2009. szeptember 21. hétfő, 21:13

Peer Krisztina

In Memoriam

Istvános diák voltam

„Miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát,
az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe,
mint az emberi társadalmak.”

Ottlik Géza: Iskola a határon

Emlékszem arra, amikor mindenki oda akart járni. Az ismeretlen új vonzása elhomályosította azt, amit kezdeni akartunk magunkkal. Pontosan tudtuk, hogy a német tagozatos, jó hírű dorogi iskolából nagy esélyünk van a rostán átesni, és hetedikes korunkban elsősként bemutatkozni. Azon a rostán, ahol a gyűrűmet forgatva Szabó Lőrincet szavaltam; ahol megnevettettem a tanárokat, ugyanis elárultam, hogy a felvételi csakis azoknak kedvez, akik fiatal pedagógusokhoz kerülnek a szóbelin, hiszen ők biztosan „jó fejek”. A folyosóra kihallatszó kacagást anyám is hallotta, akinek izgalmamban nem tudtam elmesélni a nevetés tárgyát; ahol fogalmam sem volt az ideális fürdővíz hőmérsékletéről; ahol megtudtam, hogy a hegyoldalban kialakított szőlőültetvény esetén jó, ha a kapa feje merőlegesen éri a földet.

Arra is emlékszem, hogy rakott szoknyában és parasztblúzban álltam az évnyitón, a posztóból készült tumpa cipőmet mindenki megbámulta. Meg arra, hogy volt, aki leszarta, miben kell megjelenni, és az akkor még megvehetetlen piros farmerját húzta föl. Már akkor is bátran képviseltem, hogy én nem veszek fel köpenyt.

Emlékszem arra is, hogy az első napokban csak a korábbi osztálytársaimmal beszélgettem, aztán a hangadókhoz csapódtam; meg arra, amikor megszóltam mások ruháját.

Arra, amikor az avatás gyengén sikerült, annak ellenére, hogy mindent megpróbáltak, mert még nem volt dolguk kiselsősökkel. Meg arra, amikor a „második anyukánk” énektanárként és iskolai karvezetőként szembesült azzal, hogy az ő osztályában vannak a legtehetségtelenebb zenészek. Emlékszem, amikor állva, egyedül énekeltem az Oragna Figát úgy, hogy még a dallamot sem találtam el. Ma már tudom, hogy a paksi srác nem laza srácot jelent.

Emlékszem, hogy a kificamított bokám nem vetett gátat a történelem felelésnek, és életemben először és utoljára ülve adhattam számot tudásomról.
A könyveimre, amik tele voltak az idegen szavak szótárának jegyzeteivel; a fizikaóra előtti szorongásra, amit már akkor is a nem létező gyomorfekélyem okának véltem. És persze azokra a fizikaórákra, amikor a „krumplifejűek” megtanulták a táblát balról jobbra letörölni, meg amikor nem tudtak „fenét se”, csak tisztára mosni azt egy kettesért.

Arra, amikor a felelés kizárólag ugyanazokat érintette, mindegy volt, hol nyílik a napló; meg arra, amikor mindezen már csak nevettünk.

Emlékszem, amikor egyik reggel azzal fogadtak, hogy egy osztálytársunkat elütötte a kamion, és meghalt. Életében először és utoljára ő vezette a triatlonos bringásokat. Csak nevetni tudtam a folyosón, egészen addig, míg nem értem be a terembe, ahol nem láttam egyetlen tekintetet sem. Meg arra, hogy „az élet megy tovább”, és hogy a kamaszok a temetésen zavarukban vagy a trauma hatása miatt nemcsak síró-, de röhögőgörcsöt is kaphatnak. Nem is tudták, hogy ötödikben kézen fogva korcsolyáztunk az egyetlen dorogi jégpályán, ahova anyu hozta a teát és a zsíros kenyeret, és sosem szólt rám, amiért csak pulcsi volt rajtam.

Emlékszem arra a színpad mögötti reggelre, amikor zokogva borultam az osztályfőnökömre, hogy nem tudom az elszakadt cipőmet visszacserélni, mert elveszett a blokk; és ő pontosan tudta, hogy nem ezért kerestem meg.

A magyar faktra, amely miatt Shakespeare-összessel járkáltam Esztergomban; amikor megállítottak, és azt mondhattam, hogy én tényleg ezt olvasom; amikor rájöttem, hogy A galamb valóban hajaz Az átváltozásra és arra, amikor már ezt nem láttam. Emlékszem, évekig A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője volt a kedvenc filmem, holott addig Greenaway-nek hírét sem hallottam.

A Kis-Duna parti szünetekre, a tuják mögötti dohányzásra; meg arra, amikor osztályfőnöki órán én számoltam össze, hányan szívtak az osztályból már füvet, amit Ancsi néni csak „fűszeres cigarettának” nevezett. Meg arra, amilyen beszélgetést ez elindított.

És arra, amit a tanárokról leveleztünk az órán; meg arra, ahogyan ők ezt „nem vették észre”. Ahogy rámutattak, hogy a súgás büntetése valójában az empátia gyakorlásának elfojtása, ezért nem adnak egyest.

Emlékszem azokra az osztálytalálkozókra, amikor már tegeződve koccintottunk, és amikor tényleg érdekeltük őket.

És arra, amikor tíz év és néhány személyes mondat után már mindannyian csak egy dologról tudtak beszélni. Nem voltak már ugyanazok.

Peer Krisztina

5 üzenet

Volt Istvános diák szerint:

2009.09.22. - 15:39

Én is Istvános diák voltam, én is emlékszem. Ezekre és sok másra is, és mai napig büszkén mondom: én Istvános diák voltam!
HA arra gondolok, mit tettek ezzel az iskolával, nem tudom mi bánt jobban:hogy meghurcoltak általam nagyra tartott és becsült tanárokat, hogy az eljövendő diákságot megfosztották attól, hogy átélhesse ezeket az élményeket, vagy hogy nekem magamnak tűnt el egy olyan biztos pont az életemből ami eddig kimondatlanul, de ott volt. Mert most érzem csak, hogy az elmúlt 10 évben is mindig ott volt valahol, hogy bármi gondom lenne, bizalommal fordulhatnék ahhoz az iskolához, ahhoz a tanári karhoz, akik elindítottak, akikről úgy érzem, fontos vagyok nekik/fontosak vagyunk nekik mindahányan. Mi, akik Istvános diákok voltunk. Mert ez jelent valamit. Őszintén sajnálom és megvetem azokat, akik lekiismeretfurdalás nélkül tönkretették mindezt, mert fogalmuk sincs milyen volt Istvános diáknak lenni.

Válasz
egy másik volt Istvános diák szerint:

2009.09.22. - 16:31

Örülök, hogy Kriszti ilyen jól összefoglalta gimnáziumi évein(k)ek tapasztalatait. Volt osztálytársaként emlékszem a leírt dolgok nagy részére. Nekem is szinte csak kellemes emlékeim vannak az István Gimnáziumról. Ami esetleg nem volt annyira jó, az már rég feledésbe merült. Szerintem mindannyian akik oda jártunk nagyon sokat kaptunk útravalónak, mind tárgyi tudásban, mind viselkedésben. Őszintén remélem, hogy minden volt Istvános diák figyelemmel kíséri az iskola sorsát és erejéhez, képességéhez mérten tesz az ügy érdekében.

Válasz
Vali szerint:

2009.09.22. - 21:13

NEM akarok, és nem is fogok elmenni a téma mellett én sem. Mondom mindezt annak ellenére, hogy szerintem még a jéghegy csúcsát sem látom ebben az ügyben.
Többekkel együtt én is emlékszem, és NEM "az idő mindent megszépít" alapon, szinte csak jó és szép dolgokra emlékszem az istvános évekből. Ami pedig ciki vagy kellemetlen volt…, kellett ahhoz, hogy az az ember lehessek, aki ma vagyok. Akkor még, gyerekként nemigen volt súlya számunkra az "én csak a javadat akarom" kezdetű mondatoknak, akár szüleink, akár tanáraink szájából is hangzottak el. Fogalmam sincs, miért van ez, talán így működik a legtöbb ember; aztán felnőtt fejjel beláttam, hogy jééé, tényleg igaza volt anyunak, osztályfőnökömnek…..
Mióta anya vagyok sokkal szentimentálisabb lettem, mégsem hiszem, hogy kizárólag emiatt bőgtem végig Kriszti írását (hol a nevetés, hol a szomorúság miatt). És tényleg igaza van: egykori tanáraink már nem ugyanazok, de nem az eltelt 11 év miatt!
Egy "anya, fürdess meg!"-nek ma már eleget tettem, hallgatom a szuszogását, és csak remélni tudom, hogy az én gyerekemből is egyszer legalább annyira jó ember válik, amilyen én vagyok, köszönhetően többek között a gimnáziumnak, ahová jártam.
Sok jó embert ismertem meg ott; ami sok jó dolog velünk történt – barátságok, szerelmek, bulik, beszélgetések – azt soha senki nem tudja elvenni tőlünk, csak az szomorít el, hogy másoknak esélye sem lesz már hasonlókat átélni, mert Esztergom már nem ugyanaz a Szent István Gimnázium nélkül.

Válasz
egy nem Istvános diák szerint:

2009.09.22. - 21:22

Az írásokat olvasva az első gondolatom az volt: szívesen lettem volna Istvános diák. Mindenféle írástól – legyen az objektív vagy szubjektív -, mindenféle bizonyítéktól függetlenül azt gondolom, hogy az iskola, ahol a diákok ilyen szintű önszerveződésre, megszólalásra, kiállásra és együttműködésre képesek, csak olyan pedagógusokkal dolgozhat, akik képesek az egyes belépő diákokat csoporttá, közöséggé formálni. Ez nem kis munka… és nem mellékes, hogy a diákok minden egyes lépése indirekten bizonyítja az iskolában folyó munka minőségét, hatékonyságát, a pedagógusok kivételes szakmaiságát. Gyerekek és nevelők összhangját, a csoport erejét.

Válasz
Bea szerint:

2009.09.25. - 20:25

Hihetetlen, hogy nem is egy évfolyamban voltunk, de szinte ugyanazok az emlékeink, és hihetetlen, hogy mekkora fájdalmas mosollyal olvastalak… és az még hihetetlenebb, hogy akik mostantól oda járnak, már nem fogják ugyanezt érezni, tudni, átélni.
Akárki akármit mond: én büszke vagyok arra, hogy istvános voltam/vagyok… és sajnálom, hogy egyszer majd a gyerekem nem lehet ugyanerre büszke.

Válasz

Vélemény, hozzászólás? Kilépés a válaszból

Vissza

Sajtófigyelő

2021.01.20.
A PDSZ ÁLLÁSPONTJA AZ ÉRETTSÉGIVEL KAPCSOLATBAN
A PDSZ álláspontja az, hogy az érettségire történő felkészülés, felkészítés egyáltalán nem annyira zökkenőmentes és ideális, mint ahogy azt az államtitkár és más kormányzati szerepl...
(Forrás: Ne dolgozz ingyen!)

2021.01.20.
A rektoroknak a minisztériumban mondták meg, mi legyen a kérelmükben
Január első napjaiban behívták az Innovációs Minisztériumba (ITM) a szegedi, a pécsi és a debreceni egyetemek rektorait, ahol Palkovics László ismertette velük a minisztériumi forgatókö...
(Forrás: telex)

2021.01.20.
PSZ Ifjúsági Tagozat: A kormány a dolgozók leszalámizására készül az SZTE privatizációja során
Közleményt juttatott el szerkesztőségünkhöz a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) Ifjúsági Tagozata, ebben kifejtik, hogy a kormány a Szegedi Tudományegyetemet (is) érintő alapítványi á...
(Forrás: mérce)

2021.01.20.
„Megint rabszolgák lettünk” – ezt teszi az iskolákkal a növekvő pedagógushiány
Tulajdonképpen egyfolytában helyettesítünk – mondta Neubauer Tamás informatikatanár, a Pedagógusok Szakszervezete Győr-Moson-Sopron megyei elnöke a 24.hu-nak azzal kapcsolatban, mit jelent...
(Forrás: 24.hu)

2021.01.20.
Nehéz lesz a számítógépek mellől visszatérni az iskolába
Keith Humphreys, a Stanford Egyetem pszichológia tanszékének függőségekre szakosodott professzora szerint „epikus„ elvonási tünetekre lehet számítani a gyerekek egy táboránál: nem tudnak...
(Forrás: Magyar Nemzet)

2021.01.20.
„Mostantól inkább hagyjanak élni minket!”
Fél év telt el azóta, hogy a gyöngyöspatai iskola egykori roma diákjai közül hatvanan kártérítést kaptak a magyar államtól az évekig elszenvedett szegregáció miatt. A helyszínen járva...
(Forrás: Népszava)

Címkék