„Minimális erőfeszítéssel a lehető legtöbb pontot szerezni”

12 üzenet

1. Gábor34 szerint:

   2010.06.11. 09:38

   Érdekes cikk. Az elitbe tartozó (vagy oda igyekvő) fiatalok intelligens és sikeres képzési stratégiáját írja le. "Minimális erőbefektetéssel a lehető legtöbb pontot szerezni" Ez a tőkés gazdasági haszonelv szellemi változatának megfogalmazása. Valószínűleg csak én érzem ki a cikkből a pedagógus anya aggodalmát, hogy fiának köre esetleg a szellemi restség, netán svihákság
   magatartásjegyeit viszi magával tovább az egyetemre. Ezt legalább két okból valószínűtlennek tartom. Először, aki nyelvvizsga letételét választja egy másik tárgy felsőfokú
   felkészülése helyett, az ab ovo nem lehet lusta.
   Másodszor, a felvázolt helyzetből nyilvánvaló, hogy ezek a diákok hozzászoktak középiskoláikban
   a magas fordulatszámú követelményekhez. Ők már edzett szellemi hosszútávfutók.
   Ezért az oktatáspolitikai igényszint emelését nyugodtan lehet helyeselni (például a továbbtanulásnál) az elit-gyerekek magatartására vonatkozó szerényen dicsekvő hivatkozás nélkül is. Megjegyezném továbbá, nincs itt semmiféle tragédia: nem egy egész nemzedék szokott le a kitartó munkáról(legkevésbé az elit-gyerekek rétege). A jó irányba változó oktatáspolitika (ha valóban jó irányba változik), általánosságban pedig az a meggyőződés, amelyet szívós munkával a módosuló közmorál a mai fiatalok nemzedékéből sokakkal el tudja majd fogadtatni, hogy ti. az igényesség, a minőség értéke jobb (anyagi)helyzetbe tudja hozni a pályakezdőt, kihúzza majd a talajt a nevelési pántragizmus téves felfogása alól.

   De akad a cikkben valami ennél fontosabb is. Tökéletes félreértése "a leszakadó régiók többgenerációs munkanélküli családjaiba született
   fiatalok" helyzetének és kitörési lehetőségeinek.
   Halkan megjegyzem, a leszakadt és a leszakadófélben lévő rétegek családjainak köre sokkal szélesebb, mint azt a cikkből vett idézet mutatja.
   Gyermekeik számára a nagyobb számban elérhető följebb lépés az, hogy el tudnak helyezkedni a munkaerőpiacon. Kis hányaduk – szorgalommal, tehetséggel, oktatási támogatással – diplomát is szerezhet. E töredékcsoport növelésére a lelépő kurzus és a helyükbe lépő új egyaránt készít(ett) cselekvési programot. Ennek egy részét már át is
   ültették a gyakorlatba.

   A cikk utolsó bekezdését egyszerűen nem értem, s amit mégis kiolvastam belőle, az szememben a témára vonatkozóan tökéletesen inadekvát. (1) A
   közeljövőben a leszakadt rétegek fiataljainak zömét az állam és a társadalom nem képes megmozgatni. (2) Kivel kellene sürgősen morális-pedagógiai konszenzusra jutni? Az ellenzékkel? Az kizárt dolog. A kormánypárti oktatáspolitikusok és oktatási szakértők belső köreivel? Ott megvan már a konszenzus. (3) Mit jelent az, hogy "be kell vezetni a teljesítményarányos értékelést".
   Miért most milyen van? Hány éve próbálják finomítani ezt az értékelési elvet? Ön ezt a törekvést nem vette még észre? aztán milyen évfolyamoktól indítaná azt a "teljesítményarányos"
   értékelést? (4) Elegáns dolog szabad értelmezésben
   ide idézni a költőt és a szövegét megzenésítő
   együttest, de attól még az idézet tartalma: "Úgy élj, hogy mindenki javára válj…" a maga egyetemességében üres: erkölcsi jókívánság. Semmit nem ad, mert nincs tekintettel a társadalmi tényezőkre és a működő – hétköznapjait élő – iskolai gyakorlatra. Én úgy tapasztalom, hogy a társadalom elitje sem nagyon tartja be
   az Ön által javasolt (egyébként) tiszteletet parancsoló elvet. Lehet, hogy tévedek. Abban azonban biztos vagyok, hogy a leszakadtak rétegkultúráját és a hozzá tartozó rétegmentalitást meg sem lehet rezdíteni azon a módon, ahogy Ön itt felvázolta. Nyugaton, keleten, délen és északon a társadalompedagógiai helyzet maradni fog annak, ami ma: egy formál-demokratikus berendezkedés antidemokratikus iskolarendszerének.

   Válasz
2. Zsuzsi szerint:

   2010.06.12. 14:13

   Kedves Luca!
   Ne haragudj, de anyai "aggodalmadból" mérhetetlen büszkeséget és dicsekvést hallok ki. "Panaszkodsz", hogy elit iskolás gyereked lusta, mert nem akart történelemből emelt szintű érettségit tenni, bezzeg a felsőfokú nyelvvizsga, meg a matek az ment. A többire meg nem is tanult, és nahát, mégis…Meg a barátai is. Micsoda emberek!!!
   Ebből az írásból számomra az derül ki, hogy ezek a srácok kiemelkedő képességű, és egészséges lelkű fiatalok, akik tudják – és főleg teszik is, amit akarnak. Le a kalappal előttük! Ja, hogy ez nem egyezik az anyai akarattal?! Meg nem úgy érettségiznek, ahogy mi, anno!!!
   Nekünk, pedagógusoknak kellene a legjobban tudni, méghozzá a saját példánkon keresztül, hogy mi sem tudunk mindent, nincs is szükségünk rá, akkor miért akarnánk a gyerekeinket felesleges ismeretek tömegével terhelni? Mert a bebiflázott, de soha nem használt ismeretek elfelejtődnek, és velük elveszik a befektetett energia is. Akkor meg mire jó az egész, ha soha nem lesz belőle tudás? Persze, vannak ismeretek, amiket választott pályától függetlenül készségszinten, de legalább a jártasság szintjén tudnunk, alkalmaznunk kell, ám ezek függetlenek a beszámolási szintektől.
   A másik: nekem alapelvem, hogy a gyerekek nagy része elképesztően korán tudja, érzi, mire képes, és ennek következtében mi akar lenni. Az ő esetükben nincs más dolgunk, mint erősíteni őket abban, hogy célt érjenek. De nem erőltetni. A szülő – hatalmánál fogva kisajtolhat a gyerekéből olyan dolgokat, amelyekre annak semmi hajlama nincs, kényszerítheti olyan pályára, ahol egész életében szenvedni fog – de ettől vajon ki lesz boldog?! Így születnek a pályatévesztett, boldogtalan, sikertelen életek. Boldog, elégedett ember akkor lesz a gyerekeinkből, tanítványainkból, ha hagyjuk őket a saját útjukon haladni – legyenek utcaseprők vagy tudósok. (Sokszor, sok helyen elmondtam már, de nem győzöm ismételni: Nem a kitűnő tanulókból lesznek a nagyszerű, sikeres emberek!) Be csak akkor avatkozhatunk, ha kérik, vagy nincsenek elképzeléseik, de akkor is az adottságaikra szabad építenünk, nem pedig a saját elvárásainkra, meg be nem teljesült álmainkra.

   Bár nem érzem szándékosnak, de sértőnek találom, ahogy a leszakadó rétegek leszakadó gyerekeiről nyilatkozol. Én "lentről" jöttem, a szüleim a háború és az azt követő események miatt nem tudtak továbbtanulni, de amikor – kb. 8 éves koromban – kijelentettem, hogy tanár akarok lenni, minden erejükkel támogatták a törekvésem. És nem csak az enyém, a húgom is diplomás ember. A mai világban, sajnos, ugyanott tartunk, ahol a múlt század elején – közepén: az tanulhat felsőoktatási intézményben (alacsony pontszámmal), akinek pénze van! Na, ők rontják a színvonalat, nem a szegények!!! A többieknek meg kell ütniük a mércét, mindegy, hogy az elitből, vagy a "leszakadókból", uram bocsá, a "mélyből" jönnek. Mert az adottságaink, képességeink velünk születnek, csak az nem mindegy, hogy mi hova születünk, mert ettől függ, mennyi energiát kell fektetnünk a kibontakozásba.
   "úgy élj, hogy mindenek javára válj…" – igen, ezzel egyetértek. De ez csak akkor valósul meg, ha azt teheted, amire születtél.

   Válasz
3. Juli szerint:

   2010.06.13. 08:22

   Kedves Gábor!
   Szalay Luca nyilván büszke a fiaira (miért is ne lehetne?), de ez nem gátolja abban, hogy felvessen néhány országos gondot, és kifejezze aggodalmát még saját sikeres gyerekei miatt is. Nem állítja, hogy ezek a fiatalok a szó valódi értelmében „lusták” lennének, azt tartja problémának, hogy a bonyolult és bürokratikus felvételi rendszerünk nem ösztönzi őket (sem), arra, hogy a tudásukat és a műveltségüket gyarapítsák, s végső soron használni akarjanak szűkebb és tágabb környezetüknek. Ehelyett a megszerezhető pontszámokra fókuszálva lavíroznak, s mint jól eleresztett gyerekek nyilván nagyobb eséllyel indulnak a pályán, mint a kevésbé iskolázott szülők fiai és lányai. Az „elit” gyerekei e téren azért is élveznek előnyt, mert a szülő nagy valószínűséggel jobban kiismeri magát a felvételi rendszer útvesztőiben, mint a többiek. Valóban „edzett szellemi hosszútávfutók” lesznek, akiket többnyire nem a valódi teljesítmény utáni vágy hajt, hanem az aktuális (túlbürokratizált) követelményeknek való megfelelni akarás. (Nincs értelme olyasmiért hajtani, amiért nem jár pont, jutalom, előny stb. Mi ez, ha nem cinizmus? )
   Szakmai és nem politikai kérdés (kellene, hogy legyen) a konszenzus keresése: miként lehetne a rendszert áttekinthetőbbé, hatékonyabbá, demokratikusabbá tenni. Mert nyílt titok, hogy a leszakadó rétegek gyermekei „elit” egyetemekre, főiskolákra történő bekerülésének esélye romlott, hiába kerülnek be tömegek a felsőoktatásba.
   Egyetértek Lucának a záró idézettel kifejezett igényével: jó lenne az ifjúságot kibillenteni a közönyből, az önzésből, és rávenni arra, hogy másoknak (szűkebb és tágabb környezetének, esetleg a világnak is) használni akarjon. A jelenlegi rendszer pedig tagadhatatlanul nem erre ösztönöz, és ez nagy baj.

   Válasz
4. Juli szerint:

   2010.06.13. 08:38

   Kedves Zsuzsi!
   Nem a valóban egészséges lelkű és a követelményeknek könnyedén megfelelni tudó fiatalokkal van a gond. A probléma a felvételi rendszerben rejlik, ami nem első sorban a valódi teljesítményre ösztönöz, miközben behozhatatlan előnyhöz juttatja az amúgyis jobb eséllyel induló „elitet” (ld. az előző kommentemet).
   Lucának abban is igaza van, hogy a jelenlegi közoktatási, érettségi és felvételi rendszer csökkenti a mobilizációt, a leszakadó rétegek gyermekeinek a kitörési esélyeit. Nem értem, hogy ezt miért találod magadra nézve sértőnek, én jobbító szándékot vélek benne felfedezni. Ma már ugyanis evidenciának tekinthető,hogy a gyerek életútját végzetesen determinálja az, hogy milyen családba születik. Sokat beszélnek róla, és keveset tesznek ellene.
   Az iskola nagyon keveset tud, illetve akar hozzáadni ahhoz, amit a gyerek otthonról hoz. Az általános iskolák között még több akad, ahol próbálkoznak esélyjavítással, bár az ő helyzetük a romló feltételek miatt szintén nem rózsás. (A Te iskolád a fehér hollók közé tartozik.) A középiskolák azonban az esetek nagy részében meg sem kísérlik az esélyek kiegyenlítését. (Tisztelet a kivételnek!)

   Válasz
5. Zsuzsi szerint:

   2010.06.13. 12:12

   Kedves Juli!
   A világért sem akarom kétségbe vonni Luca jószándékát, és ha olvassa ezeket a kommenteket, kérem, ne vegye támadásnak a szavaim. A hiba az én készülékemben van. De az "elit" szóra, hangozzék az el bárhol, kijövök a sodromból. Ugyanis én is elit gimnáziumba jártam, elit szülők, elit gyerekei közé – köszönhetem ezt egy rokoni barát segítségének. Valóban óriási előnyben voltam a felvételinél, és a főiskolán az első két évben, ha megelégedtem a 4-essel, nem kellett a vizsgákra készülnöm, mert a gimis tudásom az akkor még kísérleti fázisban lévő fakultatív oktatásnak köszönhetően messze meghaladta még a legmerészebb elvárásokat is. Csak tudod, amit az osztálytársaim miatt meg kellett élnem a 4 év alatt, az nem volt mindegy. Merthogy én voltam (7 társammal együtt – a 36-ból) a "proligyerek", meg a falusi, és ez már az első nap első óráján kiderült, amikor bemutatkoztunk. Két és fél évig mindenből kiközösítettek, levegőnek néztek, ők, a "jó fejek", orvos-, ügyvéd-, mérnök- és vezérigazgató-csemeték. Változás akkor történt, amikor 3.-ban új ofőt kaptunk, aki félévkor felolvasta az átlagunkat, és akkor megszólalt a hátam mögött az egyik srác, hogy "nem is tudtam, hogy a Zsuzsa ilyen jó tanuló". És ha hiszed, ha nem, szünetben csőstül jöttek oda hozzám, beszélgetni!!! Felfordult tőlük a gyomrom, de nem szeretem a viszályokat, úgyhogy kialakult köztünk egy spontán "üzleti" kapcsolat, nevezetesen az, hogy mivel a magyar- és orosz leckéimre maradéktalanul és fenntartások nélkül lehetett számítani, segítségemre lettek a matekban, fizikában és kémiában – kizárólag ennyi volt a változás. 4 évig nap mint nap azt éreztették, hogy mi vagyunk az aljanép, és ez olyan kisebbségi komplexust okozott, amitől még ma is ráz a hideg. 25 év múlva szántam rá magam, hogy elmenjek az osztálytalálozóra, és akkor láttam a naplóban, hogy az osztály 3. legjobb tanulója voltam, pedig azt hittem- mert a viselkedésükkel el tudták hitetni, hogy a leggyengébbek közé tartozom.
   Innen származnak tehát az előítéleteim. Sajnos, ugyanezt látom néhány tanítványomon is, csak mivel kis iskola vagyunk, azonnal látjuk és helyre tesszük az efféle elhajlásokat.
   Vagyis nincs új a nap alatt – vannak körök, akik előnyöket élveznek, és akik kitaszítják – vagy legalábbis próbálkoznak vele – azokat, akik szerintük nem illenek a soraikba. Az esélyegyenlőség meg a "minden ember egyforma" pedig nagyon szép szlogen, ami utoljára az ősközösségben működött, de ott is csak addig amíg minden egyforma nincstelenek voltak!!!
   Az oktatási rendszer demokratikussá tétele szintén üres frázis az én szememben, mert annak idején ez úgy jelent meg, hogy a "munkás-paraszt szülők gyermekei is bejuthatnak az egyetemekre…", most e helyett esélyegyenlőségről diskurálunk, amikor tudjuk, hogy vannak körök, ahova az átlagember még tehetség révén sem juthat be. Erről írtam a lenti kommentemben, erről írsz Te is, hogy nem mindegy, hova születünk.
   Luca jószándéka köszönetre méltó és dicséretes – de csak álom.

   Válasz
6. Juli szerint:

   2010.06.13. 13:58

   Kedves Zsuzsi! Ez itt már egy másik történet. Az ún.elit gőgje valóban elviselhetetlen tud lenni, és nem ritkán gyógyíthatatlan sebeket okoz. Azt is elfogadom, hogy az esélyegyenlőség, a szó teljes értelmében napjainkban az álom kategóriájába tartozik. Persze létezik például az Arany János program, meg látszanak törekvések arra, hogy az iskolázatlanabb családokból kikerülő gyerekek számára kompenzálják a hátrányokat. Úgy látom azonban, hogy ez a dolog rosszabbul működik, mint például a Te diákkorodban. Komoly diszfunkciók vannak a rendszerben, de hát ezt Te legalább olyan jól tudod, mint én.Vajon mire menne ma egy Nyilas Misi?

   Válasz
7. dr. Szalay Luca szerint:

   2010.06.14. 12:50

   Kedves Kollégák!

   Köszönöm Juli segítségét a szavaim értelmezéséhez.

   Ehhez csak annyit szeretnék hozzá tenni, hogy (bár természetesen vannak olyan dolgok, amikre büszke vagyok a gyerekeimmel kapcsolatban), a megszámlálhatatlan órát, amit eddigi életükben a számítógépes játékokkal töltöttek, többségében elveszett időnek érzem. Még akkor is, ha nyilván van néhány képesség, amit ezek fejlesztenek. (Az angol nyelvvizsgát például azért is volt könnyű nekik letenni, mert a számítógépen részben angolul folyó "multiplayer"-es játékok, valamint az angol nyelvű "anim"-ok, azaz képregények olvasása fejleszti az angoltudást.) A család törekvései, hogy az időpocsékolás útjába álljunk és értelmes tevékenységek végzésére bírjuk őket nagyrészt kudarcot vallottak. Ez nemcsak az oktatási rendszer hibája, de azt gondolom, hogy erősen rásegített. A saját fiaimról egyébként csak azért írtam, mert az ő esetüket jól ismerem és nem érhet az a vád, hogy ellenükben vagyok elfogult. Ám úgy gondolom, hogy az elvesztegetett lehetőségek nagy száma generációs probléma, ami hosszú távon visszaüt. Félreértés ne essék: tudom, hogy ez nem csak Magyarországon van így. Egy angol kolléganővel is beszélgettem erről januárban egy nagy konferencián Nottinghamben. Egyetértettünk abban, hogy talán az a gond a "nyugati civilizációval", hogy szerettük volna a gyerekeink generációjának könnyebbé tenni az életet, mint a mienk volt, és ez sikerült. Nagyon sok mindenért már egyáltalán nem kell küzdeniük. Nem könnyű ebben a társadalmi értékrendben értelmes célokat találniuk, amik elérése érdekében megtanulhatnának kemény erőfeszítéseket tenni. A konkrét eseteket tekintve: egyik fiamnak most épp nehézségei támadtak azzal, hogy bent maradjon a BME Villanymérnöki Karán. Egyszerűen nem volt hozzászokva a rendszeres és kitartó tanuláshoz, mert erre korábban sose volt szüksége. (Remélem, ez már véletlenül sem hangzik dicsekvésnek.)

   Az "elit" szót pedig direkt azért említettem, hogy ha az ő esetükben (mármint nemcsak a fiaimra, hanem széles baráti körükre is célozva) ilyen alacsony hatásfokkal működik a rendszer, akkor nem lenne fair többet várni a kevésbé előnyös helyzetből indulóktól. Mindig is az volt a véleményem, hogy nagyon nagy hátrányban vannak azok a gyerekek és szüleik, akik nem tudják megítélni, mennyi munka és milyen képességek szükségeltetnek egy adott diploma megszerzéséhez, valamint hogy lehet-e jó munkát találni, ha esetleg sikerül elvégezni ott és azt a szakot. Persze, ahogy telnek az évek, és gyűlnek a társadalmi tapasztalatok ezzel kapcsolatban, az nyilván segíteni fog valamit. Mindemellett ezek az emberek – különösen a szegény szülők, akik nem látják át, milyen hiányosságaik vannak a gyerekeiknek – alaposan át vannak vágva. Nagyszerű érzés lehet mindenkinek elmondani egy olyan családban, vagy ismeretségi körben, ahol senkinek sincs semmilyen saját felsőoktatásbeli tapasztalata, hogy a gyermekünk egyetemre jár, de ez érdemben nem ellensúlyozza azt a kudarcot, ha mégsem sikerül neki az egyetemet elvégezni, vagy egy használhatatlan diplomával a zsebében lesz munkanélküli. Magam is első generációs értelmiségi vagyok abban az értelemben, hogy a szüleim nem jártak egyetemre. Megtanítottak viszont becsülni a kemény munkát és közvetítették azt az élettapasztalatukat, hogy amit megtanulok, azt nem vehetik el tőlem. Ez elegendő útravalónak bizonyult. Viszont már nem működött a gyerekeink és a mi generációnk viszonyában, hiszen egy egész más élethelyzetről volt szó. Írásomban azt a véleményemet fejtettem ki, hogy legalább kísérletet kellene tennünk arra, hogy az oktatási rendszer felülvizsgálatával, megfontolt és konszenzusra épített változtatásokkal megpróbáljuk rávenni a fiatalokat, hogy többet hozzanak ki magukból. Bármennyire politikai naivitásnak hangzik is ez, a saját tapasztalatom az, hogy az én szakmámban sok olyan kollégát ismerek a liberálisabb és a konzervatívabb nézeteket vallók között is, akik tudnak értelmes célokért keményen dolgozni. Velük (mindnyájukkal) nekem könnyű közös értékekben megállapodni. Az egyetlen kitörési pontot pedig pont ebben látom. Én már tudom, hogy kikkel szeretnék ezen együtt dolgozni. A kérdés csak az, hogy kapunk-e rá lehetőséget. Ezért (is) írtam (eredetileg az Oktatás levlistára) az előző üzenetemet.

   Remélem, mindezzel sikerült némiképp árnyalnom a képet. Természetesen nem volt szándékomban senkiben rossz emlékeket ébreszteni. Ha mégis ez történt, azért elnézést kérek.

   Végezetül pedig szeretnék egy kicsit vidámabb hangot megütni… Ugyanis én alapvetően optimista természetű vagyok. Biztosan volt már az emberiség reménytelenebbnek tűnő helyzetben is. Legalább gyakoroljuk a problémamegoldást, amit a gyerekeknek is tanítani akarunk…

   Válasz
8. Zsuzsi szerint:

   2010.06.14. 17:06

   Kedves Luca!

   Lehet, hogy megint elkanyarodok a témától – nálam ez gyakran előfordul, de kedves, szelíd szavaid szíven ütöttek. Már restellem a "kirohanásom". Én kérek elnézést!
   A kommentedből őszinte és jogos aggódást hallok, és ha nem veszed rossz néven, a saját példámon keresztül egy kicsit mégis a fiatalok pártjára kelnék. Az én gyerekeim 18 évesek (ők is ikrek), most érettségiznek. Amióta bekerültek az oktatási rendszerbe, állandó harc az életünk, és valóban nem csak az iskolával, hanem a "kintről" hozott dolgok nálunk is élesen ütköznek az általunk közvetíteni kívánt értékekkel. Sokszor érzem azt, hogy szélmalomharcot folytatok, mert a "modern technika" és "modern értékrend" (ami az én fogalomtáramban kimeríti az erkölcstelenség és ízléstelenség minden dimenzióját) ellenem dolgozik. De ahogy telik az idő (a mai gyerekek, nem tudom miért, de jóval később érnek, mint mi – vagy rosszul látom?) egyre gyakrabban látok náluk olyan megnyilvánulásokat, amik megnyugtatnak, és azt tükrözik, hogy valahol mégiscsak ott vannak a tanításaim. És ezek adják számomra a reményt, hogy ha majd önálló életet kell élniük, önmaguk és környezetük számára is hasznos, értékes felnőttek lesznek.
   Ugyanezt a harcot nap mint nap megvívom a tanítványaimmal is, és hosszú távon – ha a család is ezt az értékrendet képviseli, eredményesek vagyunk. Még akkor is lehet értelme a munkánknak, ha otthon más értékrendet képviselnek, mert ezek a gyerekek is lesznek szülők, akik talán majd a saját csemetéjüknél hasznosítják a tőlünk kapott útravalót. Igaz, soká térül meg, de ez is siker.

   "…kísérletet kellene tennünk arra, hogy az oktatási rendszer felülvizsgálatával, megfontolt és konszenzusra épített változtatásokkal megpróbáljuk rávenni a fiatalokat, hogy többet hozzanak ki magukból." – igen, valóban ez lenne a cél, amit minden valamire való szülő és pedagógus áhít, és mégis azt érezzük, hogy egyre nehezebb dolgunk van. Hogy miért?! Szerintem azért, mert a társadalom ellenünk dolgozik. Szerettem volna ugyanis, ha a gyerekeim is diplomát szereznek (a lányomnál még van esély rá), mert a képességeik alapján megtehetnék, de a fiam kategorikusan kijelentette, hogy "Minek, anyu, neked két diplomád is van, és mire megyünk vele?!" – és tudod, ezzel nem tudok vitatkozni, mert számára az nem érv, hogy az iskola az életem, hogy azt csinálhatom, amiben örömem lelem, hogy rengeteg sikerélményem van, ő erre azt feleli, hogy mindez nagyon szép, de a boldoguláshoz pénz is kell, az én fizetésem viszont csak a megélhetésre elég. (Azt is tudom, hogy ez a pénz és diploma összefüggés egy orvos- vagy jogász-állásban másképp működik, de nekem ez adatott.)
   Mindezzel csak azt kívántam mondani, hogy amíg a tudásnak nincs társadalmilag elismert, és pénzben mérhető értéke, ugyanakkor az egzisztencia megteremtésének alapja a pénz, amikor azt láttatják velük, hogy hogyan válnak "sztárokká" emberek, akkor a mi erőfeszítéseink vajmi keveset érnek.
   De ez már nem oktatáspolitikai kérdés, csak az oktatásban csapódik le, és azon keresztül határozhatja meg a további sorsokat.
   Ám való igaz: azért vagyunk anyák, és pedagógusok, hogy akár az árral szemben is kihozzuk a ránk bízott gyerekekből a maximumot. Vagy legalábbis ne hagyjuk, hogy a mindenhonnan sugallt szellemi restség és tunyaság eluralkodhasson rajtuk.

   Válasz
9. Betti szerint:

   2010.06.14. 18:07

   Kedves Luca,
   véletlenül találtam az írásodra és megvallom miközben olvastam azon gondolkodtam akár én is írhattam volna. Két fiam ugyanilyen megfontolással jutott be a Corvinusra. Én is ott végeztem húszegynéhány éve és tudtam hogy kemények a követelmények. Próbáltam is – ismerve fiam szorgalmát – eltántorítani ettől az ötlettől (elnézést hogy anyaként ilyen lépésre vetemedtem, de úgy gondoltam megóvom fiam a csalódástól). S magam is meglepődtem amikor kiderült hogy hány pontot "vakartak össze" a gyerekek és sikerült nekik. Ugyanezért én húsz éve keményen tanultam és versenyeztem és bizonyítottam. Ők pedig – nem mondom hogy félvállról vették, de nem szakadtak bele.
   Azt hiszem inkább az a magyarázat, hogy másképp kell csinálni. A selejt úgyis kihull. Az jut be és az tud érvényesülni aki élelmes, rátermett és talpraesett. Nem a mindent tudni akarok gyerekből lesz sikeres ember, hanem abból aki azt is tudja hogy hogyan éljen meg. Szóval nem tartom annyira rossznak ezt a rendszert (igaz teljesen el sem tudom fogadni), de nem a szorgalmat, hanem az életképességet díjazza. Mint maga az élet is.

   És egy másik apróság. Sokáig azt hittem egyik fiam borzalmas helyesírása miatt hogy diszlexiás, biztos nem fog menni a nyelvtanulás. Aztán ebben is változott a helyzet. Két középfokú nyelvvizsgát szerzett középiskolásként és most elsőre meglett a szakmai nyelvvizsga. Elájultam. Szóval tudomásul kell venni, hogy vannak olyan képességek a diákokban amiket nem ismerünk/nem jól ismerünk.
   Középiskolás tanár vagyok és saját diákjaim is okoztak már kellemes meglepetést. Volt olyan aki bukdácsolt előző iskolájában és hozzánk "menekült". És megváltozott. Nálunk sikerélménye lett, mi nem szidtuk amikor gyengébb volt, hanem dicsértük amikor ügyes volt és bármily hihetetlen országos versenyt nyert.
   Persze ellenpéldát is mondhatnék, amikor a majdnem kitűnő tanuló meg se tudott szólalni egy vizsgán annyira stresszelt.
   Lehet ott a baj hogy hibásak az elvárások ? Azt várjuk hogy tanuljon szorgalmasan és meglátja az eredményt, ahelyett hogy arra nevelnénk hogy gondolkodjon, logikusan tanuljon, ne a szorgalmát hanem a képességeit díjazzuk ?

   Válasz
10. dr. Szalay Luca szerint:

    2010.06.16. 10:53

    Kedves Zsuzsi és Betti!

    Úgy érzem, teljes konszenzusra jutottunk. Abszolút egyetértek azzal a nyilvánvaló kijelentéssel (és az eredeti írásomban is ezt a gondolatot szerettem volna közvetíteni), hogy ezt a társadalmi rendet (benne az adott oktatási rendszerrel) nem a gyerekeink generációja hozta létre, hanem mi (mármint az idősebb generációk, és mindenki annyit vegyen ebből magára, amennyit igazságosnak gondol!). Tehát nem lenne fair a gyerekeket hibáztatni azért, hogy az adott játékszabályoknak megfelelő viselkedést tanúsítanak. A társadalmi együttélés jelenlegi szabályai Magyarországon nem (sem) tökéletesek, de azért talán valamivel jobbak, mint sok korábbi társadalmi rendben voltak. Meggyőződésem szerint az emberi alaptermészet sötétebb oldala mindig is meg fogja akadályozni a földi mennyország (vagy a boldog kommunizmus) létrehozását, de a jobbik oldala mindig küzdeni fog azért, hogy minél igazságosabb társadalomban minél többen élhessenek teljes életet. Ezért mindnyájan megtehetjük a magunkét, minden körülmények között. Igaz, hogy a társadalmi értékrend hatása az oktatási rendszerre mindig meghatározó, de azért szerintem meg lehetne óvatosan próbálkozni a szabályok változtatásával, hátha lehetne egy kicsit nagyobb erőfeszítésre bírni a gyerekeket.

    Teljesen igaz az is, hogy a gyerekeink sok olyan területen mozognak otthonosan, ahol a mifajtánkban valószínűleg mindig megmarad majd egy kis bizonytalanság. Nem vagyok az "életrevalóság" ellen, sőt! Saját tapasztalataim viszont azt mutatják, hogy hosszú távon csak azzal szeretnek az emberek együttműködni, aki képes fókuszáltan, kitartóan és ígéreteit mindig betartva dolgozni egy adott cél érdekében. Ez a mai projekt-világban is így van. Szinte biztos vagyok benne, hogy a gyerekeink is csak akkor lehetnek igazán sikeresek és boldogok, ha így-úgy, de végül megtanulják ezt a leckét. Szerintem csak jót teszünk vele, ha erre már az iskolában megpróbáljuk rávezetni minél többjüket.

    Válasz
11. achs szerint:

    2010.06.16. 20:13

    1. Édesanyám egy nagyon nagy formátumú magyartanár volt, aki szigorúságában néha már egyetlen vesszőhibára négyes helyesírást adott. Ennek ellenére, amikor kezdő tanár koromban okoskodtam neki, hogy szerintem nem a mérhető teljesítmény a fontos, ő replikázott: sőt, egyáltalán nem is a teljesítmény…

    2. Az "elit" iskolák világát nem ismerem. Hál'Istennek én nem "elit" gimnáziumba jártam, csak a "világ legjobb" gimnáziumába, azaz egy kisvárosi, családias, plebejus, színvonalas, szolidáris, a sokféle társadalmi csoportból érkező gyerekekkel egyformán bánó, sose nagyképűsködő, fantasztikus útravalót adó gimnáziumba. Az egyetemen két-három hónapig éreztem azt, hogy a spec. matra járó csoporttársaim mekkora spílerek, aztán kiderült, hogy az előnyük csak erre a két hónapra szólt, én meg egy csomó minden mást tudok.

    3. "A gyerekek többet hozzanak ki magukból." Ez mit jelent? Hogyan lehet megmérni, hogy mi a több, mi a kevesebb? Mondjuk mi a több: ha fel tudja sorolni a Kosztolányi-köteteket időrendben, vagy ha majd' elsírja magát a Hajnali részegség hallatán? Ez utóbbit illik-e észrevennünk? Illik-e számon tartanunk?

    4. "Teljesítményarányos értékelés." Ez is mit jelent? Naná, hogy tudom, de akkor is… Mostanában kaptam egy előadást, amely elérhető a neten: http://www.ted.com/talks/lang/eng/dan_pink_on_motivation.html
    Ugyanazt mondja, amit én is tapasztalok: könnyebben, jobban meg tudjuk oldani a problémákat, ha nincs kitűzve érte jutalom!!!
    Mert szedjük össze, mi volt jó a pályánkon! Nekem például az, amikor az általam szervezett Muzsikás-koncerten háromszáz gyerek a "Hallod-e, te szelidecske" éneklésével köszönte meg a koncertet. Amikor a többiek által bénának tartott szereplő az előadáson kinyílt. Vagy a mostani szalagavató műsora, amely sokkal gyengébb lett volna, ha nekem pénzdíj, a gyerekeknek meg valami más prémium ki lett volna tűzve.

    Magyarán a szabályozás, az érettségi rendszer változtatása csak igen kicsit tudna módosítani bármin is.

    Válasz
12. Pista szerint:

    2014.04.25. 18:09

    Kedves Luca!

    Fel kéne fognia, hogy a gyerek napja is csak 24 órából áll, ezt kell a legjobban kihasználnia. Pillanatnyilag van egy célja: azt akarja, hogy felvegyék a Corvinusra. Tudja, hogy miből mennyi pontot kell összeszednie, és azt hogyan érheti el. A lehetőségei közül azokat választotta, amik az ő erősségeinek megfelelnek. Ez többcélú programozás idő- és materiális (sőt stratégiai) feltételekkel. A maga gyereke már most teljesítette a másodéves közgáz anyagot, és kiváló közgazdász lesz belőle. A műveltség meg nem az egyenletes "minden nap olvasok 10 oldalt" hozzáállástól lesz az ami, a Corvinusra való felkészülés féléve nyugodtan kihagyható.

    Válasz