Téma: Családom karácsonya

Évfolyam: 5. osztály

Javasolt létszám: az egész osztály

Szükséges eszközök: Sztár karácsony CD; fényképek; Koskóczi Mária: Nyugtalanító segítség; illatgyertyák, adventi koszorú; szaloncukor

Előkészületek: A teremben körbe rendezni a székeket, mécsesek, illatgyertyák meggyújtása, sötétítő behúzása, CD bekapcsolása, kör közepére az adventi koszorú elhelyezése. Amikor a gyerekek belépnek, essen le az álluk.

A fürge esőcseppek vidáman kopogtatták az ezüstszürke Audi ablakait, miközben dr. Radóczki Tamás hazafelé vezetett a kövér pocsolyák borította főúton. Mogorván nézte az előtte vánszorgó, zöld teherautót, s magában szitkozódott. Rémes nap állt mögötte. Délelőtt veszített a tárgyaláson, éttermi ebédje túl zsíros volt, holnap meg viheti a kocsit újra mosatni. Remek. Csak érne már haza…

A Perczel utcában, egy kétszintes, fehér, tekintélyes családi ház előtt egy hajléktalan kuporgott. Hatvan körüli, koszos, rossz szagú. Testét lyukas, vékony, sárga esőkabát védte. Ám kilógó, vastag, őszes szakállát eláztatták a kövér, konokul pergő, nemtörődöm vízcseppek. Antal bácsi – a környékbeli csavargók így nevezték – már évek óta errefelé élt, s legtöbbször e ház előtt húzta meg magát. Egy éve itt gázolta el bozontos, fekete, korcs kutyáját egy Zsiguli. Az öreg a túloldalon lévő akácok alá temette az állatot, s azóta ragaszkodó emlékezet kötötte e helyhez.

Egyébként asztalos volt. Harminc évig dolgozott egy közeli, forgácsszagú kis műhelyben. Ám egy éjjel suhancok felgyújtották üzletét, s mindene porrá hamvadt. Újjáépítésre nem volt pénze, máshol nem talált munkát. Lassan felélte maradék vagyonát, végül eladta szobakonyhás lakását. Az utcára került.

Úgy inna egy csésze, forró, gőzölgő kakaót. Ez járt a fejében, amikor éles csikorgással lefékezett előtte az ezüst Audi. Radóczki, becsapva maga után az ajtót, mérgesen előkotorta belső zsebéből kulcscsomóját, s a kovácsoltvas kapuhoz lépett.

– Menjen már innen! – kiáltott a hajlott öregre, aki arrébb húzódott. – Nem. Ne csak arrébb! Menjen el innen! – förmedt rá újra, miközben kirántotta a kaput. – Miért kell folyton itt ülnie?… Tudom, a kutyája, de nem érdekel – mondta bezárva a kijáratot. – Takarodjon a házam elől! – dörögte még vissza otthona rézkilincsű bejáratából, azzal becsapta a tölgyfaajtót.

Az öreg szótlan maradt. Csak ült tovább áldatlan némaságba bújva, s nézte, amint a haragos, érzéketlen, zúgó eső megtisztítja a járdát.

– A frászért nem megy már el innen ez az öreg – dühöngött Radóczki, miközben néhány száraz bükkfát dobott a téglakandallóba. – Még ilyet… Á, ez már más – dörzsölte össze kezeit érezve a felszálló meleget, miközben lehuppant a halkan percegő tűz elé a fotelba. Ki nem állhatta a hajléktalanokat. El kellene már vitetni ezt is a háza elől.

A december szinte rázuhant a tájra, s karácsony estéjén szürke hófelhők szitálták tele a környéket. Este fél kilencre álltak a mutatók, amikor Radóczki vastag, barna, kötött pulóverben, kezében egy nagy, piros ajándékdobozzal kilépett otthona ajtaján. Barátnője csupán négy háznyira lakott, oda igyekezett a kinti hőmérséklet dacára vékonyan öltözve. Izabella szép, csinos, intelligens nő volt. Ügyvéd, akárcsak a férfi.

Radóczki kilépve a kapun meglátta az átfagyott arcú öreget. A bácsi ott didergett a vaskerítéshez lapulva, egy kukából kotort ócska, műszőr kabátban.

– Boldog karácsonyt! – mondta neki felnézve az öreg, akinek senkije se volt. Ám az ügyvéd némán elhaladt mellette. Néhány napja, amikor fagypont alá esett a hőmérséklet, eszébe jutott, talán beengedhetné az öreget az udvarán álló, néhány négyzetméteres, fűtött üvegházba, ahol a bonszai fáit tartotta. De végül elvetette az ötletet. Ám most, alighogy megtette volna a következő lépést, csizmája megcsúszott, Radóczki háttal a jeges járdának csapódott, fejét a kemény betonhoz verve. Az utca kietlen volt, fagyos és néma. Az öreg odafigyelt a puffanásra. Látta, a fekvő férfi nem mozdul. Feltápászkodott hát a földről, s mozgásra kényszerítve elfagyott, edzőcipős lábait, elindult az ügyvéd felé. Odaérve látta, hogy nagy a baj. A férfi nem mozdult, tarkója vérzett, szemét behunyva tartotta. Az öreg ekkor kihalászta zsebéből utolsó húszasát, s a közeli telefonfülkéhez sietett. Nyolc perc elteltével már éles sziréna verte fel az utca baljós, havas, nyugtalan csendjét.

Radóczki hátát a párnának támasztva feküdt a kórteremben és másnapi vádbeszédének szövegét javítgatta. Már egyáltalán nem fájt semmije. Koponyáján összevarrták a repedést, agyrázkódásának nyoma sem volt, s eszméletét két napja még a mentőben visszanyerte. Arra, mi történt volna vele, ha nem találnak rá, jobb volt nem gondolni. De pont az az öreg… Radóczki nem is igazán tudta, miért, de azóta, hogy a mentősök tájékoztatták, a hajléktalan segített rajta, egyfolytában ez járt a fejében. Kifejezetten nyugtalanította a dolog. Miért nem valamelyik szomszédja vette észre? De akárhogy is spekulált, el kellett fogadnia, az öreg volt az, aki megmentette az életét.

Megköszöni neki. Határozta el végül. Ám amint közeledett hazaengedésének órája, egyre inkább feszélyezve érezte magát. Sehogy se fűlött hozzá a foga, hogy megszólítsa az öreget. Ritkán beszélt hozzá, s akkor sem épp barátkozó szándékkal. De meg fogja tenni, hiszen úriember. S az úriember mindig tudja, mi a dolga.

Délután meg is jött a taxi. Izabellának tárgyalása volt, így nem jöhetett a férfiért. Radóczki különös feszültséggel telve ült a kocsiban. Nem kívánt kötelességére gondolt. Ám hazaérve az ügyvédet váratlan dolog fogadta. Az öreg nem volt sehol. Radóczki kissé csodálkozva, ám annál nagyobb megkönnyebbüléssel lépett be tágas otthonába. Talán mégsem kell hálálkodnia, gondolta. De valahogy mégiscsak foglalkoztatta a dolog, s másnap reggel kocsija mellett állva rá is kérdezett a szintén munkába igyekvő szomszédjánál.

– Ki? Ja, az öreg. Két napja meghalt. Megfagyott az éjjel. Mégiscsak ki kellett hívni a rendőrséget – mondta a szomszéd, akivel az ügyvéd többször is beszélgetett arról, el kellene már távolítani innen az öreget vagy szóval, vagy hatósági erővel.

Radóczkit különös érzés járta át. Sajnálná az öreget? Nem valószínű. Mindig is azt kívánta, ne legyen többé a kapuja előtt. Talán mégis be kellett volna engednie… Ez motoszkált benne még akkor is, amikor leparkolta kocsiját a bíróság előtt. Tíz perc múlva azonban már kezdődött a tárgyalás, s többet nem foglalkozott az öreggel.

Két év telt el. Radóczki még mindig egyedül élt, tárgyalásokra járt, s növelgette vagyonát. Ám ha elhaladt egy hajléktalan mellett, mindig a kezébe nyomott egy tízest. „Isten áldja meg”, mondogatták neki. S olyankor mindig elmosolyodott. Mégiscsak jó ember, gondolta.