Mit nem teszek egy tanteremben?

9. Soha nem ütöm meg a gyerekeket

„A hallgatás, mint büntetés, hatásosabb, mint egy pofon vagy a szidalmazó szavak özöne.”
(Anton Pavlovics Csehov)

Elképzelni nem tudom, hogyan lehet egy gyermeket megütni! Egy gyengét, egy nálunk elesettebbet! Ugyanakkor tudom és személyesen is megtapasztaltam a pályám során, hogy vannak olyan pedagógusok, akik szívesen alkalmazzák rendszeresen a „makarenkói”¹pofont. Korábban, a szocializmus idején, a legendák szerint több pofon csattant el a tantermek zárt világában – állítják a szakértők. Ha ez igaz is, akkor is csak annak tudható be, hogy a jelenlegi törvények keményen szankcionálják a pedagógus esetleges tettlegességét. Magam nem így emlékezem. Tény, hogy voltak erőszakos jelenségek, én is átéltem hasonlót, de egy életre tanultam belőle. Olyan mélyen azonban nem érintett meg, hogy akár csak a pontos idejét meg tudnám mondani. Valamikor második, vagy harmadik osztály táján nem jelentkeztem óra elején azokkal, akik nem készítették el a leckéjüket. Természetesen kiderült a turpisság – nem is értem, hogy miben bíztam? – és a tanító nénim kivitt az osztályból a mosdóba. – Te pedagógusgyerek vagy, nem teheted meg, hogy nem mondasz igazat! – valami ilyesmit mondott és lekevert egy, nekem annak tűnő, hatalmas pofont. Soha többet nem próbáltam megúszni ezeket a kínos pillanatokat, nem is fordult elő többé ilyesmi. Mint, ahogy az osztályban sem. Lehet, hogy csak szerencsénk volt? Nem tudom. Az biztos, hogy se előtte, se utána nem találkoztam erőszakkal az iskoláim során.

Meglepő és megrendítő módon épp ott találkoztam ezzel ismét, ahol a legkevésbé vártam: a sérült gyermekekkel foglalkozó pedagógusoknál. Kerestem a magyarázatot abban a helyzetben, az összefüggést, hogy miért éppen ott, de nem találtam, így azt kell hinnem, hogy ott és akkor a két dolog – a fogyatékos gyerek, vagy a fogyatékosság ténye és a tettlegesség – nem volt összefüggésben egymással. Így csak az emberi jellemre foghatom a tapasztaltakat. Az biztos, hogy a sérült emberkékkel foglalkozó kollégákat sokkal nagyobb stressz éri, mint az egészséges társaikat nevelő pedagógusokat. Ezzel meg kell birkózni, meg kell tanulni kezelni ezt a hatást, semlegesíteni magunkban a fájdalmat, tehetetlenséget, értelmetlennek tűnő momentumokat. Kibeszélni, kiírni magunkból, mert másképpen nehezen elviselhető teher lesz rajtunk. Ilyenkor válunk gyakran érzéketlenné, kedvtelenné, olyanná, akik el tudnak menni egy síró gyermek mellett anélkül, hogy csak egy-egy érzés megmozdulna a lelkükben.

Persze álságos dolog lenne, ha nem vallanám be, hogy magam is sokszor voltam a határán annak, hogy megpofozzam a tisztelt csemetét, annyira aljasul próbált meg viselkedni, de időben sikerült visszafognom magam. Talán az fogta meg a kezem, hogy az agyam gyorsabban közölte velem, mint mozdult a kezem: lehet, hogy a csemete nem is érti, hogy mit tett, mit mondott?! Olyannyira hiányoznak a gyerekek életéből az útmutató példák, a normák, hogy lassan nem is lehet csodálkozni a diákok tettein, elképzelésein, elvárásain. Ahol a családi nevelés és példa gyenge lábakon áll, vagy nem is létezik, ott ezek az esetek gyakrabban fordulnak elő. Az elmúlt évtizedek legnagyobb vesztesei a gyerekek voltak! A rendszerváltás kétségtelenül tönkre tett családokat, életeket, hiszen közvetlenül akkor és utána munkahelyek százezrei szűntek meg: a munkanélküliség alig néhány év alatt a 0,6 százalékról majd 14 százalékra nőtt. Ezzel kezdődött meg egyre szélesedő rétegek folyamatos lecsúszása, ami mára odavezetett, hogy a magyar társadalom szerkezete teljesen felbomlott, megváltozott, felborult. A sokgyerekesek, az alacsonyan képzettek, a cigánylakosság a mélyszegénységbe csúszott le és ma már ismét olyan történetekkel szembesülünk, melyeket klasszikus íróink könyveiben olvastunk gyermekkorunkban az iskolákban. Ma már nem csak segélyért állnak sorba az emberek, hanem cipőért, ruháért, élelemért. Ugye valamennyien emlékszünk Móricz Hét krajcár történetére, Móra ebédre kökényt evő bice-bócájára?

Ezek a gyerekek felnőttek, utódaik születtek, kik most koptatják a padokat – ha bejárnak. Vajon ezekben a családokban, ahol most már sokgenerációs a munkanélküliség, a szegénység, az egyre mélyebbre lecsúszás, működhet-e megfelelő nevelési tényezőként a család?

A választ mindannyian tudjuk.

Nem vagyok pszichológus, csak szülő. Ha lehetne is az iskolákban alkalmazni a „makarenkói” pofont, vajon lenne-e értelme? Azoknál a gyerekeknél, kik így élnek, akiknek életterük az utca és annak minden mocska, eredményes lenne-e egy kijózanító, figyelemfelhívó tasli? Biztos, hogy nem. Ők ennél sokkal keményebb dolgokat élnek meg, fel sem vennék az egészet, illetve természetes reakciójuk az agresszió lenne – visszaütnének – mint teszik is.

Ezekkel a gyerekekkel szemben „erőszakot alkalmazni” botor dolog lenne – azontúl, hogy maga az erőszak ténye is elfogadhatatlan.

Hogy mégis van rá példa, azt mindannyian tudjuk. Akkor is, ha a híradások egyelőre csak a másik fél: a pedagógus sértettségéről szólnak. Vannak azonban balga emberek, kik tehetetlenségükben kezükkel akarják megvédeni vagy visszaszerezni rég elveszett tekintélyüket. Hiábavaló törekvés!

Leiner Károly

¹Valószínűleg nem olvasták Makarenkó műveit, hiszen egyértelműen kiderül ezekből, hogy Makarenkó éppen az erőszak ellen volt!