Mit nem teszek egy tanteremben?

4. A hibát magamban keresem és nem a gyerekekben

„Mindig van hiba a kristályban. A tökéletességet soha nem érjük el.”
Carl Gustav Jung

Ha az interakciókban az információra még sincs válasz, vagy nem az a válasz születik, amit vártunk, akkor elképzelhető, hogy rossz volt a kommunikációnk. A tanári kérdéseket például már sokan és sokféleképpen elemezték, rámutatva a tipikus hibákra, rossz megfogalmazásokra. Egy értelmi sérüléssel küzdő gyereknek gondolkodtató kérdést feltenni nagy merészség és az esetek többségében nem születik válasz, vagy nem az a válasz, amit a pedagógus elvárt volna. Gyakori jelenség ez azokban az iskolákban, amelyek „kényszerűségből” vállalták fel az integrációt, mit sem tudva a fogyatékkal élőkről. De ugyanez az eltérés az elvárttól jelentkezik minden osztályban, ha a pedagógus sem szavaiban, sem tetteiben nem kellően átgondolt és tudatos Ilyenkor a hibát a gyerekekben keresni botorság.

Egy olyan osztályban, ahol például fizikából, matekból az osztály kétharmada nagyon rossz eredményt produkál, botorság azt mondania a pedagógusnak, hogy ez azért van így, mert a gyerekek nem szeretik ezeket a tantárgyakat. A hibát nem a gyerekek hozzáállásában, hanem a saját munkámban kell keresnem.

Biztos, hogy jól motiváltam? Motiváltam egyáltalán? A műveltségi terület oktatásának kezdetekor felkeltettem a gyerekek érdeklődését? Az első fizika órán bemutattam-e kísérleteket is, melyek lenyűgözték a kölyköket? Ha nem volt rá módom, vetítettem-e filmet Öveges professzorról és Hekiről? Ha erre sem adódott lehetőségem, akkor elkápráztattam-e a tanulókat egyszerű, kinyíló „virágokkal”? Robogott-e sivítva a felfújt lufi segítségével a drótpályán a kiskocsi? – mert ehhez aztán tényleg semmi nem kell, csak egy lufi, két függönycsipesz, egy gyufaskatulya és egy hosszabb spárga! Azért nem szeretik a gyerekek ezeket a tantárgyakat mert nem motiváltunk eléggé, rosszul indítottuk a tárgy tanítását.

Vagy valaha valaki rossz információkat adott a gyerekeiknek és nem figyelt a válaszaikra.

Megoldjuk-e a problémát, ha a folyamatosan késő gyereket az osztály előtt megszégyenítjük? Vagy házirendet idézve, „megfenyegetjük” a következményekkel, vagy egyéb módon próbáljuk az általunk elvárt válaszokat a szájába adni: igen, buta voltam, trehány, nem húztam fel az ébresztőórát, lusta vagyok…. Nem érne többet, ha valamelyik szünetben vagy a suli után megpróbálnánk beszélgetni vele? Ennek természetesen előfeltétele, hogy olyan viszonyt alakítsak ki a gyerekeimmel, amelyben én, a segítő, a megbízható felnőtt szerepét vállalom, és nem az osztály főnökéét. (Nem szeretem ezt a szót, de örököltük a terminológiát, mit tegyünk?) Nem lenne hatékonyabb pontosan megtudni, hogy miért nem ér be pontosan a suliba?

A tanulság csak annyi, hogy a gyerek reakciójára rossz választ adott a tantestület. Nem kereste az igazi okot, elhamarkodott következtetést vont le, és a gyerekben kereste a hibát, pedig a a hiba ezúttal is bennünk volt.

Sokkal nehezebb helyzet, ha mi magunk idézzük elő a gyerekben a hibás választ.. Például azzal, hogy az iskola egységesen kikiáltott és elfogadott házirendjét maguk pedagógusok szegik meg, illetve engedik azt megszegni. Sajnos mindkettőre bőven akad példa. Mi a helyzet azzal a pedagógussal, aki rendszeresen percekkel becsöngetés után esik be órájára, miközben az iskola tanulóinak előírja a 15 perccel tanítás előtti iskolába érkezést? Aki felveszi a mobiltelefonját az órája közepén, miközben az iskola házirendje ezt tiltja, szabályozza annak használatát? És sorolhatnánk tovább. Ebben az esetben mi magunk jogosítjuk fel a gyereket a szabályok megszegésére, hiszen, ha a gyerek úgy tapasztalja, hogy nekünk lehet, akkor joggal véli úgy, hogy neki is szabad. És próbálkozik ugyanúgy, mint otthon a szüleinél, feszíteni a húrt, kipróbálni: mikor szakad el?

Ha elfogadható az a nézet, hogy a gyerekeket a szülőkkel formáljuk közösen kis emberkékké, fiatal felnőttekké, akkor bizonyos szinten mi is felelősek vagyunk a tetteikért! Ha elfogadjuk, hogy a tőlünk kapott instrukciók, hatások áramlanak vissza a kisgyerekekből, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy a az első számú felelősség a mienk. Ha egy hangszeren megpendítünk egy húrt, akkor azok a húrok is rezonálnak, amelyeknek a felhangja megegyezik vele. Ha a kisgyerekekbe elültetett gondolatok, eszmék kristálytisztán hangzanak a számára, akkor a válasz is elfogadható lesz a számunkra, talán megegyezik a tőlünk elvárttal is. Ha nem így történik, akkor a hibát mi, felnőttek, okoztuk. Ez jusson eszünkbe, mikor egy gyerekről véleményt formálunk, tettét minősítjük. Először is a magunkban kell keresnünk a hibát és nem a gyermeki lélekben.

Érdekes és elgondolkodtató kérdés, hogy a felelősség milyen arányban oszlik meg a gyermeknevelés három fő résztvevője között,. Ez a szülők (család), közoktatás (iskola) és társadalmi környezet háromszög folyamatosan arra törekszik, hogy a másikra hárítsa a felelősséget. Közben pedig elvész a gyermek. A krétakörben akár szét is szakadhatnak gyermeki sorsok, s mi olykor tudomást se nagyon akarunk venni róla.

Valamikor régen, a pályám kezdetén, a „rossz” magatartásért a nem megfelelő szülői nevelést okoltuk, és ebben azért volt is valami. Mert bár a szocializmus idején a társadalom, a politika nagyon is direkt módon avatkozott bele a gyermekek nevelésébe – gondoljunk csak a nők „munkába állítására” vagy a büszke traktoros lányokra, ám mindezek ellenére a gyermeknevelés feltételei mindenki számára biztosítottak voltak. Volt egyfajta létbiztonság, voltak bölcsik, óvodák, iskolák, volt nagymama, nagypapa, akiket az akkori gyerekek még meghallgattak, akadt a buszon olyan bácsi vagy néni, ki rászólt a hangoskodó, rendetlenkedő gyermekre. Ma már ez nem így van, a gyermeknevelés szereplői egymásra mutogatnak, és a hibát a leggyakrabban abban a „büdös” kölyökben keresik, ki se tanulni se dolgozni nem akar.

De ki is a hibás valójában a következő sajnos nem ritka esetben? A gyerek, aki kipróbálja a kábítószert, vagy a díler, ki eladja neki? A szülő, akinek minderről fogalma nincs, vagy az iskola, mert nem világosította fel hatékonyan a csemetét? Nem tudom a választ, de egy biztos – legkevésbé a gyerek hibáztatható.