A pedagógus munkaideje, avagy ki diktálhat az oktatásügynek?

Eddig egyetlen oktatáspolitikáról sem éreztem, hogy szerette, tisztelte, becsülte volna a diákokat, tanárokat. Mintha törvényszerű lenne, hogy egyből elfelejtse a hétköznapokat, a földközeliséget az, aki akár történészből, akár egyetemi vagy középiskolai tanárból válik a terület gazdájává. Mintha csak Madáchot akarnák igazolni: „Halk a jajnak szava. S a trón magas.”

De ettől még valamiféle alapvető szakmaiság jellemezte őket. Megváltozott a nyelvezetük, de azért tudták, mi az a tanóra. Valamilyen ideológia rájuk telepedett, de azért tisztában voltak az iskolai élet egyik-másik dimenziójával.

Elképesztő viszont, hogy mostanában a gazdasági minisztérium próbál oktatási kérdésekben diktálni. Hogy huszonnyolc legyen a kötelező óraszám. Meg hogy napi hat órában bármire utasítható legyek (magyarul: ingyen helyettesítsek, túlórázzak).

(…)

Azt hiszem, a gazdasági minisztériumnak saját portája előtt kellene söprögetnie. Ha a magyar alföld közepén hol lengyel tojást, lengyel disznózsírt, hol Makón csomagolt holland hagymát tudok csak venni, akkor lenne ott a gazdasági tárcának fontosabb feladata is, mint hogy más területeket is tönkretegyen. Ha megfontolás nélkül csökkentett adót, akkor korrigálja azt, ne a már minden szegletében korhadó, agyonnyomorított területtel fizettesse meg tévedése árát. Hogy ez dilettáns, netán demagóg megközelítés lenne? Lehet. De hadd legyen hatalommal nem rendelkező tanáremberként ugyanannyi jogom dilettáns módon megnyilatkozni, mint a hatalommal rendelkező csúcsminisztériumnak.

(…)

Vajon miért nem kötelezik Kálmán Olgát, Nagy Katalint, Süveges Gergőt, hogy napi hat órában legyenek a képernyőn? A színészeket, hogy napi hat órát legyenek a közönség előtt? A focistákat, hogy naponta hat órás meccseket játsszanak? Ha náluk nyilvánvaló, hogy készülniük is kell, meg aztán hogy a képernyőn, színpadon, meccsen töltött idő iszonyatos koncentrációt, erőbedobást követel, akkor nálunk miért nem nyilvánvaló, hogy harminc, a magyarországi nihilben felnőtt, vagy egyszerűen csak facebook-függő gyerekkel eltöltött negyvenöt percből akár három másodpercet sem lehet lazítani? Hogy egy ilyen helyzet legalább akkora koncentrációt igényel napi sok órában, amekkorát az említett médiaarcok, focisták napi egy-két órában tudnak csak vállalni?

Tavaly részt vettem a pedagógusok idejének felmérésében. S bár addig is tudtam, hogy szinte csak aludni járok haza, engem is megdöbbentett a heti hatvanöt-hetvenórányi iskolával kapcsolatos munka. Pedig nem is volt semmi kiemelt program abban az időben, szalagavató, ballagás stb., nem is rendeztem semmilyen színpadi munkát. Csak éppen versenyre kísértem szombaton, meg versmondó versenyen zsűriztem egy általános iskolában – persze valami hivatalnok hőzönghet, hogy ez utóbbi nincs benne a munkaköri kötelességemben, ne számítsam csak bele.

(…)

Ha valaki komolyan gondolja, hogy forradalmat csinál, akkor nem az ezerkilencszáznegyvenkilences szám eltűntetését tűzi zászlajára, hanem az öröklött és megváltoztathatatlannak tűnő viszonyokat alakítja radikálisan át. Nem egy ötvenkilencben megírt levélen mereng – búslakodik – dühöng, hanem hozzá mer nyúlni az ötvenes évekből itt maradt azon szemlélethez, hogy egy orvos, egy tanár olyasmi fizetést kapjon, mint egy szakmunkás, vagy hogy az iskola „nem termelő szféra” (hát mi a csoda lenne, ha nem az?).

Ha a forradalom mégsem ebből áll, hanem a gazdasági tárca beteg ötleteinek megvalósításából, akkor két utat tudok elképzelni. Az egyiket már több, mint két éve javasolta Hanczár Gergely az osztályfőnökök honlapján: tartsuk be a szabályokat! Mérjük stopperrel az időt: a heti negyvenedik óránál álljunk le, még ha az már szerda este következik is el. Ne lépjünk be olyan tanterembe, ahol a konnektor nem felel meg az érintésvédelmi szabályoknak, ahol a fal penészes, ahol a tűzoltókészüléken lejárt a dátum, és így tovább. Sajnos ez az út nem járható: pont azok a kollégák nem vennének részt benne, akik eleve hajlandóbbak a megalkuvásra – iskoláiknak aztán lehetne hőzöngeniük, mennyire gyerekcentrikusak, pedig dehogy azok…

Achs Károly

A teljes, eredetileg „Térdre, magyar” című cikk „A ló másik oldalán” címmel a Magyar Nemzet 2011. május 6-i számában található.