Török Ildikó

Tanfolyamról tanfolyamra, avagy amikor a pedagógust tanítják

Tavaly – én balga, naiv – azt írtam valahol, hogy immár diplomákon és pedagógiai szakvizsgán is túl, védett korba lépve már csak olyan tanfolyamokat választok, amelyek valóban érdekelnek. Tévedtem. Néhány hónapja egy újabb oklevelet, egyszerűbben: papírt szereztem, mely szerint alkalmassá váltam „a nem szakrendszerű oktatásban való tanításra”. Hurrá! Most már nem vagyok amatőr, taníthatok tovább az ötödik-hatodik évfolyamon.

Amikor megtudtam, hogy mégis el kell végeznem a „pedagógus mesterség” elnevezésű, százhúsz órás tanfolyamot, arra gondoltam, hogy itt tényleg új módszerekkel, mesterségbeli fogásokkal, sosem látott tanulási technikákkal ismerkedhetünk meg. Örülnünk kellett volna, hogy keddenként 14-18 óráig annyi, de annyi hasznos dolgot hallhatunk-láthatunk. A pedagógia színes világának eddig ismeretlen, új dimenziói nyílnak meg előttünk. De akkor miért ülünk éppoly feszülten és belső daccal az órákon, néha csendben, néha viszont – hasonlóan a diákjainkhoz – igencsak fegyelmezetlenül?

A válasz: senki sem jött szabad akaratából, hanem azért, mert jövő évtől már szükségünk lesz a papírra, bocsánat, a tanúsítványra. Hiába, a kötelező nekünk is nehezebben megy le a torkunkon.

Elmélet + elmélet + Power Point

Először is tisztáztuk a napirendet: több szünet lesz, hosszabbak is, és előbb mehetünk haza. Ez mindenkinek tetszett. Miután aláírtuk a jelenléti ívet, máris megfogyatkoztunk, ki versenyre, ki értekezletre rohant el. Az is kiderült, hogy felnőttek vagyunk, és mindenkinek saját lelkiismeretére van bízva, hányszor jelenik majd meg az előadásokon, ezt senki sem fogja ellenőrizni. Sőt a jelenléti ívvel is szabadon garázdálkodhatunk. Egyre vidámabban néztünk az eddig sötétnek tűnő jövő felé. Vidámságunk csak az előadás kezdetéig tartott.

Rémülten láttuk, hogy a megszokott elmélet + elmélet + power point-os színházra számíthatunk, ezért mindenki igyekezett fedezékbe vonulni. Sajnos a VIP-helyeken (= első sorok) ülőknek erre nem nyílt lehetőségük. Az ajtó folyamatos mozgásban volt, jó néhányan csak a második óra felénél estek be lihegve versenyről, értekezletről, hetedik óráról. A szünetben ismét változott a létszám: most a gyerekért igyekvők távoztak.

Az előadó, látva az egyre inkább alátámasztást igénylő szemhéjainkat, megszakította beszédét az ismert „És önöknek mi a tapasztalatuk ezen a téren?” kérdéssel. Ezzel elérte, hogy felébredtünk, és fészkelődni kezdtünk. Páran belefogtak a szokásos iskolai történetekbe: „Nálunk ez úgy működik…”, és máris elkanyarodtunk az eredeti témától. Ezáltal az előadó is pihenhetett (lásd: munkamegosztás), meg hát „Legyünk egy kicsit interaktívabbak, kedves kollégák!” A pedagógus amúgy is szeret beszélni… Itt szerencsére hosszabb szünet következett, amikor a vonattal közlekedők siettek el. És mivel a következő nap is nehéznek ígérkezett, egy rövidre sikeredett etappal be is fejezhettük ezt a kis haszontalan délutánt.

Másik előadónkat ki-ki vérmérséklete szint próbálta túlélni: jegyzeteléssel, firkálgatással, dolgozatjavítással, pogácsacsipegetéssel. Én is hat kemény órát tudva magam mögött, csak valahonnan távolról hallottam, hogy a kivetítőn éppen nagy kedvencem, a „pszichoszociális fejlődés eriksoni modellje” látható. Sajnos sem ez, sem az „identitás kialakulása és szerepdiffúzió közti moratórium” izgalmai sem voltak képesek agyhullámaimat megmozgatni. (Töredelmesen bevallom, engem néha érdekelnek az elméleti kérdések. Mindig is szerettem a lélektant, mi több, az ábrákat és a modelleket is jól tűröm, mégis egyre többször érzek tehetetlen dühöt, amikor egy-egy előadó a pedagógia magas tudományának képviselőjeként eláraszt elvont szövegekkel minket, rosszul titkolt lenézéssel tekintve ránk, mezei tanerőkre, aki még azt sem értik, mi lehet a „pszichoreaktív depresszió és a kognitív folyamatok torzulása közti összefüggés”. Lehet. Mi egyszerűen csak megvigasztaljuk Pistikét, aki azért képtelen az irodalmi műfajok befogadására, mert meghalt a nagymamája.)

Most is csak kapkodtuk a fejünket a szakzsargonba burkolt csoportosítások, hipotézisek, egyenletek láttán, és lassan rajtunk is elhatalmasodott a kognitív folyamatok torzulása. Pedig arra kellett volna összpontosítanunk, amit a tanfolyam szervezői határozottan állítottak rólunk: „olyan ismereteket kapnak, melyek megszerzése után – figyelembe véve a különböző pszichológiai átmenetek személyiség és kognitív sajátosságait – hatékonyabban tudják megszervezni a tanítás-tanulás folyamatát”. Ezt kell észben tartanunk, és máris vidámabbnak tűnik barakkunk!

A következő előadáson nem volt telt ház …

Biztosan sokan ismerik azokat a lelkes kollégákat, akik pozitív példaként külföldi tanulmányútjaik tapasztalatait osztják meg velünk. Nézzük a képeket a holland iskoláról, az élménybeszámoló is érdekes az ottani integrált oktatás megvalósításáról, meghallgatjuk, milyen nyugodtak és képzettek holland kollégáink, de a vetítő kikapcsolása után visszatérünk a való világba, és a napközisek zsíros kenyér, lila hagyma uzsonnájának maradékát eszegetjük csendesen. Miért is ültünk itt három órán keresztül?

Jöhet másik kedvenc témám: differenciálás a hétköznapokban. Berobban egy vidám, fiatal nő rengeteg ötlettel, millió fénymásolt feladatlappal – hihetetlenül szuggesztív, egy óra múlva már mi is lelkesen látjuk magunkat, amint szakóráinkon korszerűen differenciálunk. Nézzük a grafikonokat, amelyek a legkonzervatívabb kollégáinknak is világosan bebizonyítják, mennyire hatékony ez a módszer. Már-már elkápráztat bennünket a tűzijáték, amikor kiderül, hogy ezek az órák hatvanpercesek, hogy a tizenöt gyerekkel két tanító foglalkozik, és előadónk heti hat órában tanít. Ja, az más. Miért is ültünk itt három órán keresztül?

Életidegen példák, utópisztikus elképzelések. Számomra az ilyen előadások ahhoz hasonlítanak, mintha szerény lakásom szerény berendezését (szerény fizetésemből) a belsőépítész-magazinban bemutatott luxus alapján kellene megoldanom.

Tudom, hogy ma már a korszerű technika alkalmazása nem különleges mutatvány, hanem egyszerűen szükséges, hétköznapi dolog, ami megkönnyíti a munkánkat. De nem úgy, ahogy sokszor tapasztaltuk: az előadó ugyanazt mondja el, mint ami a kivetítőn van, aztán a végén közli, megkapjuk lemezen is. Akkor miért kellett itt ülnünk három órát? Kapjuk meg az elején, és mehet mindenki haza! Igen ám, de a továbbképzés nem távképzés, és a főszereplő nevében benne van, hogy elő kell adnia, azért előadó…

Sok-sok tanfolyami képzésen vettem részt, és ha most megkérdeznek, melyikre emlékszem szívesen, akkor ugyanazt tudom elmondani, mint amit saját óráimmal szeretnék elérni: hasznos, használható tudást adjon, aktivitásra sarkalljon, és jó hangulatban, partneri viszonyban történjen mindez.

Happy end: a tanfolyam befejező része pont olyan volt, amilyet addig csak reméltünk. Előadónk ugyanis a gyakorlatból érkezett, tehát valóban megismertük a jó, a használható módszereket, kipróbáltuk mindet. Volt ugyan power point, de előrebocsátotta, hogy a szöveget megtaláljuk a CD-n, ne vegyük el az időt a valóban fontos dolgoktól. Felálltunk, mozogtunk, rajzoltunk, dolgoztunk csoportban, megbeszéltük. De! Mindezt gyorsan, röviden, hogy legyen időnk és lehetőségünk a rengeteg ötletet meg is valósítani. A közös munka magával hozta a kreativitást is, és egyre többen kapcsolódtak be saját, kipróbált módszereikkel egy-egy témába. Miért is ültünk itt három órát? Mert több hónapra elegendő muníciót vihettünk haza.

Epilógus

Azért a zárás is érdekes volt: a szervező cég egyik munkatársa megjelent az utolsó foglalkozáson, és kiosztotta a várva-várt tanúsítványokat. Még a hiányzókét is hazavihettük. Így kaphatott „jogosítványt” az a kolléga is, akit a huszadik óra után soha többet nem láttunk…

(Megjelent a Mentor-Támpont 2009. májusi számában.)