Gondolatok március 15-e után

Már vagyok annyi idős, hogy összevethetek. A nemzeti ünnepeket, koszorúzásokat.

Nem fővárosi szinten, ahol több ezren vesznek részt az ünnepségen. Hanem vidéki, ha tetszik kisvárosi szinten.

Érdekes figyelni az ünneplőket. Október 23-án kevesebben, március 15-én mindig többen vannak. A jó idő kicsalja az embereket. Sok a kisgyerekes család is. Jó látni a sok apróságot, ahogy a parkban futkároznak.

Az ünnep a szokásos forgatókönyv szerint zajlik. Fúvószenekar, ünnepi beszéd, műsor, valamelyik középiskolától, koszorúzás. Ilyenkor lovas huszárok is vannak, a gyerekek nagy örömére.

A színpad szélénél sorakoznak a város elöljárói, a pártok képviselői, az egyházak, és az intézményvezetők. Minden évben figyelem a változásokat.

Az intézményvezetők ott vannak. Amíg azok. Előtte, vagy utána nem jellemző. Főleg nem, ha valakinek nem fogadták el a pályázatát. (Ezeknek? Na nem…) És nyugdíj után sem. Szóval csak addig, amíg, muszáj. A pedagógusoknak csak szűk szelete van itt. Töredéke. Leginkább beosztják, három fő egy tantestületből. A koszorúzás miatt.

A pártoknál, önkormányzati képviselőknél is érdekes a helyzet. Szigorú a négyévenkénti ciklikusság. Sem a választások előtt, sem a ciklus után nem látni őket, csak kizárólag akkor, amikor képviselők. Akkor nagyon öntudatosan feszítenek, koszorúznak.

Most is figyelem őket. Új képviselő, ebből a pártból most vannak először. Ott áll, a lassan egyenruhának számító Bocskai kötéses öltönyben. A kokárdája nagy. Kicsit nagyobb, mint a többieké. Nagyon magyar. Mostanság.

És a másik is ott áll. Most azt mondja, ő a politikus. Emlékszem rá az iskolából. Voltak gondok a tanulmányaival. Nem vagyok biztos benne, ha most megkérdezném a márciusi eseményeket, fel tudná e sorolni. Mindegy, itt van. Hátha négy év alatt meghallgatva a műsort most pótlódik valami. Mert korábban, mielőtt „politikus” lett, sosem láttam itt.

És sosem láttam még a CKÖ képviselőket. Ők még hivatalból sem érzik a kényszerét, hogy ott legyenek.

Furcsa a kép. Hallgatom a köröttem nevetgélő, kirendelt osztályokat. Mert mindig, minden iskolából van egy soros osztály. Akinek ott kell lennie. „Lenne már vége…” hangoskodik egy lány. Egy percnyi figyelmet sem pazarolnak az ünnepi beszédre, műsorra.

Próbálok pozitívabban szemlélődni. Figyelni a testvérpárt, akikkel mindig találkozunk itt. Kórházi dolgozók. Egyikük már nyugdíjas. Sosem hagynak ki egyetlen március 15-ét sem. És nézem a nyugdíjas pedagógust is. Ő is mindig itt van. Pedig nem kell neki, senki sem kéri, kötelezi. Jön, mert úgy érzi, hozzátartozik ez az ünnep. Pedagógusként, értelmiségiként, magyarként. És vannak még páran. Akik munkától, pozíciótól, politikától függetlenül jönnek. Csak, mert fontosnak érzik.

Nem tudom, hogy kellene másképp. Hogy ne akkor legyünk magyarok, az ünnep iránt elkötelezettek, lokálpatrióták, amikor valami miatt kell. Hanem csak úgy, belülről.

Biztosan az iskolának is tennie kellene érte. Többet. Meg a családoknak is.

De talán az országban is változnia kellene valaminek. Hogy magyarnak érezzük magunkat. Mindig.

L. Ritók Nóra