Jöjj el, szabadság (részletek)¹

Milyenek a mai fiatalok? Miért különbözik ilyen mértékben az egymást követő generációk világlátása, jövőképe? A következő tanulmány a XIX. század végétől napjainkig követi a változásokat, és segít továbbgondolni a jelenlegi fiatal nemzedék jellemzőit.

A XIX. század végéig a társadalmi ranglétrán való feljebbjutás csak kevesek kiváltsága volt, és a hatalmon levők kénye-kedvétől függött. A XX. század úgy indul, hogy ez a gyakorlat folytatódik: nem a nyílt verseny, hanem a beházasodás és a szolgálatba lépés kínálja a kiemelkedést. Ennek tükrében tűnt igazolhatónak a – múltat eltörlő – erőszakos forradalom. Ám a pesszimista várakozásokkal ellentétben az 1920–1970 közötti évtizedek valódi forradalmat hoztak. Felgyorsult a gazdasági növekedés, csökkentek a társadalmi egyenlőtlenségek, ugrásszerűen emelkedett a képzettség, és kiegyenlítődtek az előrejutás esélyei. (…)

Ezt a forradalmat – a kiemelkedés társadalmi akadályainak elhárulása mellett – az ún. sikerkereső életmodell alapozta meg. A sikerkeresés – kihívást jelentő, de megvalósítható célok kitűzése, azok kitartó, a közvetlenül elérhető jutalomtól független követése és a reális önértékelés – hihetetlen dinamikát kölcsönzött a sokáig lassan fejlődő társadalmaknak. A Nyugat elhúzott a civilizációk történelmi versenyének mezőnyétől. Az „amerikai álom” – kizárólag képességeidtől, kitartásodtól és tehetségedtől függ, hogy elérd, amire vágysz – a modern társadalmak általános életmodelljévé vált. (…)

Az egyre kedvezőbbé váló körülmények azonban nem várt mellékhatásokhoz is vezettek. Egyrészt megváltozott a felnövekvő nemzedékek „programozási” környezete. A világválságot, majd a II. világháborút végigharcoló „nagy generációnak” és gyermekeinek az élete még kényszerekkel és lemondással volt tele. A ’60-as évektől kezdve viszont az életkörülményeket már a szélesedő szabadság és a fogyasztásorientált életmód határozta meg. Az egymást követő generációk életfelfogása mind jobban eltért a szüleik és még inkább nagyszüleik – sikerkereső – motivációjától. Másrészt a sikerkeresés mindenkire kiterjedő társadalmi versenyében – természetszerűleg – tömeges lett a kudarcélmény is. A kudarcos egyénekből a kudarckerülők meghatározó társadalmi csoportja formálódott. Ők visszaléptek a versenytől, elfordultak a kihívásoktól, és elutasították az alkalmazkodást. Nem küzdeni akartak, hanem élvezni az életet, nem tanulni, hanem szórakozni, nem kuporgatni, hanem fogyasztani.

(…)

A fejlett társadalmak fiataljait tehát a ’60-as évektől kialakuló társadalmi környezet – a fogyasztás sulykolása, az önmegtartóztatás háttérbe szorítása és az egyediség túlhangsúlyozása – „félreprogramozza”. Mintha az addig sikerre vezető életprogramot egy motivációs járvány fertőzte volna meg. A növekvő narcisztikusság, az érzéki ingerek csábítása és az önuralom visszaszorulása miatt a család, az iskola és a munkahely egyre nehezebben tudta kezelni az önmagukat túlértékelő „kis császárokat”. Ezzel egyidejűleg a viselkedés programozásában a család és a korábban jelentős vallási közösség szerepe csökkent, míg egyre nőtt a kortársi csoport befolyása. Végül a szociális média vált az életmodell formálásának döntő tényezőjévé.

A későn induló és a beérkezett környezetből származók „életprogramjainak” különbözősége szembetűnővé vált. „A hét öt napján anyám bejött reggel négy órakor a szobámba – írja B. Obama életrajzában –, belém erőszakolta a reggelit, majd elkezdte az angolórát három órával azelőtt, hogy én elindultam volna az iskolába, ő meg a munkájába. Én minden erőmmel és minden lehetséges módon megpróbáltam ellenállni, de minden ellenállásomat visszaverte azzal a szomorú, de hangsúlyos megjegyzéssel: azt hiszed, ez nekem élvezet, öcskös?” Hogy mi, magyarok erre képtelenek lennénk? A múlt évben adta hírül az index, hogy egy brit iskola – Southfields Academy – igazgatója egy ott tanuló magyart – az iskola történetében az első Oxfordba bejutott diákot – állított példaképül az angol fiatalok elé. „Ezen nincs mit csodálkozni – nyilatkozta Wanda Golinska –, a külföldről érkező diákok jobban tanulnak, mint brit társaik, mert jobb életet szeretnének maguknak, mint amit maguk mögött hagytak. Nem késnek, nem lógnak, az iskolában maradnak különórákra, megcsinálják a házi feladataikat, egyszerűen jobbak akarnak lenni, többet akarnak tudni.”

Napjaink hírei azonban többnyire arról szólnak, hogy – ellentétben az 1950–60-as évekkel – éppen a tehetségesek és a teljesíteni akarók kerülnek hátrányos helyzetbe. Az iskolák tanulói hálózatának középpontjában az anarchista kudarckerülők és nem a tehetségükkel kitűnni törekvő sikerkeresők találhatók. A kortárs csoport gyakran perifériára kényszeríti a teljesíteni akarókat. (…) Mintha ma igazabbnak érezném Platón – két évtizede először olvasott – beszámolóját itáliai utazásainak tapasztalatairól: „az ottani élet – az itáliaiak és szürakúzaiak módja szerint szakadatlan dőzsölések sorozata, amelyet méghozzá boldog életmódnak tartanak – megérkezése első perceitől kezdve ellenszenves volt neki. Semmiképpen nem volt kedvére való úgy élni, hogy naponta kétszer töltse meg gyomrát, és éjszakánként sohase háljon egyedül… Hiszen lehetetlen, hogy földi halandó, ha ifjú korától kezdve efféle szokások között nevelkedett, valamikor is józan eszének használatához jusson, ehhez olyan csodálatos természetének kellene legyen, amilyen senkinek nincs.”

(…)

A lehetőségek valósággá válása azonban – ahogyan mindig is – alapvetően a társadalom befogadóképességétől függ. A korábbi haladás alapját jelentő sikerkereső középosztályt ugyanis a globalizáció és az automatizálás két részre szakította. Kisebb része – az egyetemi képzettségű „tartalomtermelők” – hajlandó volt alkalmazkodni és a maga javára tudta fordítani a változásokat. Nagyobb része – a középfokú végzettségűek csoportja – azonban sikerkeresőből kudarckerülővé vált. Ők elutasítják a kihívásokat és az alkalmazkodást. Stabilitást akarnak egy kiszámíthatatlanul változó világban. Az 1970-as évek végétől fokozatosan leszakadtak: megtorpant korábban folyamatosan emelkedő jövedelmük, foglalkoztatottságuk visszaesett, politikai aktivitásuk csökkent. Egyre nőtt azok aránya, akik végleg feladták: a társadalom perifériájára szorulva az állam kénye-kedvének kiszolgáltatottan tengődtek.

Marosán György

¹ÉS, 2016. április 22. 5. oldal