MÁRCIUS ÖRÖK

Sokan kitűzik a kokárdát, sokan nem, ez is hordoz persze üzenetet, aminek azonban kevés köze van 1848 valódi szellemiségéhez. Tanulságos áttekinteni, hogy miként változott március 15. megítélése a dualizmus korától a 90-es évekig. A jelen szempontjából is érdemes végig- és továbbgondolni ezt a történetet…

Válogatott szemelvények a dualizmus korától a rendszerváltásig

A szabadságharc leverése után betiltották ezt az ünnepet. Amikor 1860. március 15-én a fiatalok az utcára vonultak, hogy megkoszorúzzák a vértanúk sírját, a katonaság közéjük lőtt, többen megsebesültek, egyikük belehalt sérülésébe. További hét évig az ifjúság szabadban tartott összejöveteleken emlékezett Petőfi napjára.

A kiegyezés után már nem volt tilos a megemlékezés, de illojálisnak tartatott, sértette az uralkodó ház érzékenységét. Így érkezett el 1848 ötvenedik évfordulója. Szó nélkül elmenni mellette képtelenség volt, de manipulálni annál inkább lehetett. A hivatalos Magyarország ünnepelt.

„… Az lesz a nagy nap, amikor március 15-én és mindazokon a napokon, amelyeken a nemzet ünnepel, az ünneplők élén a magyar király tartja a háromszínű zászlót. A nemzeti érzület legfőbb szimbóluma a korona, első bajnoka, aki a koronát viseli. A költő nemhiába mondta: a legelső magyar ember a király… És amitől minden magyar ember szeme könnybe lábad, amiért éjben megremeg minden magyar emberben a lélek: attól ne ragyogjon tündöklőbb tűzben, ne égjen túlvilágibb fénnyel Szent István koronáján a drágakő?” (BUDAPESTI HÍRLAP, 1898. MÁRCIUS 15.)

A megelégedettséget és megbékélést hirdető ünnepi szónokokkal szemben más hangot ütöttek meg a szociáldemokraták: „…Azért vonultunk ki Petőfi szobra elé, mert szégyenkezve tapasztaltuk, hogy miként becstelenítik meg Petőfi emlékét azon nyárspolgár lelkek, akik minden március 15- én összegyűlnek szobra előtt… Kivonultunk Petőfi szobra elé, hogy megmutassuk, mi szerint mi vagyunk azok, akikben Petőfi szelleme tovább él mindaddig, amíg győzedelmeskedni [nem] fog…” (NÉPSZAVA, 1899. MÁRCIUS 17.)

1919

A dualista rendszer összeomlott. Romjain új örökösök léptek fel: „A diadalmas forradalom első márciusi ünnepe ünnep az ünnepek között, az idők végéig piros betűs napja a magyar historia ünnepszegény kalendáriumának. Amiről hetven év előtt álmodott az ország, az ma kivívott kincsünk, elrabolhatatlan vagyonunk: szabadok vagyunk. Március 15-e többé nem óvatos és ártalmatlan politikai tüntetés Petőfi szobra előtt, afféle félig tiltott, félig megengedett és az illendőség korlátai közé beszorított »emlékezzünk régiekről« – de ne nagyon, csak annyira, amennyire a dinasztiának és a hadseregnek kedves, hanem immár fölszabadított ünnepe a magyar népnek…” (MAGYARORSZÁG, 1919. MÁRCIUS15.)

Landler Jenő így beszélt a Petőfiszobornál 1919. március 16-án: „…A magyar ugaron a tavaszi szél sohasem súgta még bíztatóbban proletárfülekbe, hogy »lesz még egy március«. És ha tudjuk, hogy közel az idő, amikor álmaink valóra válnak, akkor elmondhatjuk, hogy a mi munkánk nem volt hiábavaló. Ez az utolsó március, amikor arról beszélünk, hogy lesz még egy március…” (NÉPSZAVA, 1919. MÁRCIUS 18.)

1920-1945

Az ellenforradalom győzelme után az új rendszer törvénybe iktatva nemzeti ünneppé szentelte március 15-ét.

Az ország 1923-ban Petőfi születésének 100. és a március 15-ei forradalom 75. évfordulóját ünnepelte. Az ünnepi beszédekben a korigénynek megfelelően új tartalom jelentkezett. A központi ünnepségen Sipőcz Jenő, Budapest polgármestere mondott ünnepi beszédet: „…Petőfi Sándor, a nagy magyar költő, a legendás nemzeti hős, tragikus sorsú mártír születésnapjának megünneplésére jöttünk össze. E pillanatban mindenütt, túl az emberkéz alkotta határokon, mindenütt, ahol magyarok élnek a hármas halom és négy folyó magyar könnyel és vérrel öntözött országában egységesen borulnak le halhatatlan szelleme előtt. Szelleme kiszáll a jeltelen sírból és végignéz a magyar földön és viszi mindenüvé a magyar jövőnek, a magyar feltámadásnak soha el nem múló dalait…” (MAGYARORSZÁG, 1923. MÁRCIUS 16.)

A Bajtársi Egyesületek ünnepi emlékezésén Bajcsy-Zsilinszky Endre szónokolt: „1848. március 15-e történelmi március volt, amely széttörte a rabság bilincseit. Ezt a márciust azonban meghamisították a szószátyár hazafiak és meghamisították azok, akiknek a forradalom csak öncél volt és nem eszköz. Ezek elsikkasztották a nemzeti eszmét… Ma új honfoglalás előtt állunk. Mert mi a miénk ma? Miénk talán Budapest, vagy a Felvidék? Miénk talán a gazdasági élet, a tőzsde, az irodalom, a sajtó? Vissza kell szereznünk mindenütt az elvesztett pozíciókat…” (MAGYARORSZÁG, 1923. MÁRCIUS 16.)

Az 1930-as évek második felében a népi írók kialakuló csoportja az agrárkérdés megoldására vállalkozott és – egy sor más demokratikus követelést is felvetve – mindinkább politikai mozgalommá vált. 1937. március 15-én bontott zászlót a Márciusi Front, amelyet a falukutató írók, baloldali egyetemisták és más antifasiszta értelmiségi csoportok hoztak létre. Tizenkét pontból álló programjukat az Egyetemi Kör múzeumkerti ünnepségén hozták nyilvánosságra, ahol a népi írók nevében Féja Géza beszélt: „1849 óta március 15-e mindig azt jelentette, hogy kiálltak és Petőfi Sándor nevében és Petőfi Sándor árnyékában hazudoztak… Ma dilettáns politikusok, dilettáns publicisták himnuszokat zengenek arról, hogy micsoda nagy áldozatot hozott a magyar nemesség, amikor előjogairól lemondott. Nos, ez a lemondás, ez a történelmi áldozat a valóságban nem volt ilyen nagyszerű valami, mert a magyar jobbágyság csak egy töredékének adtak földet, a zsellérség, a magyar parasztság több mint fele továbbra is föld nélkül maradt. A Tiszántúlon a föld nélküli zsellérségnek száma ugyanannyi, mint 1848-ban volt. Ránk nő a német kérdés, amely ellen csak úgy lehetne védekezni, ha a Dunántúlon telepítünk, telepítünk és telepítünk. Barátaim! Ha javulást akartok, álljatok a magyar parasztság mellé, hogy a történelem követelményeit megvalósíthassa!”

1942.

Folyik a második világháború. Március 15-e és a szabadságharc példája alkalmas arra is, hogy a frontra menő katonákat fellelkesítse. Kállay Miklós miniszterelnök így buzdított rádiósorozatában: „…ahogy 1848-ban először fegyvert kellett ragadnunk, éppúgy most is – mert nincs föld, nincs munka, nincs polgári jólét, míg az örök nagy ellenséget, a német, az orosz kommunizmust le nem vertük. … Háborúba megyünk. Elől megy a márciusi fiatalság, biztosan tudom, hogy győztesen tér haza. Mire hazajön, mire vége a harcnak – nem a világosi fegyverletétel lesz a vég -, itt minden hazajövő katonát és itthonmaradottját, erre én teszek fogadalmat, nem őszirózsás forradalom, nem 1918 és 1919, hanem otthon, munka és emberi lét kell, hogy várja…” (MAGYAR NEMZET, 1942. MÁRCIUS 17.)

Ugyanakkor az e napon az újonnan alakult Magyar Történelmi Emlékbizottság által rendezett megemlékezés a Petőfi-szobornál a magyar közvélemény fokozódó háborúellenes hangulatát fejezte ki.

1945-1959

Nem tekintve a korszak első két esztendejét, a hatalomra került kommunisták úgy sajátították ki az Ünnepet, hogy az már önnön paródiájává vált.

Az országgyűlés 1948-ban törvénybe iktatta a magyar forradalom és szabadságharc »jelentőségét« (hogy aztán egy 1951-ben kiadott minisztertanácsi rendelettel munkanappá nyilvánítsa). A centenáriumi ünnepségsorozatot március 9-én Kádár János, a kommunista párt helyettes főtitkára nyitotta meg Csepelen: „…Ez az esemény kettős jellegű: a szabadságharcot és egyúttal az építést is ünnepeljük. … Hogy a nagy magyar szabadságharc ünnepét itt Csepelen ünnepeljük először, az egyben jelképe is valaminek. Sokszor beszéltünk vörös Csepelről; most március 9-én lett Csepel igazán vörös, amikor megértette, hogy a magyar nép legfőbb érdeke: többet és jobban termelni, hogy gazdagabb, boldogabb és szabadabb legyen a magyarság…” (SZABAD NÉP, 1948. MÁRCIUS 14.)

A Kossuth Lajos téri díszünnepségen március 15-én Rákosi Mátyás, a kommunista párt főtitkára volt a vezérszónok: „…A magyar nép útja egyenesbe fordult. Nekünk jutott az a történelmi feladat, hogy valóra váltsuk és beteljesítsük mindazt, amiért 1848 hősei Kossuthtal, Petőfivel, Táncsiccsal az élükön küzdöttek… A magyar népi demokrácia szerencséjére a nemzetközi helyzet ma gyökeresen más, mint 1848- ban volt… Most megvalósulhatott Kossuth legforróbb vágya: a testvériség magyar, szláv és román között. Ennek a testvériségnek jele az a kölcsönös segítségnyújtási szerződés, amelyet Moszkvában a szovjet nép nagy vezérének, Sztálin generalisszimusznak a jelenlétében aláírtunk. (Tomboló taps és lelkesedés.)” (SZABAD NÉP, 1948. MÁRCIUS 17.)

A következő években a helyzet fokozódik: „…Százkét esztendővel 1848 márciusa után »van már hazánk, van mit védenünk«. És kell is védenünk. Vannak már »belső bitangok «: kémek, kulákok, klerikális reakciósok, akik népköztársaságunk elleni gyűlöletükben minden gaztettre készek. Van még nemzetközi reakció, amely soha őrjöngőbben nem fenyegette a világ dolgozóinak életét és szabadságát, a kis országok függetlenségét. Világos után azt hitte a magyar nép, hogy Haynaunál kegyetlenebb hóhéra nincs a nemzetközi reakciónak – Horthy, Szálasi, Hitler megmutatták, hogy tévedtünk. Az amerikai imperialisták Tito- és Rajk-féle banditái minden eddiginél szörnyűbb sorsot szántak népünknek…” (SZABAD NÉP, 1950. MÁRCIUS 15.)

1958. március 15-én a Nemzeti Múzeum előtt tartott ifjúsági nagygyűlésen Komócsin Zoltán mondott ünnepi beszédet. Az 1848-as forradalom eszméire, hőseire való hivatkozással árulónak és bitangnak nevezte az 1956-os forradalmárokat: „…Száztíz év alatt sokszor meghamisították a 48-as eszméket, sokszor fölhasználták népáruló, megtévesztő célokra. De ami 1956 októberében történt, az minden előzőnek a felülmúlása. Az 1956 októberi ellenforradalom 1848-as jelmezben vette kezdetét. Valójában ugyanazt tették, mint a 48-as forradalom és szabadságharc árulói, az akkori »belső bitangok«. Az 56-os ellenforradalmárok… a 48-as reakció folytatóiként léptek fel… Az ellenforradalom erőinek megsemmisítéséért folytatott küzdelmünk harcot jelentett és jelent azért, hogy Kossuth, Petőfi és Táncsics zászlaja és eszméi újra tisztán, fényesen ragyogjanak.” (MAGYAR IFJÚSÁG, 1958. MÁRCIUS 14.)

1960-1990

Az 1960-as évek elején stílusváltás következett be. Kádár János új jelszava: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”. Ez tükröződik az ünnepi beszédek tartalmában, hangnemében is. 1969-ben újabb manipulációval igyekeztek csökkenteni az 1848. március 15-ei forradalom szerepét: megszületik a Forradalmi Ifjúsági Napok, a három tavasz (1848. március 15., 1919. március 21. és 1945. április 4.) egymásra épülő ünneplésének gondolata. Az ünnepi szónokok beszédeikben a „hétköznapok forradalmiságát” hangsúlyozzák.

Az újabb Petőfi-évforduló évében, 1973-ban Kállai Gyula így beszélt: „A nép szeretetét, a helytállást most másként, legfőképp munkával, tanulással kell igazolnunk. Bizonyára akadnak, akik ezt nem érzik elég vonzónak, nagyszerűnek és felemelőnek. Pedig a béke, az építés munkája – ha tetszik: romantikája – méltó leginkább az emberhez. Hatni, alkotni, gyarapítani – ez a mi legfőbb és legszentebb kötelességünk!” (NÉPSZABADSÁG, 1973. MÁRCIUS 16.)

A fiatalságot azonban egyre kevésbé elégítik ki a „kincstári” ünnepélyek. Másképp, a saját módján, a saját értékei szerint akar ünnepelni, s ezt a „forradalmi romantikát” a hatalom megengedhetetlennek tartja. Először 1973-ban ütlegelik a rendőrök a Petőfi- szobor környékén békésen gyülekező fiatalokat.

Az 1980-as években az ifjúság márciusi akciói a Petőfi- és a Bem-szobornál, a Batthyány-örökmécsesnél egyre gyakoribbak.

Az MSZMP Politikai Bizottsága 1987. december 15-ei határozata március 15-ét ismét nemzeti ünneppé nyilvánítja.

A frissen alakuló demokratikus szervezetek hívó szavára 1989-ban óriási tömeg vonult az utcára, hogy hitet tegyen a 48-as forradalom eszméi, a függetlenség és demokrácia mellett. Új erők jelentkeztek: „Sortűz nem dördült, vér nem folyt Pest utcáin. Egy pöccintés elég volt: felemelte szavát a nemzet, csak meglendültek az öklök s a korhadt rend kártyavárként omlott össze. Akiknek érdekük lett volna védeni a belülről szétrohadt társadalmi rendszert, azok is hallgattak. Korcs társadalomnak korcsok a vezetői, a hivatalnokai, lakájai. A hatalom urai reszketni méltóztattak, s ahogy tudták, mentették irhájukat. Az ostobák szipákoltak, a gazemberek összeharácsolt vagyonkájukat menekítették, az okosabbja tudta: törvénytelen, népellenes, hazug uralmuk véget ért. Legjobban még akkor járnak, ha báránybőrbe bújnak és felajánlják szolgálataikat az új rendnek.” (SZIGETHY GÁBOR, FIDESZ HÍREK, 1989 MÁRCIUS)

Összeállította: MÁTHÉ PÁL
(Élet és Tudomány, 1994)