2. Egyszerűen ez a dolgok természete

„Karolva Illyést kebelemre, nevetve nézek ellenemre”

Most egy kicsit hagyjuk a pillanatot zörögve elvonulni és távolodjunk el lángoktól ölelt kis közoktatásunktól. Csak úgy általánosságban kérdem: jól teszik-e a különféle nemzetek iskoláinak döntéshozói, vagy az iskolák ezernyi szabályozó rendszerének alkotói, ha még idejekorán észreveszik a renitens pedagógusokat, és kizárják a rendszereikből? Jól teszik, ha már eleve olyan kereteket adnak, amelyek robosztusak, és eleve kizárják, hogy egy rendszeridegen pedagógus a rendszerbe furakodjék? Jól teszi egy ilyen rendszer, ha stabilitásra törekszik? Egyáltalán vannak olyan társadalmi rendszerek, amik nem stabilitásra törekszenek?

Ezek az önző gén módjára önző mechanizmusok és rendszerek biztosan nem véletlenül ilyenek, amilyenek. Talán valaha léteztek olyan társadalmi intézmények, amelyek nem rendelkeztek kellő immunrendszerrel, de ezek a társadalmi intézmények az emberrel kb. egyidős evolúciója során kihaltak. Igazából azt hiszem, mindegy is, hogy mit gondolunk arról a kérdésről, amit most így általánosságban igyekeztem feltenni. Társadalomtudomány-elméleti kérdésnek tűnik. Itt most szerintem elég, ha úgy vesszük, hogy egyszerűen ez a dolgok természete.

Talán most azt mondod, hogy a hajdani szögesdrót másik oldalán igenis van egy csomó olyan ország, ahol nem az épp regnáló párt határozza meg az oktatást. Zoomolj kijjebb, és akkor látni fogod, hogy igazam van. Ne keverjük össze a regnáló pártot a társadalmi rend egészével még akkor se, ha a kettő kölcsönösen vonzza, űzi és taszítja egymást.

Azt kell megértsd: a fennálló társadalmi rendek privilégiuma, hogy fennállnak, és olyan oktatást, olyan szabályzókat, olyan társadalmi alrendszereket alakítanak ki tudatosan vagy ösztönösen, az emberiség szövetére épülve és abból táplálkozva, illetve olyan mind-setet építenek ki közvetlenül és közvetetten is jelenvalóan mindenekben, amelyek azt a bizonyos fennálló rendszert újratermelik, ha úgy tetszik, újra szövik. 

Egyre inkább úgy látom, hogy az oktatás nem szakmai kérdés, hanem értékeit tekintve politikai. Mondhattam volna kevésbé gorombán is: az oktatás szerintem nem önálló entitás, vagy legfeljebb csak mandinerből az, csak a módszereiben, de nem a céljaiban. 

Egy bárminemű pedagógus-szakmai csoport bárminemű indítványa, gondolata, véleménye, vitája csak addig és annyiban legitim a társadalom egésze számára, amennyiben a fennálló társadalmi rend medrét mossa, nem árad ki, gátak szakításáról ne is beszéljünk. Azt ne is feszegessük, hogy minden szakmai vita egy nem vitára épülő társadalomban már módszerében is károsan tájidegen, mint a csillagászat fizikájának mérései a geocentrikus világban. Függetlenül attól, hogy mi a személyes véleménye a vita egy-egy résztvevőjének. 

Maga a fennálló társadalmi rend van benne az óvodában, az apai tanácsban, az anya mosolyában, és abban, ahogy a gyermek dadog az idegennek. Az oktatásnak önmagából eredeztethető szakmai szempontból nincs, és nem is lehet célja. Az oktatás célja az aktuális társadalmi berendezkedés vetületéből fakad, és a társadalmi berendezkedés az oktatás természetéből fakadóan annak megkésett nyúlványa. (Hű, de béna lett ez a mondat, de remélem, azért érthető.) Mindez nem csupán egy jó közelítés vagy megközelítés, hanem maga az alkotó mechanizmus felfedése, még akkor is, ha az adott társadalmi berendezkedés a mi szemünk számára nem egyértelmű, akár végtelenül-kiismerhetetlenül komplex, egymásra ható rugalmas és merev testek bonyolult rendszere. Éppúgy, ahogy bármelyik társadalmi alrendszer, mondjuk a közigazgatás ezernyi bugyra, céljaiban és eszközeiben is jobbára csupán vetület. Most már talán érthető, miért mondom, hogy szakmai alapon politikai szempontokról, ernyedten tapsoló tenyerek zajában vitázni kölcsönösen ködszurkáló, nemtelen párbaj.

Hanczár Gergely

1. A Mars talaján állva