában lennünk, és rendelkezésére állnunk. még akkor is, ha ordítóan nincs igaza. mert egy kamasz mindig meg van győződve az igazáról. éppen ezért teljes erőbedobással, hittel küzd.
ellenünk? ha alkalmatlanok, vagy csupán csak felkészületlenek vagyunk, akkor bizony ellenünk is. (tudom, én is voltam kamasz. ajaj! és voltak "normális" tanáraim, meg iszonytatóak is. szándékosan használom ezt a durva jelzőt. ami beég, az örök életre megmarad.) ezt akarjuk örökíteni? vagy inkább küzdenénk ellene? ezt kell eldönteni, és onnan már látszik a megoldás.
aki pedagógusként is próbál anya/apa/szülő maradni, nem csak fejjel, szívvel is gondolkodni, (képzavar, tudom) nagy eséllyel nem fut bele ilyen utcába.
nekem a legvérlázítóbb helyzetekben az szokott segíteni, hogy beleképzelem magam a gyerek vagy az anyja helyzetébe. mindjárt egész más a világ.
Ami nekem Andrea leveléből a legnehezebben (legnehezebb szívvel, lehajtott fejjel) olvasható, az a "visszaköszönés".
Visszaköszön ennek a felnőtt világgal tusakodó leánynak az írásából a mi felnőtt világunk.
1. A magyarázhatnék. Biztosan magánéleti bajai vannak az ofőnek, biztosan nehéz volt a gyerekkora. Tudja a fene, mi volt, mi nem, de mi épp ugyanezt tesszük egy-egy "nehéz" gyerekkel szemközt: biztosan elhanyagolják a szülei vagy mindent megengednek neki, biztosan kistesója született, elváltak a szülők vagy iszik az apja… Eszünkbe sem jut, hogy mielőtt oknyomozásba kezdünk (sztereotípia előrángatásba pontosabban), rápillantsunk a helyzetre, amiben a gyerek ezt vagy azt tette, és aminek – horribile dictu – mi magunk is a szereplői vagyunk. Mi ezt nem tesszük meg, vagyis nem tanítjuk meg neki, vagyis ő sem teszi meg. Aztán dühöngünk, hogy miért nincs benne több belátás.
2. A "közös ellenség". Hát ez az. Drága Andrea, szomorkodj nyugodtan, úgy látom, van min szomorkodnod. De azt ne gondold, hogy a közös ellenség összekovácsolta osztály a nehéz helyzet "jó oldala"! Ez a legrosszabb oldal, ez a ma-kit-utálunk, de-jó-hogy-együtt-utáljuk érzés. Tőlünk tanuljátok meg a nyomorú helyzetekből, amit a mi ma-kit-utálunk gyakorlatunk ragaszt rátok. A politika, a sajtó, a mindennapi kapcsolatok, a munka világa, a közösségek, a családok tele vannak ezekkel a gyűlölet összenyomta véd és dacszövetségekkel. Úgy nyomorítja el a lelket az ilyesmi, hogy kő kövön nem marad.
Bizony bele kell nézni a kamaszok tükrébe. Nehezen kibírható, amit ott látunk, ha csak egy kicsi lelkiismeretünk is maradt még, bizony nehezen.
Egyetértek Csoszkával, aki szerint a másik felet is meg kell hallgatni. Ezúttal a diák a másik fél, hiszen a pedagógusoknak már bőségesen volt és van alkalmuk megszólalni ezen a fórumon.
Van abban igazság amit "nenike" írt: ha ilyen súlyos a probléma a diákönkormányzatnak kellene lépni. De hát valamennyien tudjuk, hogy az iskolai demokrácia nem igazán működik, az iskolák többségében hiányoznak az érdemi dialógus elemi feltételei. A pedagógusok többnyire személyes sértésként fogadnak minden bírálatot, amin – ismerve kiszolgáltatott helyzetüket, labilis lelki egyensúlyukat – nem is lehet igazán csodálkozni.
A serdülők, amióta világ a világ, lázadnak, kritizálnak, akár igazuk van, akár nem. Azt így felmerülő problémákat helyben kell kezelniük a felnőtteknek, mindenek előtt a pedagógusoknak. Egyetértek Hangerrel, arról kellene beszélnünk, hogy milyen módon kezelhetők ezek a problémák, tehát hogy milyen tanulságot hordoznak számunkra a diáklány szavai.
Igen, Judit, az első feladat lenne rádöbbenteni a gyereket/gyerekeket arra, hogy ők maguk is felelősek a körülöttük kialakult helyzetért. Abban is igazat adok Neked, hogy a közös ellenség ellen szerveződő véd- és dacszövetség teremtette kohézió etikailag kifogásolható, a gyűlölködés csak a problémák súlyosbodásához vezethet.
Meseszép gondolata: próbáljuk beleképzelni magunkat a másik fél helyzetébe, feltétlenül megszívlelendő. Egy lehetséges alap ahhoz a bizonyos dialógushoz tanárok, diákok (és szülők) között, amelynek fájó hiányát valamennyien nap mint nap érezzük.
Csoszka azt írja, június 23-án, ki tudja mióta őrölte egymást a tanár és az osztálya. A cikk szerint 5 évig fog a kislány abba az iskolába járni. Ismerkedős kiránduláson már fura volt az indítás, amikor még senki sem táncolt senki idegein! Szóval, kíváncsi lennék én is a másik félre, de nem hiszem hogy a cikk írójának más lenne ettől az élete.
Andreának illetve szüleinek azt ajánlom: keressenek másik iskolát! Ha ennek csak a fele igaz, kiderül, ez a gyerek nap-nap után megy ebbe a "nemszeretem " környezetbe. Ahol még 4 évet kell eltöltenie! Mi felnőttek, egy ilyen munkahelyről nem mennénk el?
Lehet, hogy nem minden úgy történt. Lehet, hogy vannak, akik jól kijönnek az ofővel. De ennek a gyereknek lépnie kéne, méghozzá jó nagyot!
Kedves Móni! Én úgy látom, hogy a környezetben "csak" az osztályfőnökkel van gondja a leányzónak, az osztálytársaival jól elvan, és a többi dologról nem igazán értesülünk. Az a tanács, hogy változtasson iskolát nem feltétlenül követendő, hiszen másutt is kifoghat egy rossz osztályfőnököt, viszont el kell hagynia a barátait, ami ebben az életkorban különösen érzékeny dolog. Új társas környezetbe beilleszkedni pedig igen csak nehéz. Tehát egy ilyen iskolaváltoztatási döntés több szempontból is roppant kockázatos.
Azért nekem olyan lehangoló, hogy csak annyit tudunk mondani egy középiskolás leánynak, hogy forduljon a diákönkormányzathoz vagy menjen másik iskolába. Meg persze azt, hogy biztos ők is hibásak. Azt hiszem, ennél többet érdemelne, ha már vette a fáradságot és keresett egy pedagógiai lapot a neten. Mint tavaly Benjámin.
Talán kérdezhettünk volna. Próbálhattunk volna beszélgetésbe elegyedni.