A nulla összegű játszma

Az írás szerzője, Lippai Ildikó a budapesti Veres Péter Gimnáziumban tanít magyart és társadalomismeretet. Blogot vezet, ezt az írását is ott találtuk, és a hozzájárulásával közöljük.

Az itt felvetett probléma egy osztálykiránduláson fogalmazódott meg bennem. Majdnem egy hétig utazgattunk egyik helyről a másikra, rengeteg időt töltöttünk buszon, tanúi voltunk kollégámmal annak, ahogyan egy hét alatt folyamatosan változott a csoportdinamika. Miközben maguk a csoportok változatlanok maradtak.

Hazatérve az egyik rádióban hallottam meg Vekerdy tanár úr véleményét, amely mintha reflektált volna a bennem megfogalmazódott, kimondatlan kérdésekre: Vajon vannak, akik valóban nem közösségi emberek? S ha igen, mit tehet egy osztályfőnök, hogy ezen változtasson? Egyáltalán kell-e ezen változtatni? Nem akkor ártok a legtöbbet, ha meg akarom változtatni az ő attitűdjét?!

Komoly dilemma ez.

Pedagógushallgatóként több féléven át tanított engem is Vekerdy Tamás, és bizton állíthatom, sokunkkal majdnem megutáltatta választott hivatásunkat. Az ő interpretálásában minden tanár maga volt a sárkány, aki a kibontakozó tehetség útjában állt. S ha az így akadályozott diáknak sikerült is levágnia a szörny mind a hét fejét, akkor sem volt garancia arra, hogy nem nő a helyükre újabb.

S bár a négy félév alatt volt sokat vitatkoztam a tanár úrral, számos kérdésben igazat adok neki. Például abban, hogy nem mindenki társas lény, bár szinte mindenki vágyik a közösséghez tartozásra. Mivel az iskola kényszerközösség, amelyben mindennek előre meghatározott, hierarchizált és monoton rendje van, a hétköznapokban nem jelent ez olyan mérvű problémát, mint amikor kilépünk a megszokott rendből, miközben benne maradunk a formális struktúrában. A kirándulások világa például ezért is a "veszélyes" terep.

Abban a pillanatban, hogy felszállunk a buszra, nyilvánvalóvá válik a közösség kapcsolati dinamikája. Az erős emberek, a központi figurák, a „menők”, a hátsó traktusban foglalnak helyet. Legtöbbször mind fizikai adottságok, mind személyiségbeli vonások, illetve az érettség magasabb foka okán vindikálják maguknak ezt a kiváltságot. Ők azok, akik választanak, akik nagy valószínűséggel nem lesznek magányosak életük folyamán, mert van bennük valami többlet, amire épp aktuális közösségük mindig felfigyel majd.

Közvetlenül a hangadó vezéregyéniségek előtt ülnek azok, akik az ő társaságukhoz tartozónak érzik magukat, a hangadókhoz akarnak hasonlítani, de nem képesek olyanná válni, amilyenné szeretnének. Ennek gyakran neveltetésbeli okai vannak, és gyakran párosul gátlásossággal.

Ahogy haladunk előre a buszban, egyre inkább az „alkalmi” társulások világába lépünk. Itt a barátság, a rokonszenv nem valódi, de ahhoz elég, hogy az utazás idejére mégse legyünk magányosak. Elvégre – legyünk őszinték! – mégis jobb egy másik ember mellett zenét hallgatni, néha megjegyezni, hogy milyen szép a táj, mint ugyanezt egyedül tenni.

S a busz belsejében, közvetlenül a tanárok háta mögött ülnek – egymástól is elkülönülve – a magányosak. Ők sem képeznek homogén csoportot. Vannak, akik valóban nem közösségi emberek, nem igénylik a társaságot, de vannak olyanok is, akik csak nem találják meg a hangot a többiekkel. Vagy azért, mert más kultúrkörből jönnek, más neveltetést kaptak, mint a többség. Előfordulhat, hogy a családjuk egyetlen gyermekeként nem volt lehetőségük a közösséghez tartozás szabályait megtanulni, és ezért kevésbé képesek alkalmazkodni. A magányos gyerekek között találhatók azok, akik többnyire teljes szívükből utálják a kirándulásokat. Ilyenkor ők még magányosabbak, mint különben, s ezért az utazás minden perce kínszenvedés a számukra.

Ezek a problémák nem csupán 10-12 évesen, hanem felnőttkorban is felvetődhetnek. Többször vettem észre magamon, hogy nem szerettem/szeretem a társas kirándulásokat, kicsit mindig magányosnak érzem magam közben. Utazópartnereim többnyire nem értik, hogy számomra miért kellemetlen élmény egy ilyen, az élet megszokott rendjét felborító „esemény”.

De, ha továbbgondoljuk, akkor ez a beállítódás kiterjeszthető szinte bármelyik közösségre, így a konkrét utazás jelképes értelmet is nyerhet.

Előfordulhat például, hogy valaki úgy érzi: ő már nagyon sok mindent tett le arra a bizonyos asztalra, s a körülötte lévő közösség mégsem veszi észre a benne rejlő képességeket, lehetőségeket, nem díjazza a rá jellemző értékeket. Nem kap visszacsatolást, pozitív megerősítést. Ez pedig egy idő múlva a motiváció elvesztéséhez vezethet, s kiválthatja a burn out-szindrómát. 

Mit tehet ilyenkor az egyén? Vagy beletörődik a dologba és reménykedik abban, hogy előbb-utóbb talán megváltozik a helyzet, majd csak észreveszik, értékelik a munkáját. Vagy pedig önmagában keresi a helyzet magyarázatát. Esetleg, végső elkeseredésében elmegy, s megpróbál magának egy jobb közeget találni. Természetesen itt nem zárul le a játszma, az csak a filmekben opció, hogy egy valóságos vagy jelképes „utazás” mindent megold.

Lehet, hogy az új közösség még rosszabb lesz, mint az előző volt. Előfordulhat az is, hogy az elhagyott közösség a távozás után rádöbben volt tagja értékeire, és mindent elkövet, hogy visszaszerezze őt. Elképzelhető az is, hogy a „vándor” maga jön rá, hogy nem a korábbi közösségében, hanem az ő viselkedésében, személyiségében volt probléma.

S ha elfogadjuk Vekerdy azon tézisét, amely szerint nem minden ember közösségi lény – akkor a helyzet kihozható egy nulla összegű játszmára, melyben senki sem nyer, senki sem veszít. S lehet, hogy ez a rádöbbenés maga a győzelem?

Lippai Ildikó