Csend, rend, fegyelem – iskolák a gumibot árnyékában

„Oktatni csak abban az osztályteremben lehet, ahol rend van” – többek között ezt mondta Pintér Sándor belügyminiszter, akinek a személyében a kormányzat egy kalap alá vette az oktatásügyet a rendvédelemmel. Ezzel beismerve (ugyan csak közvetve, közvetlenül soha nem fogják), hogy iskoláink nagy részében a krízis egyre fokozódik –  ez nem lehet másképp, ha már rendészeti szempontok jönnek be egy olyan területre, ahol pedagógiai szempontoknak szabadna csak érvényesülniük.

Micsoda forrás- és szakemberhiány, kiégés, frusztráció, mennyi elveszett motiváció, kudarc, agresszió, elhibázott tananyag és hiányzó módszertan vezet el odáig, hogy már csak iskolaőrök alkalmazásában lássa valaki a megoldást!

Hogy ne az legyen a kérdés, hogyan bontakoztathatom ki a tehetséget, miként segíthetem a tanulásban akadályozottat, hanem az, hogy megúszom-e ép bőrrel a napot.

Az iskolaőrök alkalmazásával tulajdonképpen már a (régi) új kormányzat beiktatása előtt elkezdték az oktatásügyet holmi rendészeti kérdéssé silányítani, hiába is tiltakoztak a szakmai szervezetek, hogy nem iskolaőrök kellenek, hanem több iskolapszichológus, több gyermekvédelmi szakember,  több fejlesztőpedagógus, kevesebb tananyag, több beszélgetés, stb., stb. Nem a nádpálca, és főleg nem a gumibot. 

„Oktatni csak abban az osztályteremben lehet, ahol rend van” – ez a mondat talán főleg kezdő tanárként szólt volna a szívemből, amikor beléptem az osztályterembe, és a fölém tornyosuló, lakli kamaszoknak eszük ágában sem volt figyelni rám meg a dögunalmas témáimra. Eleinte én sem láttam más eszközt, csak az erőfitogtatást. Nem tanultok, ordítoztok, szemétkedtek? Köpőcsöveztek, dobálóztok, káromkodtok? Oké, akkor dolgozat! Oké, akkor egyes! Oké, akkor add ide az ellenőrződ…

Aztán elkezdtem kívülről látni magam, hogy milyen szánalmas ez az egész. Nem lehetett nem látni az elkussoltatott diák szemében villanó gúnyt, nem lehetett nem érezni az osztályra erőltetett rend felszín alatt forrongó feszültségét, elfojtásokkal terhes, nyomasztó légkörét. Ilyen légkörben lehet aztán magoltatni, másoltatni, számon kérni, feleltetni. Bizony!

És milyen sokan vannak, akik el sem tudják képzelni, hogy az iskola másként is működhet. Aki pedig nem bírja ezt, menjen a levesbe! Az ő baja!

A kikényszerített rend, a parancsuralmi rend nem ismer irgalmat. A feszültség meg végül úgyis mindig az egyre gyengébbeken, a sebezhetőkön csattan. A mai magyar iskolában sok dolog van, ami évtizedek óta változatlan, ezek közül talán az a legfájdalmasabb, hogy szinte minden osztályközösségben van egy vagy akár több gyerek, akit kiközösítenek, akit bántanak, akin leverik a kudarcokból és megaláztatásokból táplálkozó összes frusztrációt. Persze többnyire nem órán, bár az is előfordul.

Ilyen légkörben lehet magoltatni, de alkotni, motiválni, átélni a flowt, a létezés és a tanulás örömét – na, azt nem lehet. Én pedig nem azért választottam tanári pályát! Ezt a hozzáállást természetesen még akkor sem tudnám elfogadni, ha normális fizetést kapnánk.

„Oktatni csak abban az osztályreremben lehet, ahol rend van” ezzel messzemenően egyetértek. Csakhogy az igazi pedagógiában a rend a kapcsolódásból fakad, abból, hogy kötődünk egymáshoz és a témánkhoz is, szívvel-lélekkel, szeretettel, örömmel és szorosan. Azért figyelünk egymásra, mert az adott helyzetben ez minden másnál izgalmasabb.

Ez a fajta rend pedig olyan természetes, mint a szirmok változatos sormintája, mint a hópelyhek kristályszerkezete. Nem kell hozzá fenyegető főnök, karót nyelt tanfelügyelő, sztrájktilalom, központilag előírt (ráadásul borzalmas) tanterv, kilátásba helyezett büntetés, de még összevont szemöldök sem. Sőt, mindez csak nehezítené a dolgot.

Nem merném ezt ilyen határozottan és meggyőződéssel leírni, ha nem éltem volna át személyesen, hogyan változik meg számos ún. „nehezen kezelhető” kamasz hozzáállása, ha rádöbben: tanárként nem megalázni, nem leiskolázni, nem kioktatni akarom, hanem segíteni neki, ahogyan tőlem telik. Amikor a diákjaim észrevették, hogy törekszem olyan szövegekkel foglalkozni, amelyek megszólítják, érdeklik őket, hogy tisztelem őket, és szinte megszállottan keresem mindazt, amiben jók, ügyesek, tehetségesek (márpedig, aki keres, az talál, és ez – szerencsére – nem csak a hibákra vonatkozik), ők is nyitni kezdtek felém. Persze ez nem ment egyik napról a másikra, nem lett olyan gyorsan csend, mint a „büntető-dolgozatnál” (ezeket aztán szerencsére kihajítottam, kivéve a jól sikerülteket).

Igazából nem is akartam csendet, csupán akkor, amikor ők vagy én mindenkihez szólni akartunk. És, amikor már valóban tiszteltük és szerettük egymást, meg is valósult a „rend”. ÉS az volt a legjobb , amikor a közös alkotással járó zsibongás töltötte be a teret. Vagy amikor együtt szavaltuk-énekeltük a legjobb szövegeket, zenéltünk, meg ilyen dolgok.

Istenem, mennyivel jobb volt ez, mint a kikényszerített kussolás!

Hálás vagyok akkori főnökömnek, Koronka Lajos igazgató úrnak, aki bizalmat és szabadságot adott nekem – mert ezek nélkül sosem lett volna sem lehetőségem, sem bátorságom a munkámban egyéni utakat keresni. (Szerintem fél év után sírva menekültem volna valami multihoz.)

És hálás vagyok Lackfi Jánosnak és Vörös Istvánnak, akiknek a kreatív írás óráin még a Pázmányon olyan módszereket és – nem mellékesen – olyan tanári attitűdöt leshettem el, amely működni tudott a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is.

És köszönöm  a Zöld Kakas Líceumnak, ahol később megtapasztalhattam, hogy egy egész iskola is működhet demokratikusan, szabadon és támogatóan.

(Na meg köszönettel tartozom a férjemnek, aki az elmúlt években elfogadta, hogy ilyen költséges hobbinak hódolok ahelyett, hogy valami rendes, jól fizető munka után néztem volna. Ha ő is „csak” tanítana, most nem lakhatnánk a gyerekeinkkel kertes házban, sőt, valószínűleg nem is lennének gyerekeink. Ennyi pénzből? Albérletben? Vagy hogy?) 

Miért is írom le mindezt? Valójában nem is tudom. Talán csak azért, mert írni jó, mert az írás vígasztal és gyógyít, hasonlóan az olvasáshoz (ezt szerettem volna megtanítani a tanítványaimnak is).

Már nem hiszem azt, amit korábban  még naivan reméltem: hogy az oktatás rendszerszintű cserben hagyása, lezüllesztése rövidtávon változhat, hogy számíthatunk valami „felsőbb akaratra” (vagy épp elég erős társadalmi nyomásra), ami megállítja az őrületet.

Lehet, hogy ez az írás csak ürügy arra, hogy megoszthassam veletek azt a szöveget, amelyet a diákjaim egy csoportmunka során írtak a rendről. (Mert ez a téma gyakran előjött az irodalmi művek apropóján is.) 

Olvassátok, és csenjetek a szívetekbe egy kis reményt. Amíg még szabad!

Nekem a rend egy olyan rét, ahol csak a madarak látják, hogyan simulnak alakzatba a rendetlen virágok. 

Nekem a rend egy szeszélyes formájú felhő, 

mikor rendesen megitatja a földeket.

Nekem a rend egy kopott csigaház, 

amint szabályos hurkokba görbül

Nekem a rend egy fogszabályzó

de csak ha meghagy valamit

a fogsor szeretnivaló kuszaságából

Nekem a rend egy anarchista költemény

szabályos jambusokkal

rímelés meg lázadás

az álszent passzusokkal

Nekem a rend

egy kontyból kiszabadult hajtincs

egy vándormadár

egy vad ló,

nekem a rend egy túlméretezett takaró,

ha betakarhatlak vele téged is.

Sulyok Blanka

Kapcsolódó linkek

Kozmaköltészet – friss forgácsok

Hidak – kultúraközvetítés a magyartanításban (Szekció a Digitális Nemzedék Konferencián)

Irodalmi kávéház a Kozma Lajos Faipari Szakközépiskola tanulóival